Kórházi jellemek

Az egyik nyugdíjas pasas, nevezzük Sanyinak, vesemûtéten esett át, olyannyira, hogy egyik veséjét ki is vették. A halálra készülõk cinikus egykedvûségével viszonyult a világhoz, az orvosokról csak a keresztnevükön beszélt, s mivel hónapok óta benn feküdt, a kórház minden apró rezdülésérõl igen bennfentes információi voltak. Tudásának gyöngyét unott hangon szórta elénk, tágra nyílt szemekkel bámuló újoncdisznók elé. Az orvosok persze rajta is átnéztek, de ez õt nem zavarta, egy másik világban élt: volt neki cukorbetegsége is, meg sok érrendszeri problémája, és úgy tûnt, mindent tud, amit a betegségekrõl és azok gyógyításáról tudni lehet.
Másik társunk, nevezzük Pistának, jókedvû, vidéki fickó volt, friss nyugdíjas, tele energiával meg prosztatabántalmakkal, simán megütötte a százhúsz kilót, és egy gyermek ártatlanságával tudta hallgatni Sanyi elõadásait a kórházról, az életrõl és a világmindenségrõl. Mivel még sosem járt kórházban, igen nagy érdeklõdést mutatott minden iránt, ami ebben a csodálatos intézményben folyik, s amelyekrõl Sanyi annyit tudott. Míg én már kínomban azzal szórakoztam, hogy lám, kibírok-e egy újabb görcsöt injekció nélkül, addig Pista ujjongó örömmel fedezte fel a kórházi koszt érdekes egyhangúságát, a kórtermek lakóinak vicces urológiai problémáit, és a nõvérek bugyivonalát. Sanyi pedig csak tanított, sõt elõadott.
Néha, mikor éppen nem volt görcsöm, Pista velem is beszélgetett. (Az a helyzet, hogy amikor vesegörcsöm van, egyszerûen nem vagyok hajlandó kommunikálni – vagy ha igen, fölöttébb egyoldalúan: jajgatok, és fájdalomcsillapítóért rimánkodok, de nem tudom szabatos, kerek mondatokban kifejezni gondolataimat a politikai válságról, arról, hogy micsoda luxus a betegség meg a kórházban fekvés manapság, Pista szõlejének filoxérájáról vagy mijérõl, meg a mai fiatalság felelõtlen hajviseletérõl.) Igen kedvesen, akkor sem lepõdött meg, amikor a mûtétje elõestéjén megjelent az ápolónõ, és bejelentette, hogy nemsokára beöntést kap, mégpedig itt, a kórteremben, a többi beteg szeme láttára, hanem nagyokat kuncogva tolta le a gatyáját (ez egyike volt a kórház kedves perverzióinak, melyek miatt még az idén fel fogom robbantani, s mely biztosan az átkozott álszemérem modern, 21. századi, liberális levetkõzését, sõt levetkõztetését célozza). Mi udvariasan elfordultunk, és csak akkor néztünk oda, mikor kíváncsiak voltunk, hogy bírja. Jól bírta, kedélye nem törött meg. Csak hogy lássák, mennyire nem: Sanyi a mûvelet végén a jól informáltak tájékozottságával és egy, az életével már leszámolt gladiátor hûvös nyugalmával jelezte neki, hogy hajnalban újabb beöntést kap, sõt utána hoznak infúziót is. Mire Pista bácsi így felelt: „Mondta is az ápolónõ, hogy ezzel még nincs vége. Hogy jön még valami. S rögtön gondoltam, hogy nem a Mikulás.”
Sanyi nagyot nézett, mert õ a kéjes örömmel adagolt információtól azt várta, hogy a kórházi ügyekben járatlan hallgatót minimum elaléltassa, de ezt a kedélyt semmi esetre sem. (Velem például egyik nap közölte, hogy nemsokára fél liter vért vesznek tõlem; addigra azonban kiismertem már a galád természetét, s csak röhögtem rajta, hogy persze, Sanyi bá, persze, te hazug disznó! Aztán mikor tényleg vettek egy cseber vért, erõsen elfehéredtem, s utána mindenben kikértem az öreg harcos tanácsát.)
Szóval heverünk az ágyban, isszuk a cukrozatlan, büdös teát literszámra (az urológián olyan a teaivás, sõt, teanyakalás, mint ügyvéden az öltöny, vagy tárcában a poén: kötelezõ), Pista egy jókedvû mártír elszántságával várja a következõ beöntést, s közben pikáns anekdotákat mesél, nagyokat csapva a negyedik betegtárs hátára, aki a bekötött infúzió miatt nem tud elfutni, Sanyi a szemét forgatja közben, amiért nem tört meg még mindenki a kórteremben, s újabb borzalmakat eszel ki a rémisztgetésünkre… és ekkor Pista bácsi beönt magába egy újabb fél liter teát, a végén elfintorodik, kiköp, tán még egy kicsit káromkodik is, majd így szól: „Ittam már jobb teát is életemben, a nyavalya törné ki!”. Majd egy kicsit gondolkodik, s így folytatja: „De hát nem teadélutánon vagyunk, ugyebár.” Drága barátaim a gyógyulásban, ilyen betegtársat kívánok Önöknek is: többet ér minden gyógyszernél, mely gyógyszerek amúgy is csak placebóilag hatnak, mint azt Sanyi óta tudom.