Kétségbeesésemben kezdtem írni

– Tisztelt Schlattner úr, az ön életében nagy vargabetűk követték egymást. Olyan eseményeket is átélt, amelyek ma is igen vitatottak. Második regényében foglalkozik azzal a perrel, amelynek következtében több brassói, német ajkú írót hoszszú időre börtönbe csuktak. Az interneten is elérhető életrajzában az áll, hogy ön volt a vád koronatanúja. Ez hogy is történt?
– Ezek az írók, akiknek az élén Hans Bergel állt, ötven éve irracionális gyűlölettel viseltetnek irántam. Valóban a vád tanúja voltam. Mostanig hallgattam erről, nem kommentáltam, de most már megteszem. Nem én voltam az egyetlen tanú. Rajtam kívül 15–20-an voltak, és egyesek közülük sokkal súlyosabb dolgokat állítottak ezekről az írókról, mint én. Én nem sokat tudtam róluk.

– Ön hány éves volt akkor, amikor ez a per zajlott?
– Nem az a lényeg, hogy hány éves voltam, hanem az – és ezt eddig soha nem mondtam, nem hangsúlyoztam –, hogy azelőtt már 21 hónapot töltöttem börtönben. Azzal nem foglalkozik senki, hogy milyen körülmények között tanúskodtam ellenük. A brassói – akkor sztálinvárosi – börtönből megkötözött lábbal, kézzel, bekötött szemmel vitt a Szekuritáté a tárgyalóterembe. Ez alatt a 21 hónap alatt napfényt soha nem láttam. 1957. december 28-án tartóztattak le Kolozsváron, és a brassói tárgyalás, ahol tanúvallomást tettem, 1959. szeptember 15-én zajlott le. Miután erről 50 éven át hallgattam, most már nagyon kezd irritálni az egész. A Vörös kesztyűk című regényemben kertelés nélkül megírtam, hogy mi történt annak idején. Soha nem esett eddig szó arról, hogy abban a bizonyos perben én voltam az egyetlen tanú, aki nem voltam szabadlábon, nem önszántamból mentem a tárgyalóterembe, hanem – mint mondtam – megkötözve, bádog szemellenzővel vittek oda. Még a Ticu Dumitrescu-féle törvény is azt mondja az 5-ös paragrafusban, hogy ha valakit hívat a Szekuritáté, és nem önszántából tesz valaki ellen vallomást, akkor az ő tette nem minősül feljelentésnek, árulásnak vagy a Szekuritátéval való együttműködésnek. Még akkor sem, ha szabadlábon voltál, és behívattak a politikai rendőrségre. Tehát az történt, hogy évtizedekig féligazságok keringtek ezekről az eseményekről. Most már én is elkezdtem foglalkozni ezzel, hogy tisztázzam a szerepemet. Valóban 95 évnyi börtönre ítélték őket, de ezt nem egyenként kapták, hanem összesen. Aztán négy év letelte után szabadultak – illetve elítélésük után két-három évvel már házi őrizetben voltak, ami nem azonos azzal, mint ha valóban börtönben ültek volna.

– Mi történt az ön testvérével, Kurt Felixszel? Őt miért ítélték el?
– Ő annak idején a Bolyai Egyetemen magyarul tanult történelmet. Hat évre ítélték, mert nem tett jelentést bizonyos dolgokról, egyénekről, és valamivel több mint négy évet le is töltött, majd később majdnem elpusztult a Duna-deltában. Ezek közül az írók közül, akikről szó volt, egyik sem volt ellenálló. Arról nem beszélnek, hogy az ügyüket újratárgyalták, rehabilitálták őket, visszakapták mindenüket. Scherg ódát írt Sztálinhoz, amiért én nem ítélem őt el. De nincs az rendben, hogy most mindannyian a kommunizmus és Eginald Schlattner áldozatainak, ellenálló íróknak tartják magukat. Az igazság ilyenfajta megcsonkítása miatt válaszolok most önnek a kérdéseire – a lehető legőszintébben.

– Önt miért ítélték el?
– Ugyanazért, mint az öcsémet: mert nem jelentettem a Szekuritáténak bizonyos dolgokat. Édesanyám annak idején azt mondta: mind a két fiamat „lovagias bűntettekért” ítélték el. Tehát nem azért, amit tettek, hanem azért, ami nem tettek. Csakhogy az öcsém sokkal többet tudott a „fekete templomos” írókról, ezért hat évet kapott, nekem pedig nem volt amit bevallanom. Ezek a fiatal szász írók tényleg minden szerdán összegyűltek, vörös zászlót égettek vagy akartak égetni... Én viszont Kolozsváron tanultam, nem sokat tudtam róluk. 

– Ez az egész történet mennyire kapcsolódott az 1956-os, magyarországi eseményekhez?
– Szorosan kapcsolódott. A román hatóságok egy évet vártak az események után, hogy letisztuljanak a dolgok, majd példátlan brutalitással kezdtek hozzá a megtorláshoz. Az addig érvényes törvényeket megszigorították, ismét bevezették a halálbüntetést.

– Valahol ön azt nyilatkozta, 65 éves korában éppenséggel azért kezdett írni, hogy tisztázzon magában és önmaga körül ilyen és ehhez hasonló félreértéseket. Így van?
– Egyszerűen elkezdtem írni a Fejvesztett kakast, amely nemrég magyarul is megjelent. Nem gondoltam én akkor sem az olvasóközönségre, sem arra, hogy egyáltalán regény lesz az írásból, és hogy valaha ki is fogják adni, amit írok. Kétségbeesésemben kezdtem írni. Ugyanis 12-13 évnyi papi szolgálat után a veresmarti és sok más szász templom teljesen kiürült. Az üres padokkal szemben egyedül maradtam.  Pedig amikor odakerültem, 700 lelkes közösség lelkipásztora voltam. Nem is gondoltam, hogy egy olyan tekintélyes kiadó, mint a Paul Zsolnay, majd érdemesnek találja regényemet arra, hogy megjelentesse, és hogy tíz év alatt tíz újranyomást érjen meg a német nyelvű változat.

– Hány nyelvre fordították le a Fejvesztett kakast?
– Három nyelven, németül, magyarul és románul jelent meg eddig, és 2009-ben adják ki spanyolul. A lengyelek a második könyvemet, a Vörös kesztyűket fordították le.

– Igencsak foglalkoztatja az erdélyi szászok és svábok szerepe a második világháborúban. Tudjuk jól, hogy ők a háború kitörése után testületileg, majdhogynem fenntartások nélkül a nemzetiszocialista rendszer és Hitler mellé álltak. Hogyan értékeli ma ezt a jelenséget?
– Ez az erdélyi németség végének a kezdete volt. Az, hogy ma nem vagyunk sehol, abban az időszakban gyökerezik. A szászok egyháza, az evangélikus egyház ma mindössze 13 ezer hívet tart számon. Amikor egy magas rangú német államférfi ellátogatott az 1200-ban épült veresmarti templomba, neki is elmondtam: az a tény, hogy elfogytak a szászok, nem annak köszönhető, hogy bejöttek ide az oroszok. Románia többi nemzetisége, amelyeknek a képviselői ma is ott vannak a parlamentben, túlélték az orosz megszállást, mi meg eltűntünk Erdélyből. És ez azzal kezdődött, hogy bejöttek a németek, és az erdélyi német ajkú közösség Hitlerrel szolidarizált. Bár korábban nem sok közük volt az anyaországhoz, Bukarest, Budapest helyett egyből Berlint tekintették fővárosuknak. Az a tény, hogy 70 ezer szász és sváb fiatal tagja volt a náci hadseregnek, megásta az erdélyi német közösség sírját. 

– Az ön hozzátartozói mind német nyelvterületen élnek. Ön miért maradt Erdélyben?
– Mert az Isten így akarta. Itt volt feladatom.

– Mostanában sokszor hallunk arról, hogy a Németországban élő szászok és svábok közül sokan visszajárnak, régi házaikat felújították. Ön hisz abban, hogy a szászok tömegesen visszatérnek Erdélybe?
– Nem, ebben nem hiszek. A 850 éves erdélyi történelmünk, a maga erődítménytemplomaival együtt a múltba süllyed, befejeződött. Tudom, hogy a szász falvakba visszajön egy-egy idevalósi család. Az is igaz, hogy a nem innen származó németek közül is többen látnak abban fantáziát, hogy itt telepedjenek le, itt vállalkozzanak. Ez tény. Tudja, hogy az erdélyi német kultúra miért él mégis tovább, mi az eszköze fennmaradásának? Az a sok erdélyi német tannyelvű, régi iskola, a Honterus, a Bruckenthal és a többiek, amelyekben ma román gyerekek tanulnak. Sokat közülük az óvodától az érettségiig német nyelven nevelnek. Így a mi kultúránkból is rájuk ragad valami.