Ismerjük-e a francia régiós modellt?

A francia modell melletti számos érv közül most kettõre szeretnék kitérni. Egyrészt Románia és Franciaország egységes államok. Bár talán sokan nem figyeltek fel arra, hogy a francia alkotmány elsõ cikkelye szerint „Franciaország oszthatatlan, laikus, demokratikus és szociális köztársaság. (...) Szervezése decentralizált”. Ezzel ellentétben a román alkotmány elsõ cikkelye szerint „Románia nemzeti, szuverén és független, egységes és oszthatatlan állam” (az, hogy köztársaság, demokratikus és szociális állam, a cikkely második és harmadik bekezdésében van jelen). Másrészt pedig a román jogrendszer alapvetõen francia ihletésû, a romániai közigazgatási rendszerben pedig meghatározó a francia befolyás. Azt már csak bónuszként lehetne elkönyvelni, hogy a francia modellre való hivatkozást román oldalról nem eleve elutasítással, hanem inkább bizalommal kezelik. Amennyiben magyar részrõl érkezne a felvetés, a szokványos, magyarokról alkotott képet is megváltoztathatná.
De mit is „tudnak” a francia régiók 2008-ban?  A mai Franciaország területi közösségekre épül, amelyek a következõk: községek, megyék, régiók, sajátos státusú közösségek (mint például Párizs, Lyon, Marseille, Korzika) és tengerentúli közösségek. A 2006-os Richard-jelentés szerint Franciaországnak 36 784 községe, 100 megyéje, 26 régiója van. Gyakorlatilag a mai francia közigazgatási rendszer egyik elemét, a megyét, a francia forradalom hozza létre, míg a községek forradalom elõttiek. A régió fokozatos megjelenésének egyik jele az 1900-ban megalakult „Francia Regionalista Föderáció”, amelynek tagjai értelmiségiek és tekintélyes polgárok. A III. Köztársaság (1870–1940) ideje alatt tudatosult az elit egy részében, hogy a közigazgatás felépítése az állam új feladatainak nem felel meg. Ráadásul az egyes közigazgatási intézmények nem ugyanazt a területi felosztást használták. Így történhetett meg, hogy adott pillanatban, a gyakorlatban Franciaországnak 54 párhuzamos területi felosztása létezett, attól függõen, hogy például a hadsereg, az egyház vagy a közoktatás minisztériumának felosztását vizsgáljuk meg.
Az elsõ világháború után az államnak központi szerepet kellett vállalnia a területszervezésben és gazdaságfejlesztésben. A második világháború vége magával hozta azt az igényt, hogy az állam váljon tervezõ állammá; így jött létre a francia tervrendszer. Ám egyúttal világossá tette azt is, hogy ez az akkor létezõ keretekben – községek, megyék – hatékonyan nem valósítható meg. Ehhez adódott az a megállapítás is, hogy a területrendezési politikának nem sikerült megakadályoznia a fejlõdõ/fejlett és elmaradott területek közötti különbségek növekedését. Új területi szint létrehozását a gazdasági szükségszerûség és a tervezhetõség kérdése indokolta.
Amennyiben a régiók fejlõdését nézzük, a 20. századnak négy fontos dátuma van. 1965-ben a Tervbizottság által összehívott csoport javaslatára 22 „programrégiót” hoztak létre. A cél az volt, hogy megkönnyítsék az állami gazdaságfejlesztést és területrendezést. A 22 régióból 15-nek a francia forradalom elõtti provinciák nevét adták, a megyék határait pedig nem változtatták meg. A következõ dátum 1972, amikor a régiók speciális kompetenciákkal rendelkezõ közintézményekké váltak. 1982-ben a község és a megye fölött elhelyezkedõ közigazgatási szintté vált a régió, amelynek az elõbbi kettõhöz hasonlóan választott végrehajtó szerve van. A 2003-as alkotmányos törvénnyel a régió alaptörvényi szintû szabályozást nyert.
Érdekes fogalom és gyakorlat Franciaországban a helyi kísérletezés, azaz hogy az adott község, megye, régió adott idõszakban olyan közpolitika életbeültetésével próbálkozhat, amely nem része a kompetenciáinak. Amennyiben a kísérletezés értékelésében arra a következtetésre jutnak, hogy a közpolitika végrehajtása sikeres volt, az illetõ hatáskört delegálják arra a szintre, ahol azt végrehajtották. Ilyen volt például a regionális vasúti közlekedést érintõ hatáskör régiókhoz történõ átutalása. 2003-ban a kísérletezés lehetõsége is bekerült az alkotmányba.
Összefoglalva: 2008-ra a franciaországi régiók választott testülettel rendelkezõ, a közigazgatás egyik szintjét képezõ területi közösséggé váltak, s többek között a következõ területeken rendelkeznek hatáskörökkel: gazdaságfejlesztés; területrendezés és tervezés; oktatás, szakképzés és kultúra; egészségügy.
Miért nem jelent problémát Franciaországnak a régiók léte, miért nem érzékelik nemzeti szempontból veszélynek? Bizonyára sok válasz létezik erre a kérdésre. Az egyik lehetséges választ Jacques Bourdon ismert francia jogászprofesszor adta meg az egyik 2006-ban tartott elõadásában: „Ne tévedjünk, az a tény, hogy 2003-ban az alkotmányba írtuk, hogy a köztársaság szervezése decentralizált, az a realitások elismerése, de fõleg annak a kinyilvánítása, hogy Franciaország nem autonomista és nem föderális állam. Franciaország tehát egységes állam abban az értelemben, hogy egyetlen politikai hatalom létezik, egyetlen központi politikai hatalom, és Franciaországon belül a politikai hatalom megosztása nem létezik. Ebben az értelemben a decentralizáció annak a ténynek a visszaigazolása, hogy Franciaország az Ancien Regime óta egységes állam, amelyben a politikai hatalom nem megosztott. A területi közösségek, bármelyek is azok, nem változtathatják meg a nemzeti jogot. A helyi végrehajtó hatalmak nem változtathatják meg a miniszterelnöki szabályozásokat. A törvényhozó, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás az ország egész területén egyedi.”
Természetesen a francia modell sem „varázsvesszõ”, lemásolásával nem oldhatnánk meg a régiók és a területfejlesztés összes gondját. De ismerete segíthet a területfejlesztés különbözõ területein, még a nemrégiben nálunk is megjelent, közösségi fejlesztési egyesületek mûködtetéséhez is kaphatunk ötleteket.

Horváth Réka