Könyvespolc – Ahol a semmi is látható

Amíg a gyermekek a Főtéren korcsolyáznak, mi végre kicsit kettesben maradunk, megiszunk egy kávét, és beszélgetünk erről-arról, megírt és megírandó verseinkről, könyveinkről, tanítványainkról, miegymás.

Aztán később már itthon, persze, ha a kissárkány is elaludt, belevetem magam az olvasásba, és egy olyan világra nyílik rá a szemem, ahol a semmi is látható a vers ablaküvegén át: „Aztán felébredtem, kinéztem az ablakon, / de nem láttam semmit, vagyis a semmit láttam.\" (Napraforgók a kertben). „Itt nem történik semmi,/ vagyis a semmi történik.\" (Állókép)

A versek lírai énjeinek hangja ezúttal nem a gyermekek, hanem egy képzeletbeli elmegyógyintézet lakóinak a világába vezet: „Az ötlet akkor született, amikor több alkalommal is meglátogattam egyik gyerekkori ismerősömet a kolozsborsai elmegyógyintézetben. Ahogy beszélgettem a »betegekkel«, feltárult előttem egy szenvedésekkel teli, másabb, de nagyon emberi világ... A maguk kis zárt világában ugyanazt élik át, mint mi a kinti »tágasságban«, csak sokkal töményebb a létérzékelésük. Amikor sóvárognak, akkor valóban sóvárognak, nemcsak mímelik... és ez náluk tünetnek számít... Irgalom, kegyelem, elfogadás – közöttük járva-kelve az ember felfogja, átérzi e szavak valódi értelmét\" – vallja a fülszövegben a költő.

Ami ebből a leginkább tetszik, az talán éppen az, ahogyan megkérdőjelezhetetlennek tűnő és megkérgesedett fogalmakat idézőjelbe tud tenni. Hiszen mi is a „betegség\", mi is a „tágasság\"? Melyik világ szűkebb vagy tágasabb: a „kinti, nagy\", amelyben mi, „egészséges felnőttek\" élünk, és előírásszerűen robotolunk, megszokott, középszerű és elvárt köreinket róva vagy a kevésbé megszokott, egyedi, szenvedésekkel teli, de ezerszer elevenebb, amelyben szintén magukra maradnak s velük együtt kicsit mi, olvasók is magunkra maradunk?

Hogy felelősséggel tartozunk, az bizonyos. De hogyan, miképp tehetnénk elviselhetőbbé az elviselhetetlent? Sokat tanulhatunk tőlük, vitathatatlan. Csak el kellene már végre csendesednünk, kicsit odahallgatnunk, odafigyelnünk, mert a versek lírai vallomásai természetesen és egészségesen sodró erejűek. Olyan fokú őszinteség süt ki belőlük, amely által akarva-akaratlanul rákényszerülünk arra, hogy szá­mot vessünk saját előítéleteinkkel, saját tökéletesnek hitt babaszobánk ürességével.

„A ver­sek alanyai különböző korú és nemű, illetve különböző tár­sadalmi helyzetű személyek, akiket egyaránt nyomaszt a magány, a hiábavalóság érzése és a szeretetlenség\". Leltárszerű, apró­lékosan pontos képet kapunk életükről és vi­lágukról, mintha Kosztolányi sze­gény kisgyermekének vagy bús férfijának rokonpanaszait hall­gatnánk.

Ezúttal az intézetben töl­tött hétköznapjaikról és ün­nepeikről (Születésnap, Karácsony), seb­zett­ségükről (Folyamat), kiszolgáltatottságukról (Hajsza, El­mél­kedő), csalódottságukról, szen­ve­dés­történeteikről, különféle testi és lelki vágyaikról (Kívánság, Vágy, Zárójelben, Szenvedélyesen), szerelmeikről (Reménytelen szerelem, Pőrén), álmaikról (Álom, Álmodozás), lelkiállapotukról. Melyet gyakran elhomályosít a félelem (Félelem), az iszonyat, az idegenség (Kétféle csönd), a bizonytalanság (Felismerés), az unalom (Unalom, Meddő várakozás), a hiányérzet, a lemondás (Lemondás), a honvágy, a hazalátogatás izgalma és a megszokott bizonyosságból való kibillenés félelmetessége (Futamok), de ugyanakkor a reménykedés, az istenkeresés (Istenváró, Fohász, Kérés, Tépelődő, Felelet) és valamiféle, csak a kiválasztottaknak megadatott tisztánlátás hat át, amellyel saját hozzátartozóik értetlenségét szemlélni tudják.

Vannak pár soros versek (Hiány­érzet, Esőben, Köd, Fény, Sors, Titok, Sivárság, Dilemma, stb.), ame­lyekben aforizmaszerűen fo­galmazódik meg újra a téma: „A sorsom az, hogy itt kell élnem, / félszben, tébolyban, szenvedésben. / A sorsom az, hogy itt kell halnom: / csönd csörtet bennem – folyton hallom.\"

A legszebb talán mégis az, ahogy ez az eszköztelen egyszerűség a mindennapok apróságnak tűnő részleteit tükrözni tudja, a művészi jelzők, hasonlatok, metaforák apró szóképei ezen percek, hangulatok és érzések ajándékai és emblémái, mint például az Egy dal kék selyemmadara: „Itt mindenki énekel/, még a nővérkék is, / meg pirkadatkor/ az út menti jegenyék. / Ágaik közt a szél? // Mikor dúdolgatok,/mozgásba lendül fürgén a lélek. / Kibomlik szépen: kék selyemmadár... / De ha a csönd ül bennem, / haza sem talál.\" Vagy a Futamok messzi tavának csónakja: „Várom is meg nem is a reggelt. / Várom is meg nem is a holnapot. / Ma minden olyan biztos, / olyan langyosan kiszámítható. / A holnap hűvös és bizonytalan. // (csónak lennék most egy messzi tavon.\", továbbá a Meddő várakozás nehéz hópelyhei: „Nincs pusztítóbb dolog/a várakozásnál,/lassan, észrevétlenül öl./ Lelkedben egyre sűrűbben/hull a vakolat,/ mint hópelyhek/- melyekre egyenként/ kötötték föl a nehezéket.\"

Szinesztéziák segítenek abban, hogy átélhetőbbé tegyék az átélhetetlent, és a borítókép, meg a könyvben található illusztrációk – melyeket Forró Ágnes, a kolozsborsai elmegyógyintézet művészeti terápiájának vezetője bocsátott rendelkezésünkre – szintén közelhozzák a versek alanyait. Szinte látjuk, hogyan élnek, tanúi leszünk hétköznapjaiknak és ünnepeiknek, örömeiknek és bánataiknak.

A hátsó borítóra emelt vers valóban az egyik legeredetibb, legérdekesebb, nyelvi leleményesség jellemzi, kreativitás, játékosság, talán a József Attila-i Szabad ötletek jegyzékének stílusa: „Vonatkattogás sínek mozdony pályaudvar / pályaudvari bolond holdudvar holdudvarlás / napágy napágytál napágytálalás / csillagfény csillagfényképész / családi csil­lagfénykép...\" stb. (Képzettársítá­sok).

Ami igazán szívbe markoló, az pedig közös ügyünk is lehetne, és itt szólnék néhány szót az olyan versekről, mint A lányom, A látogatás, Vágy, Jó cselekedet, Kívánság, melyeknek közös nevezőjük, hogy mind a külvilághoz, a családjukhoz, hozzátartozóikhoz, szeretteikhez, embertársaikhoz való viszonyukról, és a mi hozzájuk való viszonyulásainkról rántják le a leplet.

„A napra is emlékszem: / májusi szombat volt, esős délután. / Azóta sem láttam a nénikémet. // Valami finomat szeretnék enni, / mondtam egyszer gyermekkoromban/ – senki sem figyelt rám. / Most sem.\" Vagy: „beszéltem a lányommal, / Végre ő hívott fel. / ... jó volt beszélgetni vele / – az egyetlen gyermekemmel. / Karácsonyra hazavisz, azt ígérte. / Én már nem hiszek neki, / tavaly is becsapott. / De azért nagyon szeretem őt...\" „A fiam bolond. / Ennél még az is / elviselhetőbb volna, / ha cirkuszi bohócként/ keresné kenyerét\" / gondolhatta magában anyám, / útban hazafelé, a buszon.\"

Mert igen, talán ez a legfájdalmasabb, hogy nem tud­juk bevállalni őket, nem tudjuk szeretettel és megértéssel elfogadni másságukat, szégyenkezünk, hazudozunk, még mielőtt a Jó cselekedet döbbenete beállna. Pedig még amíg felismernek, ragaszkodnak hozzánk és szeretnek, annyi mindent tehetnénk, ahelyett, hogy beléjük kapaszkodva magunkat sirassuk, például, hogy „az értékes időnkből másfél órát rájuk szánjunk\".

De ne csak azért, hogy „istennél kipipálva\" érezzük magunk csodálatra méltó és nagyszerű „jó cselekedetünk\" által, hanem mert így lenne emberi, így lenne természetes, így lenne mindannyiunknak a legjobb és legegyszerűbb. A címben, a kötet közepén, majd a záróakkordként harmadjára is felcsendülő napraforgós versek (Napraforgók a kertben, Láto­más, Kegyelem) metaforái a bo­rítólapon található színes rajzra rímelnek.

Emlékezetünkbe égetik a napsütés forróságának emlékét, hogy soha ne feledjük a világ sokszínűségét és pazarul fájdalmas szépségét, melyre az Elmélkedőben megfogalmazottak Cseh Kati-s költői kérdése, hivatalosabban és csúnyábban mondva szociális érzékenysége ébresztett rá:

„A napra gondolok,
Arra, ami az égen van:
hol látszik, hol nem.
A nap jár csak az eszemben,
a forróság. Most ide költözött
a szobába. S mind a nyolcan
érezzük, bizsergeti az arcunkat.
Olyan jó érzés... mint mikor
nem bánt
senki. Vajon meddig tart?\"

Cseh Katalin: Napraforgók a kertben, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2014