Kisebbségek: mire figyel Amerika?

Elérni Washington ingerküszöbét

Az előző évekhez hasonlóan a State Department emberi jogi jelentései követik a már megszokott struktúrát: azonos szerkezetben tárgyalják a különböző emberi jogi kérdéseket az igazságszolgáltatástól a szólásszabadságig, polgári és politikai jogoktól a munkavállalási jogokig. A magyarságot érintő megállapításokat megszokott módon a harmadik részben (kisebbségek politikai képviselete) és a hatodik részben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatjuk, az ingatlan-visszaszolgáltatás helyzetéről – ott, ahol ez egyáltalán megjelenik – az első fejezet tesz említést. A romániai jelentés ebben az évben kivételesen a második fejezetében is tartalmaz egy megállapítást az egyesülési szabadság témakörében.

Az egységes formán kívül a jelentések közös vonása továbbra is az, hogy a kisebbségi jogok körén belül az amerikai diplomácia azokra a témákra, kérdésekre fekteti a hangsúlyt, amelyek elérnek egy bizonyos ingerküszöböt, pontosabban olyan kérdéseket részleteznek, amelyeket az amerikai diplomácia a sajátos szemüvegén át fontosnak és kiemelendőnek értékel. Ez igen sok esetben azt jelenti, hogy a kiemelt témák súlya az információ forrásától függ: amennyiben egy adott kérdéskörre vonatkozóan az amerikai külképviselet rendszeresen kér és kap információkat, illetve ilyen jellegű információkat folyamatosan juttatnak el hozzájuk, akkor az egy idő után szinte visszatérő elemévé válik a jelentéseknek.

Nem mindegy tehát, hogy egy adott ország magyar politikai és civil szervezetei milyen kapcsolatban vannak az amerikai diplomatákkal, képesek-e elérni azt, hogy azok figyelme kiterjedjen a magyar közösség legfontosabb problémáira – és ez a jelentésekből vissza is köszönjön. Ezért – akárcsak a múlt évi elemzésünkben – csak megerősíteni tudjuk azt a megállapítást, hogy a Kárpát-medence országaira vonatkozó emberi jogi jelentések annyi információt fognak tartalmazni a magyar közösségek jogairól és azok csorbulásáról, és olyan súllyal tartalmazzák majd ezeket, amilyen mértékben a magyar politikai és civil szervezetek hangsúlyt fektetnek azok nemzetközi megismertetésére. Természetesen ez a megállapítás annyiban árnyalásra szorul, hogy például Ukrajna esetében olyan súlyosak a más jellegű emberi jogi problémák, hogy a magyar közösség gondjai eltörpülnek ezek mellett a kárpátaljai magyar közösség képviselőinek erőfeszítései ellenére is.

Szlovákia tekintetében a 2016-os jelentés szinte szó szerint megismétli az egy évvel korábbi jelentés megállapításait. A magyar közösség politikai képviseletéről most sem tesz említést, csak annyit emel ki, hogy a legutóbbi parlamenti választások szabályosak és törvényesek voltak, illetve hogy nincs törvényes akadálya a kisebbségek politikai részvételének. A nyelvi jogok érvényesülése ebben az évben is helyet kapott a jelentésben: a 2015-ös jelentéssel azonos megfogalmazásban találjuk a magyar közösségnek a nyelvtörvénnyel szemben megfogalmazott kritikáit, valamint a kétnyelvűség érvényesülésének akadályozását a hivatalos ügyintézésben és a vasútállomásokon. A jelentés követi továbbá a Malina Hedvig-ügy alakulását is: megállapítja, hogy 2016 márciusában az ügyet áthelyezték Magyarországra, ahol Malina Hedvig jelenleg él, és azt, hogy a civil és emberi jogi szervezetek változatlanul tiltakoznak az ügy újranyitása ellen.

Külön jelentés a Krímről

Ukrajna emberi jogi helyzete az előző évekhez hasonlóan most is az amerikai külügy figyelmének egyik központi eleme. Itt azonban – akárcsak a korábbi éves jelentésekben – nem találunk a magyar közösségre vonatkozó konkrét megállapításokat. A legfontosabb kérdéskör változatlanul az orosz–ukrán ellentét – például idén is külön jelentés készült a Krím félsziget helyzetéről. A jelentés előkészítési folyamatában az amerikai diplomácia egyik legfontosabb információforrása az ENSZ Emberi Jogi Monitoring Missziója Ukrajnában (HRMMU), és ebből kifolyólag a magyar közösség problémáira irányuló figyelem értelemszerűen eltörpül a más, esetenként igen súlyos emberi jogi jogsértések mellett.

A Szerbiára vonatkozó 2016-os jelentés szűkszavúbb a 2015-ös jelentéshez képest, annak ellenére, hogy a visszatérő elemek itt is megjelennek. A restitúció ügyében megemlíti, hogy az illetékes hatóságok beszámolói szerint az államosított közösségi és egyházi javak 88 százaléka rendeződött, de hozzáteszi, hogy a kártérítési eljárást 2018-ra halasztották (az eredetileg 2014-re tervezett helyett). Új elem, hogy 2016 februárjában a kormány elfogadta a holokauszt következtében örökös nélkül maradt zsidó ingatlanok visszaszolgáltatását, ennek következtében a belgrádi zsidó hitközségnek két ingatlant juttattak vissza. A magyar közösség sajátos problémáira viszont már nem tér ki a jelentés, csak általános érvénnyel mondja ki, hogy a kisebbségi tanácsok széles jogkörökkel rendelkeznek a kisebbségi oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. Ugyanakkor szintén általános jelleggel állapítja meg, hogy továbbra is érkeztek jelzések kisebbségellenes cselekedetekről, valamint a foglalkoztatás terén észlelt etnikai alapú diszkriminációról.

A „problémás” Románia

A vizsgált országok közül továbbra is Románia kisebbségi jogi helyzetét éri a legtöbb kritika. Az elmúlt években is bővelkedett a jelentés a magyarságot érintő ügyekben, ám a mostani még a legutóbbi jelentéshez képest is részletesebb, több konkrétumot tartalmaz, és alaposabb. A 2016-os évre vonatkozó jelentés részletesen foglalkozik a restitúció helyzetével. Megállapítja, hogy az új kártérítési törvény által bevezetett pontrendszer továbbra sem működik, a parlament már két alkalommal kényszerült meghosszabbítani a termőföldek nyilvántartásának törvényben foglalt határidejét. Az egyházi javak visszaszolgáltatása terén beszédes adatot is közöl: 2016 szeptemberéig az egyházi restitúciós bizottság által meghozott 1278 döntésből 13 ingatlan esetében történt meg a visszaszolgáltatás, 12 ügyben kártérítést ítéltek meg, 21 kérést visszavontak, és 1232 kérést elutasítottak. A megoldott ügyek között csak 79 volt kisebbségi, és ezek között nem volt egyetlen visszaszolgáltatási döntés sem.

A jelentésben kiemelkedő helyet kap a Székely Mikó Kollégium ügye. Bár korábban is rendszeresen foglalkozott a szöveg ezzel a kérdéssel, most már a jogerős döntést követő új fejleményeket is megemlíti: az önkormányzat visszavette az ingatlant, de a református egyház újabb visszaszolgáltatási kéréssel fordult az egyházi restitúciós bizottsághoz. A bizottság elutasító döntését az egyház megtámadta a bíróságon, és ez a per jelenleg is folyamatban van. A tényszerű megállapításokon túl viszont a jelentés legfontosabb üzenete, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma a Mikó-perben 2014-ben hozott jogerős döntés ellenére is visszaállamosításként értelmezi a Székely Mikó Kollégium ügyét, ugyanakkor változatlanul elismeri az egyház tulajdonjogát. A jelentés az előző évekhez hasonlóan részletesen bemutatja a romániai választási rendszer kisebbségekre vonatkozó szabályait, megfogalmazza a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek alapítási nehézségeivel szembeni kritikáit, és kiemeli, hogy a parlamentbe bejutó kisebbségi szervezetek közül egyedül az RMDSZ éri el a pártokra vonatkozó 5 százalékos küszöböt.

A jelentés továbbá számos új jogsértésre is kitér. Szóvá teszi és kifogásolja, hogy a Maros megyei táblabíróság megtagadta a Székelyföld turizmusáért létrehozott egyesület bejegyzését, mert úgy ítélte meg, hogy a Székelyföld egy jogilag nem létező, etnikai alapú szerveződés. Megállapítja továbbá azt is, hogy a hatóságok támadják és akadályozzák a székely zászló és más székely szimbólumok használatát. Az anyanyelvhasználati jogra vonatkozó bekezdésben tájékoztat az RMDSZ által a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának alkalmazásáról kidolgozott és májusban közzétett árnyékjelentéséről, amelyből kiemeli a nyelvhasználat hiányát az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban, a magyar nyelvű állami egyetem hiányát és a román nyelv oktatásának problémáit a magyar iskolákban. Ugyancsak az anyanyelvhasználati jog megsértéseként említi a kolozsvári orvos példáját, aki megtagadta egy magyar kislány ellátását, mert az nem beszélt románul. Végül ugyancsak visszatérő elemként szóvá teszi a magyar nyelv oktatásának akadályozását a moldvai csángók által lakott egyes falvakban.

Kulcsfontosságú a tájékoztatás

Összegzésként elmondható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumát továbbra is kiemelten foglalkoztatja a térség országaiban élő magyar közösségek helyzete. Bár a jelentések az előző évekhez viszonyítva hullámzó tendenciát mutatnak – vannak országok, amelyek esetében szűkebbek, mások esetében sokkal részletesebbek a magyar közösséget érintő részek –, a figyelem érdemben nem változott. Észlelhető továbbá, hogy Ukrajnában a magyar közösség hangját továbbra is elnyomják az orosz-ukrán konfliktusból fakadó emberi jogi kérdések, és ez nem a magyar érdekképviselet hiányos kommunikációjának a hibája. Szerbia tekintetében az előző években bekövetkezett pozitív változások azt eredményezték, hogy az országjelentésben már nincsenek konkrét magyarellenességre utaló megállapítások. Szlovákia tekintetében azonban azt lehet érezni, hogy miközben nem beszélhetünk a magyar közösség jogainak érvényesülése terén tényleges javulásról, az országjelentés Malina Hedvig ügyének áthelyezésén kívül valójában csak megismétli a korábbi megállapításokat, miközben nem tér ki egyéb ügyekre, amelyek talán szintén szót érdemelnének.

Románia esetében megállapítható, hogy a magyar érdekképviselet nemzetközi tájékoztató tevékenysége kulcsfontosságú volt, és hozzájárult az ebben a jelentésben tárgyalt ügyek láthatóságához. Ehhez természetesen kellettek azok a súlyos ügyek is, amelyek a politikai tájékoztatástól függetlenül is felhívják magukra az amerikai diplomácia figyelmét: a kolozsvári orvos esete, a restitúció leállása, a székely szimbólumok elleni hadjárat, a Székelyföld turisztikai egyesület stb. A marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügye valószínűleg a szöveg túl korai lezárása miatt maradt ki a jelentésből. Megfelelő és pontos tájékoztatás esetén azonban minden esély megvan arra, hogy ez a súlyos probléma ne kerülje el a májusra várható, vallásszabadságról és egyházi életről szóló éves jelentés előkészítőinek figyelmét.

A jogérvényesítési munkában, különösen a jogsértések megfelelő nemzetközi ismertetése érdekében azt látjuk tehát, hogy továbbra is kiemelten fontos az amerikai diplomácia alapos, rendszeres és dokumentált tájékoztatása. Természetesen ezek a jelentések nem vezetnek közvetlen megoldásokhoz az általuk jelzett problémákra, de mindenképpen fontos elemei az országon belüli kisebbségi érdekképviseleti és jogérvényesítési tevékenységnek. A romániai országjelentés esetében pedig – tekintettel arra, hogy az egyre intenzívebben, egyre nyomatékosabban és részletesebben mutat be igen komoly jogsértéseket – a nagy kérdés az marad, hogy mit kezd maga az amerikai diplomácia a saját megállapításaival. A bukaresti amerikai nagykövet (akárcsak a brit, holland vagy a német) igen gyakran aktív résztvevője a romániai belpolitikai és jogállami vitáknak, rendszeresek a közleményei, nyilatkozatai, interjúi az emberi jogok, a korrupció, a büntetőjog vagy a jogállamiság témakörében, a román politikai elit pedig hagyományosan nagy figyelmet szentel az amerikai kormányzat jelzéseinek.

A jelentés magyar kisebbségre vonatkozó megállapításai ugyanakkor nem kerültek be a román médiába, a dokumentumra vonatkozó tudósítások csupán a sokat bírált börtönviszonyokra, illetve a romák diszkriminációjára koncentráltak. A fősodratú román média figyelmének felkeltése azért is lenne fontos, mert a román társadalomban ma már vélhetően van egy olyan réteg, amely érzékenyíthető a magyar kisebbség problémáira, főként ha erről nem magyar politikusok vagy újságírók, hanem a Romániában nagy bizalomnak és népszerűségnek örvendő Egyesült Államok külügyminisztériumának jelentése beszél.

Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest