Képzeletbeli utazás a világ körül

– A dob nem az a hangszer, amit az átlagközönség szívesen hallgat egy órán át. Mi a titka Cserey Csabának, amivel éberen tartja közönsége figyelmét?
– A dob ma tényleg nem az a hangszer, amit hosszú ideig szívesen hallgat a közönség, erről pedig nemcsak az átlag vélekedik így, hanem a szakma is. Egyszer egy magyarországi muzikológus mondta nekem, hogy a dobosokat húsz perc után „le kell ütni”. Az ütőhangszerek azonban a legősibb hangszerei az emberiségnek. Előadásaimat mindig bizonyos téma köré építem fel, ez pedig nem igazán jellemző a dobosokra, akiknek rendszerint jól körülhatárolt szerepük van egy zenekarban. Az a produkció, amit legutóbb a gyergyószentmiklósi közönség is láthatott, világkörüli utazás. Létrejöttének története is érdekes, ugyanis nem mindennapi találkozás ihlette. Egyszer egy Szatmár melletti kis faluban, lakodalomban zenéltünk a kollégákkal, és ott találkoztam egy nagyon öreg emberrel, akiről kiderült, soha nem járt ki a falujából. Ezt a történetet nagyon érdekesnek találtam, és színházi előadást szerettem volna belőle összehozni. Senki nem támogatta az ötletemet, ekkor találtam ki, hogy a dobok segítségével képzeletben majd én körülutaztatom az öreggel a világot. A produkcióban ötvöztem a magam vonatos utazásainak ütemes kattogását a bácsi képzeletével és a hangszerrel. Az igazi örömet az a mosoly jelentette számomra, amit az öreg arcáról leolvashattam az előadás után. Boldoggá tenni egy öregembert óriási élmény.
– A Dobtúra című előadásában különféle kultúrájú népekkel – Mexikótól Japánig – ismerteti meg a közönségét. Mindegyik országban megfordult már, ahová a dobok „szárnyain” elkalauzolta hallgatóságát?
– Dehogyis. Könyvekből, útleírásokból és filmekből próbáltam megismerni a különféle népek ritmusvilágát. A ritmus hordozza a népek lelkivilágát, kultúráját. Ezt próbáltam belevinni az előadásba. Úgy vélem, sikerrel.
– Mit jelent ön számára a ritmus?
– Az életet. Nincs élet ritmus nélkül. Az emberek többségének ez a dolog annyira természetes, hogy egyszerűen észre sem veszik: ritmusra lépünk, a szívünk ritmusra dobban, ritmusra váltakozik a nappal meg az éjszaka. Egyszerűen éljük a ritmust, viszont csak akkor figyelünk fel rá, ha tudatosan ezzel foglalkozunk.
– Mérvadó vélemények szerint valóságos műfajt teremtett a dobszínházával...
– Előadásaim tényleg nem a hagyományos értelemben vett dobszólók, mert a zenei anyaghoz szervesen hozzátartozik egy történet, a jelmez, a mimika, a gesztusok és az improvizáció. Mindez együtt inkább színház, viszont a dob a főszereplő. Mindig van benne valami új... Külföldön is, szakmai körökben is jó fogadtatása volt az előadásaimnak. Valójában tényleg nem találkoztam még senkivel, aki ugyanezt csinálná – elképzelhető, hogy van ilyen ember, csupán még nem találkoztunk. Ha meg nincs, akkor igaz az, hogy műfajt teremtettem. De nem ez volt a célom. Próbálom megérteni a világot és ezen keresztül önmagam. Az embereket akarom megérteni, és nekik szándékszom adni valamit. Csodálatos érzés adni az embereknek.
– Egy órán át dobolni nemcsak szellemi erőfeszítés, hanem fizikai is. Hogyan „edz” az előadásaira?
– Nem dohányzom, és nem fogyasztok alkoholt. A titok nyitja pedig a gyakorlás. Úgy érzem, hogy a dobok révén mondanivalóm van a közönség számára. Ahogyan szólok a dobhoz, úgy válaszol – és fordítva. Egyek vagyunk...
– És mit mondanak a dobok?
– Amikor leülünk „kettesben”, mindent megtárgyalunk. A napi gondolataimat, érzéseimet közlöm, amikor dobolok, a dobok pedig egy melodikus gondolatsorban válaszolnak nekem. Természetesen ezt érezni és tudni kell, de minimum egy hullámhoszszon kell rezdülni a dobbal. Másként nem működik. Bevallom, kissé fanatikussá váltam, sok mindent feláldoztam a dobolásért. Olyasmiket is, amik nagyon fontosak az életben, de hát erről szól az életem. Több mint harminc éve játszom profiként, de legalább negyven éve püfölöm a dobokat. Ez az idő megtanított engem arra, hogy tiszteljem ezt a hangszert, és ezáltal azt a világot, amely engem néz és hallgat.
– Mikor és hol kezdődött az ütőhangszerek iránti rajongása?
– A kezdetek az 1960-as évek végi, 1970-es évek eleji gyergyószentmiklósi rockos korszakom idejére nyúlnak. Ekkor jelent meg a színen az Illés, az Omega, a Beatles már sztár volt, és összeverődött egy jó kis társaság, amelynek tagjai erre a zenére buliztak. Ez a kezdeti „hippikorszak” nagyon meghatározó volt számomra. Ebben az időszakban egy iskolai bulin láttam egy idősebb dobost, én pedig megálltam a hangszer előtt, és amíg be nem fejezte, nem bírtam elmozdulni előle. Talán hetedikes-nyolcadikos lehettem...
– Ennyi idős korban az ember sok minden iránt érdeklődik. Miért éppen a dobra esett a választása?
– Igazság szerint gyermekkoromban mozdonyvezető akartam lenni, szerettem volna egyfolytában utazni, mozgásban lenni. Az állandó mozgás, a dinamikus életforma nagyon is összefügg a dobolással. Meg sem fordult a fejemben, hogy más hangszer is érdekelhetne. Beleszerettem a dobba, és nekem az kellett. Ilyen egyszerű... Mivel éppen Gyergyószentmiklóson lettem szerelmes a dobba, számomra mindig különös jelentősége van annak, ha hazahívnak, ha itthon léphetek fel.
– Melyik a kedvence az ütőhangszerek közül?
– Hát ez fogas kérdés, mert az ütőhangszerek óriási nagy „társadalmat” alkotnak, én pedig ennek a része vagyok, és imádom az egészet. Viszont az utóbbi időkben nagyon sokat perkúciózom indiai dobokon, amelyek közel állnak az ősi magyar sámándobokhoz. Most éppen ez van a szívem csücskében, de lehet, hogy ha holnap kérdezne, akkor mást mondanék.
– Kinek adja tovább ezt a tudást, az ütőhangszer iránti rajongást?
– Van egy magándobiskolám, aminek a története húsz évvel ezelőtt kezdődött. Nehezen indult, mert nemcsak egyszerűen egy hangszert és néhány technikai elemet akartam megismertetni a gyermekekkel, hanem a dob lelkét, szellemiségét is. Ez pedig óriási energiámba került. Dobiskolák még vannak, a konzervatóriumnak is létezik egy szakosztálya, hozzám viszont szívesen, szeretetből jönnek a gyermekek, mert nem hagyományos órákat tartok, hanem játszunk, és közben észrevétlenül elsajátítjuk a technikai elemeket is. A tanítványaimmal két együttest is létesítettem. A Mystickel végigturnéztuk fél Európát, rengeteg fesztiválon vettünk részt, díjakat is nyertünk. A másik, a Triora a Mysticnek egy kisebb változata. Ezenkívül számos tanítványom magyarországi és romániai nagy együttesekben zenél. Neveket azért nem említek, mert számomra valamennyi tanítványom egyformán kedves, és egyformán szeretem őket. A felsorolás hosszú lenne, és nem örülnék, ha valaki véletlenül kimaradna.
– Melyik volt a legemlékezetesebb előadása?
– Sok ilyen volt. Kisvárdán, Kapolcson, Németországban voltak emlékezetes fellépéseink. Mindegyik előadás azonban emlékezetes valamiért, és élményt jelent. Egy óriási zenei utazás – így tudnám leginkább jellemezni az előadásaimat, előadásainkat.
– Milyen együttesekre, előadókra emlékszik szívesen, akikkel együtt játszott?
– Az Irisre, a Republicra, Holográfra, de kísértem Koós Jánost, Harangozó Terézt és Aradszky Lászlót is.
– A közeljövőben merre „utazik” Cserey Csaba?
– Nagykárolyba megyek, ahol a Triorával fogok játszani, utána Kolozsvárra utazom a Dobtúrával, amit itt is bemutattam. Aztán Harry Tavitian dzsesszzongoristával és Mihai Iordache szaxofonossal készülünk egy nagy koncertre. Május végén lesznek a Hargita Megyei Napok, amire meghívást kaptunk, és tudomásom szerint Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson lesznek fellépéseink.

Cserey Csaba
1958-ban született Gyergyószentmiklóson, jelenleg a Szatmárnémeti Északi Színház előadóművésze. Ütőhangszer-művészként kétszer nyert első díjat a Dobtúra című előadásával Magyarországon, különféle dobfesztiválokon. Kelet-közép-európai rendezvényeken szintén több díjban részesült. Kisvárdán, Kapolcson és Bukarestben szerzett szakmai elismeréseket dobszínházával.