Koszovó: kivétel vagy precedens?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé beterjesztendő dokumentum továbbra is 120 napos határidőt szab a feleknek a kompromiszszumra, de már nem szerepel benne az a mondat, amely szerint, ha ekkorra nem sikerül megegyezésre jutni, Koszovó automatikusan függetlenné válik. Igaz, korábban még csak a szerb vezetés tiltakozott minden lehetséges módon ez ellen a döntés ellen, illetve a Koszovó számára ellenőrzött függetlenséget biztosító Ahtisaari-jelentéssel szemben, most azonban már a Szerbiát hagyományosan pártfogoló Moszkva is ellenvetést nem tűrően kijelentette: nem hajlandó semmilyen határozatot megszavazni az ENSZ BT-ben, amely Belgrád számára elfogadhatatlan. Márpedig a mai Oroszország nem Borisz Jelcin Oroszországa, amely lelkesen és tehetetlenül bólogatott mindenre, amit Washington vagy Brüsszel elhatározott. Vlagyimir Putyin ismét fölélesztette a nagyhatalmi ambíciókat, és sikerült visszaszereznie az ország nemzetközi presztízsét, olyannyira, hogy a Nyugat immár ismét aggodalommal vegyes tisztelettel tekint rá. A Washington által Európába tervezett rakétaelhárító rendszerrel szemben az elmúlt hónapokban kifejtett heves ellenkampány, illetve a hagyományos fegyverzet korlátozását kimondó szerződés felrúgásával való fenyegetőzés is azt a célt szolgálta, hogy tudomásul vegyék: Oroszországot nem lehet többé leírni.

Az orosz hídfőállás

Ezen kampány része a Koszovó ügyében képviselt orosz álláspont is. Moszkva számára alapesetben teljesen mindegy kellene hogy legyen, hogy egy, az orosz határoktól több ezer kilométerre fekvő, kis tartomány éppen hová tartozik. Jelenleg azonban ismét zajlik az orosz befolyási övezet építése. Ez az övezet az elmúlt másfél évtizedben gyakorlatilag az egykori szovjet tagköztársaságok területére szűkült – ráadásul ezek közül is van, amely végérvényesen „elveszni” látszik – a három balti állam például a NATO és az EU tagjaként valószínűleg soha többé nem kerül orosz befolyás alá, és az egykori kommunista blokk közép-kelet-európai tagállamai sem igazán kérnek az orosz medve baráti öleléséből. (Más kérdés, hogy a gazdasági kapcsolatokat ugyanakkor az orosz piac óriási felvevő kapacitása miatt néhányan igyekeznek élénkíteni).

Ebben a kontextusban Moszkvának az olaj- és a gázfegyver bevetése mellett még egy lehetősége van európai befolyásának növelésére: föléleszteni a szovjet időszak előtti politikai stratégiát. A cári orosz birodalom a pánszlávizmus eszméjét felhasználva, igyekezett megvetni a lábát a szlávok lakta területeken – főképp a Balkánon. Ebben a legkészségesebb partnerre a szintén ortodox szerbekben talált, akik persze azért is lelkes hívéül szegődtek a nagy testvér politikájának, mert orosz támogatással kívánták saját államuk területét is növelni a szomszédok rovására.

E régi szövetség felélesztése révén kíván Moszkva ismét hídfőállást kiépíteni Közép-Európa peremén, ezért is áll ki határozottan minden olyan rendezési tervvel szemben, amely sértené Belgrád érdekeit Koszovóval kapcsolatosan.

Mindezt persze az Egyesült Államok és az Európai Unió sem hagyhatja figyelmen kívül, hiszen biztonságpolitikai és geostratégiai okoknál fogva is az az érdekük, hogy a Balkánon végre nyugalom legyen. Az pedig a legkevésbé sem kívánatos forgatókönyv, hogy Koszovó esetleges elvesztése miatt Belgrád hátat fordítson a Nyugatnak, és Moszkva karjai közé vesse magát, továbbra is folyamatos instabilitási forrást jelentve.

Valószínűleg ennek tudható be, hogy finomítottak a korábbi megfogalmazásokon – néhány hete maga George W. Bush amerikai elnök jelentette ki, hogy amennyiben nem vezetnek eredményre a tárgyalások, Koszovó egyszerűen függetlenné válik –, és most már ismét a kompromisszumos megoldást tarják kívánatosnak.

A szerbség bölcsője

De miről is szól pontosan a koszovói konfliktus? A szerbek nemzetük bölcsőjének tekintik a tartományt, a szerb hagyomány szerint itt alakult ki a szerb államiság és a szerb ortodox egyház. Az 1389-es rigómezei (Koszovo polje) csata után a terület a Török Birodalom részévé vált, ebben az időszakban kezdtek az albánok tömegesen betelepülni a tartományba. A terület – amelyet a szerbek Koszovó és Metóhia néven ismernek, ez utóbbi tartományrész a szerb ortodoxia bölcsője – a Török Birodalom hanyatlása, a balkáni népek függetlenségi háborúja nyomán megalakult Szerb Királyság részévé vált, ez élezte ki a feszültséget a szerb és az albán lakosság között. Bár a terület folyamatosan Belgrád fennhatósága alá tartozott, az albánok mindvégig többségben voltak, sőt a demográfiai viszonyok az 1980-as évekre úgy alakultak, hogy a terület lakosságának közel kilencven százaléka albán, és csupán 7 százaléka szerb. A milosevicsi nacionalista politika azonban a korábban autonómiát élvező tartományban is erőltetett szerbesítést akart bevezetni, ami albán felkeléshez vezetett. A konfliktus 1999-re mérgesedett el végképp, amikor a szerb hadsereg valóságos irtó hadjáratot indított. Ennek vetett véget a nemzetközi beavatkozás, melynek során a NATO 79 napon át bombázott szerbiai célpontokat. Azóta Koszovó csupán de jure tartozik Szerbiához, de facto nemzetközi fennhatóság alatt áll. Azzal elvileg mindenki tisztában van, hogy a status quót rendezni kell – méghozzá oly módon, hogy Belgrádnak minél kevesebb beleszólása legyen a tartomány életébe.

Erre próbált megoldást találni az ENSZ finn jelentéstevője, Martti Ahtisaari, aki jelentésében gyakorlatilag nemzetközi ellenőrzés alatt megvalósuló függetlenséget javasolt a tartomány számára. Ennek értelmében Koszovó nemzetközi egyezményeket köthet, illetve felvételét kérheti nemzetközi szervezetekbe, például az ENSZ-be, a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Biztosítja a kettős állampolgársághoz való jogot, és szorgalmazza, hogy Pristina jó kapcsolatokat ápoljon Szerbiával és a többi szomszédos állammal. Széles körű önkormányzatot és a helyi rendőrség feletti jelentős ellenőrzési lehetőséget is biztosít a Koszovó területén élő 100 ezres szerb közösségnek, valamint lehetővé teszi, hogy közvetlen kapcsolatot tartson fenn Belgráddal. Emellett védelmi zónák kialakításáról rendelkezik a legértékesebb, több évszázados szerb ortodox templomok körül. Belgrád ezt természetesen nem tudja elfogadni, sőt a szerb törvényhozás alkotmányban rögzítette, hogy Koszovó Szerbia elidegeníthetetlen része.

Mitől nem precedens, ha az?

Előfordulhat egyébként, hogy a nyugati meghátrálás tulajdonképpen csupán taktikai megfontolásból történt, hiszen korábban Carla Del Ponte jugoszláviai háborús bűnöket vizsgáló hágai főügyész is arra kérte az illetékeseket, mindaddig halasszák a koszovói helyzet rendezését, amíg Belgrád nem segít a két legkeresettebb háborús bűnös, a boszniai szerb köztársaság egykori államfője, Radovan Karadzsics és tábornoka, Ratko Mladics kézre kerítésében. Del Ponténak ugyanis meggyőződése, hogy mindketten Szerbiában bujkálnak, és abban reménykedik, hogy a szerb illetékesek ígéreteikhez híven valóban segítenek a kézre kerítésükben. Erre azonban csak akkor mutatkozik esély, ha a belgrádi vezetés bízhat abban: készséges együttműködés esetén esélyük nyílik arra, hogy ne kelljen teljesen lemondaniuk Koszovóról.

Azt sem szabad emellett figyelmen kívül hagyni, hogy az EU tagállamai között sincs teljes egyetértés Koszovó jövőjével kapcsolatosan. A tartomány esetleges függetlenné válására ugyanis több ország is olyan fenyegető precedensként tekint, amely saját területi épségét is veszélyeztetheti. Közismert tény ugyanis, hogy a kisebbségi kérdés a legtöbb tagországban – ráadásul a legtekintélyesebbekben – korántsem tekinthető rendezettnek, sőt. Franciaország az igencsak korlátozott korzikai önrendelkezésen túlmenően továbbra sem hajlik az egységes nemzetállam elvének feladására, és Németország, valamint Nagy-Britannia sem feltétlen híve a nemzeti kisebbségek önrendelkezésének.

A leghevesebb bírálatok azonban – nyilván érthető okokból – két olyan ország részéről hangzottak el, amelynek területén jelentős számú nemzeti kisebbség él. Románia és Szlovákia több ízben is fenntartásait hangoztatta az Ahtisaari-tervvel szemben. Bukaresti illetékesek leszögezték: véleményük szerint a koszovói kérdést oly módon kell rendezni, hogy a tartomány Szerbia fennhatósága alatt maradjon, az albánok számára biztosított önrendelkezés ugyanakkor nem szolgálhat precedensként más államok számára. Egyértelmű, hogy a saját területükön élő magyar kisebbségre gondoltak.

Meglepőnek tűnhet egyébként, de egyes koszovói albánok sem értenek egyet az Ahtisaari-jelentéssel – ők ugyanis azonnali és teljes függetlenséget akarnak. Az albánok többsége ugyanakkor mérsékelt, és realistán szemléli a fejleményeket. Agim Ceku koszovói kormányfő – bár jelezte, hogy a tartomány lakóinak türelme fogytán van -, kijelentette: nem kívánják nemzetközi támogatás nélkül, egyoldalúan kikiáltani a tartomány függetlenségét.

Mindezek, illetve más, nyugati ellenvélemények nyomán az tűnik egyre valószínűbbnek, hogy a konfliktust a tartomány feldarabolásával próbálják megoldani. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az albánok semmilyen belgrádi fennhatóságot nem hajlandóak többé elismerni – még a legszélesebb körű autonómia biztosítása mellett sem –, mint ahogy az is borítékolható, hogy Belgrád nem mond le a tartomány szerbek lakta területeiről.

Erre születhet meg áthidaló megoldásként az a terv, amelynek értelmében az Ibar folyótól északra lévő szerb többségű terület, valamint a szerb ortodox kolostorok vidéke Belgrád fennhatósága alatt maradna, míg a tartomány többi része függetlenedne. Ezt a megoldást ugyan hivatalosan mindenki ellenzi, ám egyelőre nem tűnik úgy, hogy ennél ésszerűbb kompromiszszum körvonalazódhat.

Az azonban továbbra is kérdéses marad, hogyan akadályozzák meg, hogy a koszovói példa – amennyiben valóban sikerül megvalósítani – precedensértékűvé váljon. Az ezzel kapcsolatos szövegtervezet szerint a tartomány esete egyedi és megismételhetetlen, mivel annak elkülönüléséhez a véres jugoszláviai események, népirtások vezettek, és a szerbek és az albánok között felgyülemlett gyűlölet immár nem tesz lehetővé más megoldást – legyen szó akár az autonómiáról, akár a függetlenné válásról. Ez a megállapítás azonban meglehetősen gyenge lábakon áll, hiszen gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy kisebbségnek csak akkor van joga az önrendelkezéshez, ha lőnek rá. Emberjogi szempontból tekintve azonban, fölmerül a kérdés: miért lenne több joga egy koszovói albánnak az önrendelkezésre, mint egy ukrajnai románnak, egy erdélyi magyarnak, vagy egy spanyolországi baszknak?

E kérdés megválaszolásával egyelőre adósak maradnak a tervezet kidolgozói.