Ki állítja meg Vlagyimir Putyint?

Nagyjából ennyi cselekvési lehetőséget lát az adott helyzetben Robert Hunter, aki 1993 és 1998 között az Egyesült Államok NATO-nagykövete volt. Hunter azontúl, hogy óriási tapasztalata van a diplomáciai boszorkánykonyhák gyakorlati működtetésében, jelentős elméleti politikatudományi háttérrel is rendelkezik, jelenleg a nemzetközi tanulmányok tekintélyes washingtoni kutatóintézetének, a SAIS-nak a transzatlanti viszonyt tanulmányozó központjánál vezető kutató.

A minap terjedelmes írást jelentetett meg a The European Institute nevű, transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó, washingtoni székhelyű think tank honlapján. Ebben a rend kedvéért azt is tanácsolja ugyan az észak-atlanti katonai szövetségnek, hogy „tartsa szárazon a puskaport”, ám azt már nem fejti ki, hogy konkrétan mit ért ezen.

Nem tiszta kezek

A cikk jól rávilágít arra az alapvető dilemmára, amely a Nyugat és Oroszország viszonyát meghatározta az elmúlt évtizedekben, és a Nyugat azon hibáira is, amelyek a mostani fejleményeket megelőzték. „Nem tiszta a NATO keze sem, és különösen nem az Egyesült Államoké, ami persze nem mentség arra, amit Putyin művel” – fogalmazott Hunter.

Leásva a gyökerekig, visszatekintett arra, hogy idősebb George Bush amerikai elnök Európa szabadságának kiteljesítésén fáradozva arra törekedett, hogy a közép-európai országok bekerüljenek a NATO-ba és az EU-ba, miközben nem célozta meg Ukrajna bevonását, mert azt legalábbis idő előttinek tartotta, és látta, hogy azzal felbőszítette volna Oroszországot, a hidegháború vesztesét.

Hunter szerint Bush tudatában volt annak, hogy az 1919-es versailles-i szerződés miként járult hozzá a német nacionalizmus szításához és a második világháborúhoz. El akarta kerülni e történelmi hiba megismétlődését, és nem legyőzött ellenségként, hanem egyenrangú partnerként próbálta kezelni Oroszországot. Azok, akiknek ez volt a víziójuk – Hunter ide sorolja önmagát is –, a második Clinton-adminisztráció alatt sajnálatos módon távoztak a kormányzatból, és a volt diplomata szerint „a helyükre soha nem kerültek olyanok, akik értették volna, mi a teendő”.

Robert Hunter szerint a nyugati szövetségesek súlyos hibát követtek el a 2008-as bukaresti NATO-csúcson, amikor kinyilvánították, hogy Ukrajna és Grúzia a szövetség tagja lesz, amint teljesíti a tagsági feltételeket. Ennek ugyanis az lehet az olvasata, hogy a NATO kész biztosítani azt a kollektív védelmi garanciát ennek a két országnak is, amelyet egyébként a NATO-t megalapító washingtoni szerződés 5. cikkelye a tagországok tekintetében fogalmaz meg.

Hunter szerint valójában a NATO-nak ez a garancianyújtás nem állt szándékában, de két ember így értelmezte ezt a nyilatkozatot: Szaakasvili grúz és Putyin orosz elnök. A következménye ennek az a rövid konfliktus lett, amelyet Grúzia elveszített, és világossá vált, hogy a NATO-tagságra való meghívás kilátásba helyezése üres ígéret volt, hiszen senki nem sietett a grúzok megsegítésére. Hunter elismerte, ő maga is tévedett, amikor úgy vélte, Ukrajnával kapcsolatban Putyin nem követ el majd semmilyen ostobaságot, mert Ukrajna – Grúziával ellentétben – Oroszország és a Nyugat között fekszik, tehát „igenis számít”. A volt nagykövet szerint csak tovább rontana a helyzeten, ha a NATO most arra törekedne, hogy gyorsan a tagok közé fogadja Ukrajnát.

Melyik ország lehet a következő?

Eközben történelmi tapasztalataik miatt számos, korábban a keleti tömbhöz tartozó országban attól tartanak, hogy Oroszország nem fog megállni a Krímnél, és a jövőben Vlagyimir Putyin orosz elnök ambíciói őket is fenyegethetik, ami ellen nyugati szövetségeseiktől sem feltétlenül remélhetnek segítséget.

Az AP amerikai hírügynökség szerint a Nyugat korábbi megszegett ígéretei, a tragikus orosz inváziók évszázados emléke és a fájdalmas felismerés, hogy a konfliktusok a világ ezen régiójában könnyen országról országra terjedhetnek, mind olyan tényezők, amelyek miatt egyre több kelet-európai országban félve figyelik a krími helyzetet. A politikai vezetőktől az átlagemberekig sokan attól tartanak, hogy Oroszország – amelyet látszólag képtelenek feltartóztatni a nyugati hatalmak – a jövőben újabb lehetőségek után fog nézni, hogy benyomuljon egykori birodalmi hátsó udvarába. Sokan pedig azt kérdezik: melyik ország lehet a következő?

„Mindenekelőtt attól tartunk, hogy (az ukrán válság) átterjedhet. Romániát rendkívül foglalkoztatják (az ukrajnai események)” – mondta Titus Corlăţean román külügyminiszter. Bukarestben elsősorban attól tartanak, hogy a Krím feletti ellenőrzés megszerzése után Putyin Moldovát is megpróbálja majd befolyása alá keríteni. Az ország egy szakadár részén, a Dnyeszter Menti Köztársaságban jelenleg is állomásoznak orosz csapatok, és a moldovai egyike a térség számos „befagyott konfliktusainak”.

„Attól félünk, hogy az ukrajnai konfliktus minket is elérhet. Az orosz katonák egy nap alatt át tudnák venni a hatalmat Moldovában” – mondta az AP-nek Victor Corluţa, egy chişinăui hivatalnok. Sokakat a II. világháború előestéjére emlékeztet a jelenlegi helyzet. Akkor bár Nagy-Britannia és Franciaország védelmi garanciákat adott Lengyelországnak, mégsem léptek, amikor a náci Németország támadott. Emiatt egyesek szkeptikusak azt illetően, hogy a NATO képes lenne-e megvédeni a térség államait. „Lengyelország esete azt mutatja, hogy senkire sem szabad számítanunk” – fogalmazott Jaroslaw Szulski író.

Leginkább a balti államok aggódhatnak a krími helyzettel kapcsolatban, mivel Észtországban, Lettországban és Litvániában több milliós orosz kisebbség él. Moszkva 2008-ban Grúziában, valamint most Ukrajnában is az orosz kisebbség védelmére hivatkozva lépett fel katonai erővel, és a balti országokat is gyakran vádolja az ottani oroszok jogainak megsértésével. A feszültség legutóbb 2007-ben éleződött ki, amikor Észtországban zavargások alakultak ki egy szovjet háborús emlékmű áthelyezése miatt. Sok észt szerint Moszkva felelős a feszültségek szításáért.

„Hála Istennek, hogy tíz éve NATO-tagok vagyunk!” – jelentette ki Dalia Grybauskaite litván elnök, aki szerint Oroszország megpróbálja újrarajzolni Európa határait. Az utca embere ugyanakkor gyakran ennél borúsabban vélekedik a NATO elkötelezettségét illetően. „Kissé szkeptikus vagyok. Szeretném ezt hinni, (hogy meg fognak védeni minket), de nem mondhatom, hogy 100 százalékig megbízom bennük” – mondta az észt Tiina Seeman. „Természetesen a jövőre nézve potenciális veszélyt jelentenek ránk (az oroszok). Félek, azok után, amiket a múltban tettek velünk” – mondta az AP-nek a cseh Katerina Zapadlova, az 1968-as csehszlovákiai eseményeket felidézve.

Gazdasági egymásrautaltság

Szakértők szerint azonban ezen félelmek túlzóak. „Rövid távon nem tartanék orosz agressziótól. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a NATO segítene keleti tagjain. Szerintem a NATO megerősödik az ukrajnai konfliktus eredményeként” – mondta Michal Koran, a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének munkatársa.

Az Egyesült Államok a héten tucatnyi vadászgépet és 300 katonát küldött gyakorlatozni Lengyelországba, valamint a NATO egy-egy felderítőgépet rendelt a lengyel és a román légtérbe. Korábban pedig hat amerikai vadászgép érkezett a balti térségbe, hogy megerősítsék az ottani légtér védelmét. Szintén csökkenti a konfliktus esélyét a Nyugat és az Oroszország közti gazdasági egymásrautaltság. Oroszország Európa legfőbb földgázexportőre, s míg számára kulcsfontosságú az orosz energia, addig Moszkva az abból származó bevételektől függ – 2012-ben pedig ezen felül 170 milliárd dollár értékben importált európai termékeket.

Ugyanakkor az orosz gáztól való függés egyúttal csökkenti is a Moszkvával szembeni fellépéskor szóba jöhető lehetőségeket. Ennek ellenére vannak, akik semmit sem szeretnének a véletlenre bízni. Donald Tusk lengyel kormányfő például arra figyelmeztetett, hogy az ukrán válság elhúzódása szükségessé teheti a lengyel hadsereg modernizációjának felgyorsítását. „Bárki, aki azt hiszi, hogy a békét és a stabilitást meg lehet venni engedményekkel, az téved. Európa korábban már elkövette ezt a hibát, és az mindig katasztrófához vezetett” – mondta Tusk nemrégi varsói parlamenti felszólalásában.