Jelszóparalízis

Vannak szavak, amelyek fontosabbak a többinél, mert olyan dolgot jelentenek, amelyek megkerülhetetlenek. Ezek lesznek a jelszavak. Nem lehetnek azonban jelszavak például a „virág”, a „napnyugta”, a „gyöngy”, a „harmat”, a „fecske”, a „márvány”, a „csöpp”, a „kecses” és így tovább. Mert nem praktikusak. Helyettük inkább olyanok lehetnek jelszavak, mint a „kalapács”, a „koponya”, a „penge”, a „vér”, a „támadás”, a „tűz!”, vagy a „lánc”.

Mert ezek durvák, nem leszel gyenge, ha ezek a jelszavaid, ezektől erős leszel, sérthetetlen és félelmetes. Élő erőd. Bezárt, golyóálló, sötétített ablak. Héttorony. És így tovább.
Ha bekerülsz egy tömegbe, a tömeg magával sodor. Nem lehet szabad akaratod, nem csinálhatsz mást, mint a többi, csak sodródsz velük, mert a tömeg része vagy. Állsz a Félsziget nagyszínpada előtt harmincezer másikkal, és hirtelen elszabadul a pokol. Ebben a pillanatban két jelszó van: „Prodigy” és „túlélés”.

Nem te választottad őket, te csak kimentél egy koncertre, és innentől ki vagy szolgáltatva. Veszélyben vagy, mint béka a sóstóban. Van abban valami állati, ahogy több ezer ember próbálja kitombolni magát aránylag kis helyen. Itt sok választás nincs. Ha a többiek felugranak, neked is fel kell ugrani, ha a többiek leülnek, neked is le kell ülni, ha a többiek pogóznak, neked is pogóznod kell, ha a többiek megütnek, neked is meg kell ütni valakit.

Másfél órára átalakulsz pogózógéppé. Meg ugráló- és tapsológéppé. A zenétől kiürül az agyad, és már élvezed, engeded, hogy sodorjon, ráfekszel a hullámra, és halálosan rémültből halálosan nyugodt leszel. Amilyen buli volt, örülj, hogy nem vagy halott. Úgy jössz ki a koncert végén, mint vesztes fél a csatatérről. Szinte menekülsz, pedig már nem kell. Végre megint megtalálod az ismerősöket, egyikük orra betört, másiknak a telefonja ment tönkre, kisebb zúzódások karokon, vállakon. És így tovább. De senki nem halt meg, letépett végtagok sem hevernek a „küzdőtéren”, így mindenki boldog. 2009 legnagyobb bulija, és túléltük. A jelszó most a „sör”.

Régebben voltak nemesebb jelszavak és jelmondatok. De az „Egy mindenkiért, mindenki egyért” már unalmas, az „Állam én vagyok” meg időszerűtlen a demokráciában. Úgyhogy idővel az emberek alantasabb jelszavakat találtak ki maguknak. Olyanokat, mint a kommunistáknak a „kulák” és az „államosítás”, a náciknak az „übermensch” vagy a legutóbbi futball- és diplomáciai botrány kapcsán felmerülő „zsidó”, „cigány”, „magyar”, „román” szavak, amelyeket az életük egyetlen kváziegzisztenciális problémájaként az egymás gyűlöletét megélő drukkerek a szavak eredeti jelentéstartományán túlmenően, mintegy pejoratív értelemben használtak. Paralizált agyak paralizált jelszavai. Hasznuk nincs, csak kárt okoznak. Viszályt, köpködést, szarozást, mocskolást.

Ketten ülünk egy akkora asztalnál, ahol pontosan két zsömle és két pohár fér el. Ki van ez számolva. A jelszó a „praktikum”. „Gyorskaja”, „gyorsevés”, „gyorsalvás”, „gyorsélet”. És így tovább.