Kétnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron

Az ítélőtábla így végleges döntéssel módosította a korábbi kedvező, a kétnyelvű táblák kihelyezését elrendelő törvényszéki döntést. Jelenleg különböző szervezetek és személyek újabb pereket terveznek. Úgy tűnik, hogy a táblaügy megoldását nagyon sokan az igazságszolgáltatástól remélik. Megalapozott ez a hit és bizalom?

Kolozsvár esetében a táblaügy elsősorban politikai, és nem jogi kérdés. Ugyanis a jog fegyverei nem állnak egyértelműen a mi oldalunkon, hogy peres úton lehessen elérni biztos eredményt. A jog és az igazságérzet nem mindig van összhangban. Megértem, akik elkeseredettek az ítélőtábla negatív döntése végett, amely lerombolta az ítélőtábla határozata által keltett reményeket, de a pontos helyzetkép ismerete elengedhetetlen.

A nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény kimondja, hogy „olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket … a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre” (11. cikk (3) bekezdés).

A nemzetközi szerződések általában az elérhető közös minimumot tartalmazzák, és ez így van a kisebbségvédelmi keretegyezmény esetében is. A településnevek kisebbségek nyelvén történő kihelyezését a keretegyezmény szerint az aláíró államok saját jogrendszerük keretében valósítják meg.

Ezt Románia meg is teszi: a 2001. évi 215. helyi közigazgatási törvény 76. cikkének 4. bekezdése alapján a helyi közigazgatási hatóságok biztosítják a települések elnevezésének a kisebbségi nyelven történő kifüggesztését, amennyiben az adott nemzeti kisebbség részaránya a területi-közigazgatási egységben eléri a 20 százalékot. Kolozsváron ez a feltétel nem adott.

Ilyen jogi körülmények között peres úton nem igazán látom megoldhatónak ezt a kérdéskört. Én nem bíznék benne, hogy a bíróságok olyan kisebbségvédő politikai aktivizmust mutatnának fel, mint tette – elszigetelt és egyáltalán nem jellemző döntésében – a Kolozs megyei törvényszék, amikor a keretegyezmény általános normái alapján, azokat közvetlenül alkalmazva, a román jogra való utalás nélkül, kötelezte a polgármesteri hivatalt a magyar nyelvű feliratozásra.

Gondoljunk csak az aranyosgyéresi táblaperekben hozott rosszindulatú és jogilag is téves határozatokra, amelyek elvonták a helyi tanács jogát, hogy akkor is kihelyezzenek két- vagy többnyelvű településnév-táblákat, ha a 20 százalék alatti kisebbségi részarány nincs meg. Kolozsváron a most előkészítés alatt lévő perekben is számítani lehet a negatív eredményekre.
Ha ebben az esetben nem a per a biztos eredményt hozó megoldás, akkor mi az? Ahogy a bevezetőben is jeleztem, a megoldás sokkal inkább politikai.

1. Ez a megoldás lehet helyi politikai döntés, ha a kolozsvári polgármesteri hivatal döntene úgy, hogy mégis kihelyezi a helységnévtáblát magyarul is. Kolozsvár a magyar kultúra és tudományosság fellegvára. Etnikai arányait mesterségesen, rendkívül gyorsan változtatták meg a 20. század folyamán és e folyamatra sajnos jelentősen ráerősített az erőteljes magyar kivándorlás is. De a város ma is központi szerepet játszik az erdélyi magyarság szempontjából. Az igény a településnév magyar nyelven történő kihelyezésére egyértelmű és ésszerű. Ez az igény kellene találkozzon román részről az elfogadó, transzszilvanista szellemű, az erdélyi nemzetiségek egymás közötti kölcsönös elismerését felvállaló politikai döntéssel. (A normalitással.)

2. A megoldás lehet országos politikai döntés is, amely a keretegyezményt a román jogrendbe átültető jogszabály korrekciójához vezetne. Ugyanis a létező román jogi keret a 20 százalékos küszöbbel kapcsolatban igen komoly problémát nem rendez. A százalékarányos küszöb mellett szükséges lenne abszolút számban kifejezett küszöböt is bevezetni. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy léteznek olyan települések, ahol a magyarság száma magas, akár több tízezres nagyságrendű, de a részarány nem éri el a 20 százalékot. Ezért a nyelvi jogok ezekben a területi-közigazgatási egységekben nem aktiválhatóak.

Máshol viszont, ahol a 20 százalékos küszöb megvan, lehet élni a nyelvi jogokkal, de valójában ezen nyelvi jogok potenciális gyakorlóinak a száma pár száz vagy legtöbb pár ezer fő (községi szinten például). Ez törvénymódosítást igénylő kérdés, de ebben a kontextusban mindenképpen beszélni kell róla. A 20 százalékos küszöbnek mint kizárólagos kritériumnak az alkalmazása visszás, ellentmondásos helyzetekhez vezet. Furcsa az a logika, amely egy pár száz fős közösségnek biztosítja a nyelvi jogokat, ötvenezer fős közösségnek viszont már nem.

Az ésszerű az lenne, ha ott kellene a nyelvi jogokat alkalmazni, ahol az adott kisebbség részaránya eléri a 20 százalékot vagy például a minimum 10 ezer főt. Kolozsvár problémájára valójában ez jelentene értelmezésektől mentes, pontos megoldást. (Talán a legpozitívabb európai példát nézve, Finnországban a nyelvtörvény szerint az abszolút számban kifejezett küszöb 3000 fő! Ehhez képest ez a javaslat és a 10 ezer fős abszolút számban kifejezett küszöb racionális elvárás). Kolozsvár magyar lakosságának a száma a 2012-es népszámlálási adatok szerint 49 565 fő, ez a lakosság 15,27%-át teszi ki.

Összefoglalva, az adott szabályozási környezetben nagyon kicsi az esély, hogy a bírósági úton történő eljárások Kolozsvár esetében eredményre vezessenek. Persze, feladni nem szabad, jogállami keretek között minden lehetséges eszközt alkalmazni kell, mert a cél – Kolozsvár magyar elnevezésének megfelelő kihelyezése – szerintem elengedhetetlen a nemzetiségek közötti viszony, az együttélés normalizálásának érdekében. De a lehetőség és a felelősség sokkal inkább a politikáé, mint a bíróságoké.

Dr. Veress Emőd

A szerző a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének egyetemi docense, ügyvéd, nemzetközi választottbíró