Insomnia – áz Ártiszt nem szlípol!

Mit készül, ez már mind múlt idő akkor, ott, hiszen a fiúk-lányok péntek hajnaltól, egész pontosan öttől nyomják a zenét, és vasárnap hajnalig, egész pontosan ötig szándékozzák nyomni (a plakát tanúsága szerint: Insomnia – A művész nem alszik! Sleep not). A nagy tett színhelye a Deák téri Gödör klub – ezért is battyogunk lefele (vagy felfele, ha tetszik, amúgy orfikusan) a Wesselényi utcán. Flaszter, aluljáró, lépcsőn le, és ingyen be. Megállok, bújok az ancúgból kifele, és... mit is keresek én itt. Elnézést, nyájas olvasó, de ezt motiválni kell. A koncertmaraton címe Insomnia, amit a Kluzs-napokahontaszi Insomnia kávéháztól kölcsönzött a zenekar, ez az egyik ok. A másik (a hübriszért, tudom, egyszer rám ver az Isten), hogy három versem Sziámi-dallá lesz a 48 óra valamelyik percén. Hübrisz letudva, megyünk tovább. Jó százan lehetnek a teremben (tudjuk, exnemzeti színház, alagsor, középen a budi, körbe-körbe tér), a zenekar a bal sarokban már ki tudja, hány órája nyomja, mások nézik, megint mások festenek, kötöznek, bogoznak, írnak (Bárdos Deák Ági talpa nem nyalandó, na ja, hát mégis, mit képzeltem), animációkat vetítenek, szóval tesznek-vesznek. Happeninges a hangulat, ott történik minden, a Sziámi 48 órára létrehozott holdudvarában. (Hoztak ők már létre sokféle holdudvart, elme- és valós szigetest is, tessék utánanézni.) Ekkor, de biz’ isten csak ekkor tudatosul bennem, hogy itt nemcsak egy ős-Sziget-fíling teremtődik újra, amint azt Dési András barátom megjegyzi. Sokkal többről, avagy kevesebbről (ismét az orfika). Ez egy Guinness-rekord-döntési kísérlet is. Ahogy kell, versenynaptárral, -programmal („pléliszt”), megfigyelőkkel, sztjúvárdokkal, orvosokkal, kamerákkal, órával és persze játékszabályokkal. Például aki felment a színpadra, az nem jöhet le, az engedélyezett szüneteket kivéve, csak ha végleg. Vagy: két dal között legtöbb 30 másodperc szünetet tarthatnak. Vagy: szintetizátoron nem pótolható a kiesett hangszer. Vagy: ha a színpadon kevesebben maradnak, mint az alsó határszámként megjelölt 4, akkor mindennek vége. És így tovább, a végtelenségig. A riportszerűség kedvéért: heten csaptak a lovak közé péntek hajnalban (Müller Péter Sziámi – szólóének, szövegek, Gasner János – gitárok, billentyű, ének, Havas Miklós – basszusgitár, Horváth Bálint – billentyű, Dési Tamás – dobok, Záhonyi Enikő – ének, Szalai Anesz – ének). A játékidő során ketten lejöttek a színpadról. Záhonyi Enikő szombat hajnalban, önként, azazhogy ígéretéhez híven, Dési Tamás pedig mondhatni, áldozatként – a majd’-végkimerülés lehajtotta. De vissza a rekordhoz. A cél: a leghosszabban zenélő zenekar címének elhódítása. A rekordot vasárnap hajnalig egy török esküvői dzsesszfanfár tartja. (Ha némely minősítés téves, úgy a hallomást okold, nyájas olvasó.)
Állunk tehát, hallgatjuk a visszafogott zenét – költők mennek, Radnóti Miklóstól Müller Péterig –, és beszélgetünk, na ja, miről másról. Tamás megjegyzi, hogy ez az egész afféle cserkészcsíny, mint mikor csimaszkorunkban annak örült a címzetes, hogy ő tudott a legmesszebb köpni. Mert ugyanbiza miért lenne szüksége a Guinness-hírnévre éppen a Sziáminak, hacsak azért nem, hogy amúgy ad infinitum kamaszosan a világra kacsinthasson: mi még ezt is meg tudjuk csinálni. Persze valaki rögtön tamáskodhatna, hogy majd meglátjuk, vasárnap hajnalban is olyan öröm lesz-e a zenélés, mint most, péntek délután. Nos, erről nem tudok beszámolni. Vasárnap hajnalban nem leszek, vagyok, voltam jelen. Az azonban tény, hogy a két esti koncert fergeteges iramban és hangulatban zajlott. Péntek este új dalok, szombaton a régi nagy slágerek szóltak. Ráadásul képzeld el, nyájas olvasó, mondjuk, a Besúgók, provokátorokat dob nélkül! Ekkor ugyanis a dobos már nem volt a színpadon élők között. És lenyomták. És a színpad előtt szorongó tömeg énekelte a dalokat, akkor is, amikor Müller Péternek megvolt a hangja, és akkor is, amikor épp elment. És nem fütyöltek, amikor arra kérték őket, hogy ne. És nem vakuztak (annyit), amikor jött a kósza hír, hogy a reflektoroktól már szinte vakok a zenészek. Persze lehet, hogy mindez mítosz, urban legend, de akkor is, hidd el, bele lehet borzongani. És akkor, ott, érezni lehetett, hogy ez nemcsak a hosszútávzenész magányossága, nemcsak önmagáért vállalt hősi tett, egy olyan korban, amikor a hősiesség ott lebeg valahol a parlamentertársak lökdösődése és a bazi nagy nihil között. A héroszi magatartásban mindig ott rejlik Narküsszosz magakelletése is, szerintem bár. Értsd: mindegy, hogy megtartjuk az épp ügyeletes Termophülét vagy sem, én azért szép voltam, fiúk. Csakhogy, a kontextus ezúttal is, mint anno Spártában, közbeszólt. Érezni lehetett, pénteken is, de igazándiból szombaton este, hogy ott bizony ismét közösséget sikerült formálni. Mint a nyolcvanas években, az úgynevezett demokratikus ellenzék idején, mint a kilencvenes években a Szigeten, és mint még ki tudja, hányszor. És ebben az olvasatban a Guinness-rekord kétesnek is nevezhető hangzása, ha tetszik, felhangolódik. Már nem az, ami. Hanem több. Más.
Vasárnap aztán értesültem, hogy az öt tag végigjátszotta a negyvennyolc órát, jottányit sem engedve belőle. Megdőlt a rekord is: immáron a Sziámi a világ leghosszabb zenei távját befutó zenekara. A törökök pedig szerintem már hangolnak. De azt hiszem, nem ez a lényeg. Hanem az a felhang. Hogy ismét lett holdudvar, ismét volt teremtés, ismét formáltak egyet a közösségen, és... a többi néma csend, meg alvás. Abszolúte jól megérdemelt. Szántai János