Ezért az RMDSZ akkori megyei elnökének javasoltam: történeti bevezetővel pontos ajánlásokat kell benyújtani a megyeházára. 1993. február elejére elkészült negyvenkét gépelt oldalas írásom, amelybe 106 beszélő utcanév megőrzése, illetőleg visszahelyezése mellett, a város magyar lakosságának arányában 109 magyar és a magyarsághoz kötődő szász, zsidó, lengyel személyiség neve került. Válasz nem érkezett. Az anyag egy részét az RMDSZ román nyelvű lapjában, a Punteában közöltük.

1993. november 15-én az utca-, tér-, negyed-, park-, tömegközlekedési megálló-névadó bizottság két magyar tagja nyilatkozatban jelentette be: amíg az 1991. január 26-i és az 1991. március 13-i nyilatkozatban kifejtetteket a bizottság nem oldja meg, annak munkájában való részvételüket fölöslegesnek tartják, nem akarnak résztvevői lenni a szavazógépezetnek. Egyetértettek a Győzelem tér nevének Avram Iancu térré változtatásával, remélve, hogy megbékélési szándékukat megértve, a bizottság visszaadja Petőfi nevét az előzőleg így nevezett utcának. Ez esetben készek a bizottság munkájában részt venni.

Válasz erre sem érkezett. 1995-ben és 1996-ban az RMDSZ egyik városi tanácsosa több ízben véleményemet kérte. Az általa javasoltakat sem vették tudomásul. 1998 tavaszán két ízben kiegészítést juttattam el a készülő műemlékvédelmi törvénytervezethez: javasoltam, hogy a lakosság által adott és századokig fennmaradt ún. beszélő neveket a törvény minősítse műemléknek, s mint ilyeneket, helyezzék vissza őket eredeti helyükre.

A törvényhozók ezt nem vették figyelembe. 1997-ben az új kormány, melyben az RMDSZ is részt vett, a 22-es számú sürgősségi rendelettel a város hatáskörébe utalta az utcanévadást. Így 1998 áprilisában megalakult a városi utcanév-javasoló bizottság, amelynek négy magyar tagja lett, köztük magam is. A bizottság tevékenységének alapelveit nem a bizottság, hanem a városi tanács községgazdálkodási igazgatója dolgozta ki. Ennek 3. pontja szerint vissza kell térni az 1940 előtti meg az ún. hagyományos román nevekhez.

A 4. pont előírta a helyi és az erdélyi román sajátosságok tiszteletben tartását. Az 5. Észak-Erdély 1940 és 1945 közötti „idegen megszállása” (’Magyarországhoz csatolása’) során „elkövetett igazságtalanságok” helyreállítását, az 1945 és 1948 közötti városvezetés által elkövetett „visszaélések” – a megmaradt magyar nevek – kiküszöbölését, melyek „sértették és sértik” a román nemzeti tudatot és büszkeséget.

A 6. a jelenlegi nemzedék felelősségtudatának „ébren tartását” a román nép „sok ezer” éves hagyományainak megőrzését illetően. A 9. Kolozsvár „ősi”, Kr. u. 108 előtti eredetének az utcanevekben való kiemelését stb.

A névadás fő forrásai:

1. A románok történetének jelentős időpontjai. 2. A román nép nemzeti egységéért, Erdély felszabadulásáért, a román nép nemzeti létének megőrzéséért harcoló román személyek neve. 3. A román nemzeti sajátosság kiemeléséhez hozzájáruló román tudósok, művészek neve, a bárhol élő románok, az erdélyi románok nemzeti tudatának ébresztéséhez, fejlődéséhez hozzájáruló román politikusok, katonák, papok, egyszerű emberek neve. Végül a „román földön” élő és a román nép és a más nemzetiségűek együttéléséhez hozzájáruló, más nemzetiségű művészek, tudósok, politikai személyiségek neve. A szabályzat előírta, hogy a bizottság akkor működőképes, ha tagjainak legkevesebb 60 százaléka van jelen, az ülés végén a titkár által szerkesztett jegyzőkönyvet minden jelen levő tag aláírja. De 34 tagú bizottságnak egyszer sem volt jelen legkevesebb 60 százaléka.

Ennek ellenére a román többség többször is döntött. Az ülések végén soha senki nem írta alá az ülésről készült – ha egyáltalán készült – jegyzőkönyvet. Ezenkívül nem egy bizottsági tag helyett más vett részt. Nyilván szabályellenesen. Az első ülésen részt vett egy tanácsos, aki nem szerepelt a névsorban, s aki erélyesen kifakadt az általa „románokat gyilkoló”-nak mondott Bem tábornok, a magyar szabadságharc egyik hőse ellen. Sikerült meggyőzni, hogy nem így volt, s a bizottság úgy határozott, a tábornok neve marad.

Ezen az ülésen három román tanácsos is kiállt amellett, hogy a hagyományos neveket, mint Törökvágás, Kövespad, meg kell őrizni. Az említett Bem-ellenes tanácsos ezzel szemben azt firtatta, mi közünk a törökökhöz, meg miért Pietroasa a Kövespad, ha egyszer le van aszfaltozva (a pietroasa ’köves’, a Kövespad ’lapos, köves magaslat’ csonka fordítása). Dosztojevszkijről azt mondta: „na és, mi van, ha Dosztojevszkij klasszikus?”

Bár a bizottság egyetértett azzal, hogy a hagyományos nevek maradjanak, a Kövespadnak a román többség más nevet fogadott el. A bizottság elfogadta azt a javaslatot, hogy a lecserélt magyar nevek helyett a magyar tagok ajánljanak más magyar nevet, és azt, hogy az utcák nevében a magyarság aránya tükröződjék. Szó sem hangzott el arról, milyen amerikai tiltakozást váltott ki a főügyésznek a háborús bűnös Antonescu egyes munkatársai rehabilitálását célzó ötlete, s a román többség helybenhagyta, hogy a volt Kalányos utca az ő nevét viselje. Látva, hogy a bizottság román tagjai között vannak, akik fogékonyak a beszélő nevek iránt, a következő ülésen több példányt osztottam szét az 1993-ban a megyeházára benyújtott javaslatból.

Fölvetettem, hogy a volt Vörösmarty utca, közel lévén a Szabók tornyához (Bethlen-bástya), viselje a fejedelem Bethlen Gábor nevét. Az ezt követő vitának köszönhetően a bizottság úgy döntött, hogy a belvárosi Vár utca legyen Bethlen Gábor. Hihetetlen, de ezt a jelen levő Funar is megszavazta. Persze, semmi sem lett belőle.

1998-ban még két ülést hívtak öszsze, de a kisszámú jelenlét miatt egyiket sem tartották meg. 1998 decemberében egyik magyar tag írásban javasolta, hogy a Gaál Gábor (Főtanoda, Sámi) utca viselje Kristóf György, a két világháború közti román egyetem egyetlen magyar tanárának a nevét, valamint azt, hogy a Majális utca Bilaşcu helyett továbbra is Köztársaság maradjon. Kristóf György nevéből semmi sem lett, a Köztársaság (Republicii) viszont maradt. Ezt javasolta a Füvészkert (Botanikus kert) vezetősége is.

1999-ben az utcanévadás ismét a megyei tanács hatáskörébe került, de májusban összehívták a városi bizottságot. Tizenhat személy volt jelen. Névsorolvasáskor kiderült, hogy csak nyolc bizottsági tag. A többi szabályellenes helyettesítő volt, az üléseken szavazati joggal csak a tagok vehettek részt. A jelenlevők úgy vélték, hogy a 34 tagú bizottság nem működőképes, mert a tagok fele sem gyűl össze.

15-16 személy is elegendő. Azok, akik az ülések nagy részén jelen voltak. Ismét elhangzott a kérdés: a súlyos gazdasági helyzetben a városháza legfőbb gondja az utcanevek sorozatban való megváltoztatása? Ami fölösleges költségbe veri az érintett lakosokat: ki kell cserélniük személyi igazolványukat, telekkönyvezniük kell az új utcanevet, akinek van, ki kell cseréltetnie gépjármű-vezetői jogosítványát, a cégeknek új fejléces levélpapírt, bélyegzőt stb. kell készíttetniük. A bizottság elhatározta: jegyzékbe veszi a város valamennyi utcáját, és csak ott fogad el vagy javasol névcserét, ahol feltétlen szükséges. Ebből sem lett semmi.

A városi bizottságot ezután nem hívták össze, csak a megyeit. A Gh. Funar által vezetett polgármesteri hivatal kihasználta az alkalmat: sutba vágta a magyar tagok városi bizottság által elfogadott ajánlásait, benyújtott javaslatait, és mindent elővett, amit a szabálytalanul működő városi bizottság nem fogadott el – mint pl. Bem nevének törlését –, vagy meg sem tárgyalt, és benyújtotta a megyei bizottságnak, amelyik, letorkollva a magyar képviselő javaslatait, ellenvetéseit, valamennyit – több mint harmincat – elfogadta. A polgármester-helyettes nem átallta kijelenteni, hogy a magyar tagok egyetlen javaslatot sem nyújtottak be. Nemsokára a megyei tanács, a következményeket látva, „megbánta” elhamarkodott lépését, s úgy döntött, hogy a helyi közigazgatási törvény véglegesítéséig egyetlen utcanevet sem változtat meg. De amit megváltoztattak, marad.

A 2000 júniusában tartott helyhatósági választások után megalakult az új megyei tanács, majd az új megyei utcanév-javasoló bizottság. Ennek magam is tagja lettem. Ez azóta sem ült össze, mert az új helyi közigazgatási törvény ismét a városi tanács hatáskörébe utalta az utcanévadás jogát. 2001 októberében a polgármesteri hivatal kinevezte az új bizottság tagjait, köztük engem. A 2001. október 22-én összeült bizottság a Szelicsei és a Tordai út között épülő lakótelep egyik jövendő utcájának Márton Áron római katolikus püspök, a Bükki út mellett építendő lakótelep egyik utcájának Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármesterének nevét javasolta. A tanács mindkettőt elfogadta. 2002. április végén ismét összehívták a bizottságot, amikor a polgármester újabb „emlékállításának” jegyében, 64 utca átkeresztelése volt a terv. Minthogy alig néhány tag volt jelen, az ülés elmaradt.

2004. április 5-i ülésén a városi tanács több új utca nevéről szavazott. Eszerint az épülő villanegyedekben utcát neveztek el Kós Károly építészről, íróról, grafikusról, politikusról, Dsida Jenő költőről, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemről, Móricz Zsigmond íróról, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről és gróf Mikó Imréről, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítójáról. Valamennyi a Békásban, Kardosfalván stb. levő városszéli, nyomorúságos dűlőút. A 2004 júniusában tartott helyhatósági választások eredményeként, tizenkét év után megbukott a magyargyűlölő polgármester, és úgy, ahogy, szekértolói is távoztak a városházáról.

Remélni lehetett, hogy ezzel vége szakad az esztelen, tömeges utcaátkeresztelésnek, s ha felülkerekedik a józan ész, talán arra is sor kerül, hogy a régi, százados utcanevek visszakerülnek helyükre. De sajnos, a legújabb utcanévadás az előző gyakorlat folytatása: 2005 tavaszán a tervezett 30 új utcának adott név közül egy volt magyar. Több név magyar földrajzi vagy a magyarból átvett, lefordított vagy le nem fordított név. Mint pl. Aiudului (Nagyenyed), Aleşd (Élesd), Becaş (Békás), Borsec (Borszék), Harghita (Hargita) stb., illetőleg Fabricii de chibrituri (’Gyufagyár’), Fabricii de zahăr (’Cukorgyár’), Lombului (’Lomb’), Taberei (’Táborhely’), Zorilor (’Hajnal’) stb.

Az állandó változtatásnak csak úgy lehet véget vetni, ha egy általános rendezés keretében a város visszatér a régi, beszélő nevekhez. A személyiségeknek pedig – köztük a magyaroknak – az újabb utcák nevében állít emléket, melyekben a jellegtelen nevek tömege éktelenkedik. Virgil Pop, a Műemlék Bizottság vezetője is osztja véleményemet, hogy akkor térünk vissza a rendes kerékvágásba, ha visszaadjuk a századokig használt beszélő neveket. A főleg az utca elején és végén elhelyezett, kőtáblákba vésett beszélő nevek ékességei lehetnének a városnak, és növelnék patináját, idegenforgalmi vonzerejét.

Románra könnyen lefordíthatók. Ezzel megoldódna a kétnyelvű utcanévtáblák kérdése is. A román és a magyar változat alatt föl lehetne tüntetni a név első említésének évét is. Pl.: Str. Lupilor (vagy Lupului), alatta Farkas utca, alatta 1453. Ahol létezett, a szász nevet is: Str. Bisericii vagy Sfântei biserici / Szentegyház utca / Kyrgas / 1482; Str. Dascălului / Kismester utca / Kleyn meister gasse / 1451; Str. Noua / Új utca / Neugasz / 1566 stb.

Ehhez viszont szükséges lenne, hogy az utóbbi évtizedekben a várost elárasztók megismerjék ennek hiteles történetét, azt, hogy századokkal betelepülésük előtt létezett, és ne akarják a maguk elképzelése szerint, mindenáron átalakítani. De elengedhetetlen egy olyan műemlékvédelmi törvény is, amelyik elismeri a beszélő utcanevek műemlékjellegét, előírja helyükre való visszatételüket és mindenkori védelmüket.

Dsida és mások nevének kiejtése körüli bonyodalmak elkerülésére pedig szükséges lenne, hogy ott, ahol magyarok élnek, a románok számára kötelező legyen a magyar nyelv és alapfokú irodalmi ismeretek oktatása.

1980-ban, amint azt akkor, az Igazságnak beküldött – „természetesen” ugyancsak nem közölt – írásomban említettem, a 750 utcából 23-nak volt magyar neve – Gh. Doját, Iancu de Hunedoarát, Ion Viteazut, Ecaterina Vargát és Frantz Lisztet nem számítva –, vagyis 3,06 százalékának. Miközben az 1977. évi népszámlálás szerint a város 262 000 lakosából 85 400 volt magyar, azaz 32,58 százalék. 2004-ben a létező 747 kolozsvári közterületnévből – ha Gheorghe Doját (Dózsa György), Iancu de Hunedoarát (Hunyadi János) is beleszámítjuk – 22 volt magyar, vagyis még 2,8 százalék sem. 2007-ben az akkori 805 kolozsvári közterületnévből – Gheorghe Doját, Iancu de Hunedoarát, Ion Viteazut (János vitéz) nem számítva – 33 volt magyar, vagyis 4,09%. 2008-ban a magyar tanácsosok javaslatára Kossuth Lajosról is elneveztek egy új, kültelki utcát.

Az egyik román tanácsos azonban ezt kifogásolta, mondván, Kossuth 1848-ban románokat gyilkolt. Az újraszavazáskor a román tanácsosok, az akkor polgármester Emil Bockal együtt, Kossuth nevét elvetették. 2009-ben a létező 909 kolozsvári közterületnévből – utca, út, sétány, tér – 35 magyar személyiség neve. Vagyis 3,85 százalék. Miközben az 1992. évi népszámlálás szerint a város lakosságának 22,78 százaléka, a 2002. évi népszámlálás szerint 18,96 százaléka az. Mindössze 3 belvárosi utca viseli magyar személyiség nevét (Bolyai, Arany János, Kovács Dezső), de mindegyik mellékutca. A Kovács Dezső utcában például egyetlen ház áll, de azon sincs ilyen nevű házszám.

A magyarság 18,96 százalékos aránya szerint a város utcaneveinek nem patikamérleggel kimért 3,85, hanem ugyancsak 18,96 százaléka kellene magyar elnevezésű legyen. Vagyis 35 helyett 172 utca.

Szerző: Asztalos Lajos