Igyál egy forró kávét, hideged lesz

„a forró kávé amellyel évről / évre koccintunk december elsején / több hónapig ébren tart / olyankor emaileket küldök neked / bavallom azt sem tudom hányat / szerelmem olyankor ismét / elena vagyok de hát ez is egy játék” – írja Elena Vlãdãreanu ma, a Nemzeti Ünnep hideg napján, koccintunk-e egy csésze forró kávéval távolról (a 19. századból)? című költeményében, melyet Petru Romoºan közöl a Cele mai frumoase 100 de poeme ale românilor despre ei înºiºi ºi þara lor (A románok legszebb 100 verse önmagukról és hazájukról) című antológiában. Az idézetből nyilvánvaló, hogy a válogató tartotta magát ahhoz, amit az előszóban kifejtett: „a legjobb »nemzeti« költők azok, akiknek létfontosságú a nemzeti kérdés. Ebből a szempontból a proletkult rímfaragói és a Ceauºescu-korszak hazafiskodói nem jöhetnek számításba. Õk hamis pénzt vertek, üres frázisokat puffogtattak, s ezzel végső soron éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit el szerettek volna: hamisításuk hosszú időre tette szégyenletessé a közösséghez és helyhez tartozás érzését.” Nos, Vlãdãreanu verse mindennek tekinthető, csak üres, „hazaffyas” frázisnak nem. Aki szürcsölt egyet az ő forró kávéjából, az hoszszú ideig dideregni fog.
Mi tagadás, ez a vacogás jót tesz. Adrian Pãunescu problémátlan, de annál hangosabban ugató rímelései után kifejezetten hasznos egy ilyen keserűen és csöndesen szomorú szabad verselés. De segít a dühös, Dinescu-s rigmus, a Haplea is: „Tudja ő mit mondott a szegény görög: / ne végy török asszonyt – vedd el az ördögöt / se Valachiában házat – isten mentsen tőle / kihull az ablaka mától három őszre / mert jönnek a kunok jönnek a tatárok / a tökfilkók és az alkirályok / és a sereg élén táncoló hasával / a mi Nagyevőnk jő a merőkanállal” (Nagyevő – Csiki László fordítása).
Reszkethet az olcsó Patriotescuk ina, bár persze inkább fennen lobogtatott erkölcsiségük reszket a felháborodástól, hogy egy ilyen magvas képzavarral kívánjam őket a poklok mélységeibe. Visszatérve Romoºan antológiájára, annak is főleg kortárs vonulatára, azt az említett keserűség, szomorúság és indulat rokonítja a magyar költészet hasonló áramával. A heroikus románság éppúgy idejétmúltnak tűnik, mint a heroikus magyarság. Ahogy a válogató mondja az előbb már idézett, Románok elölről (!) című bevezetője végén: „Mint sok szakértő bizonyára rájön, néhány híres költeményt kihagytunk, hadd pihenjen egy ideig. Semmi kétség, hogy évek múltán ismét a legszebbekké válnak. Mert a versek nem halnak meg soha, sehol, sehogy.” Gyanítom, Romoºan a legtöbbet a hősies hazafiság műveiből hagyott ki...
A hasonlóságokat keresve és óhatatlanul nagyon nyersen szólva, Petri keserű, Kántor Péter szomorú, Szőcs Géza ironikus, Kovács András Ferenc indulatos és játékos. A kortárs román líra kiábrándult Romániából, de nem tehet mást, mint hogy Romániában él – s mi tűrés-tagadás, nagyrészt így van vele a kortárs magyar líra is. Valami „érted haragszom, nem ellened”, „szidlak, mert szeretlek”, „ha megversz is, imádlak én”-féle hangulat száll a levegőben, bár korántsem erotikusan, inkább mint a szellemi közvécék szaga. (Ne kárörvendjünk, közöttünk is vannak, s nem is kevesen, akik a Nemzeti dalt tartják a magyar költészet elérhetetlen ormának.) „nyomomban semmitől roskadozó szekerek / nyög a kerék a szörnyű súly alatt. / mikor mindet lerakják az udvarunkban / senkinek nem lesz annyi semmije mint nekünk” – Ioan Es. Popnak ezt a szakaszát, ami a feelinget illeti, nyugodtan vállalhatnák a mi költőink is.
Ugyanebből a kortárs metszetből váratlan módon hiányzik a humor. Nem az indulatos humor, hiszen azt Dinescu Nagyevőjében is érzékelhetjük. Az a humor, amely nem a kiábrándultság szúrós terméke, hanem a látásmód pikantériája. „Engem a látvány meghazáztat, / én városom megkönnyezem, / Budapest mint egy nyári láz hat, / és lázmérővel szúr szemen.” Ez a Parti Nagy-féle lazaság, ez fájdalmasan nincsen. Ami annál is különösebb, mert a román humornak per definitionem inkább a látásmódhoz, a világképhez, a belülről-jövéshez van köze, mint az indulathoz, a keserűséghez, a cinizmushoz, az ellene-mondáshoz. Úgy látszik, ötven év kommunizmus meg az átmenet gyűrött időszaka még a híres és jó kedélyű román humort is képes volt megrontani. Ez persze a műfajok kopásával is összefügg: ugyan ki tudna ma egy fabulát olyan bámulatra méltó ártatlansággal megírni, mint az 1810 és 1885 között élt Grigore Alexandrescu?!
És nyilván összefügg azzal a mélységes kilátástalansággal, amely a román mindennapi életet alig elviselhetővé teszi. Azok, akik nem sokkal a változás előtt vagy nem sokkal utána váltak fiatalemberekké, még egy ideig Ruxandra Novac depressziósan legyintő sorait érzik leginkább a magukénak: „nem szabadulunk / nem jutunk ki sohasem / itt jobb mint bárhol / innen nem lehet elmenni” ([mint egy cellában vagy mint egy közös sírban]).
Petru Romoºan antológiája diadalmasan kezdődik, és nagyon kiábrándultan végződik. Hasonlít a román történelemhez...

(Cele mai frumoase 100 de poeme ale românilor despre ei înºiºi ºi þara lor alese de Petru Romoºan. Compania, Bucureºti, 2004)

* Megjegyzés: A Dinescu-szakasz kivételével az idézeteket a szerző fordította.