Ideológia versus viziológia

Az olvasó talán felteszi a kérdést, mi lehet a kapcsolat a látomás mint onirikus, de mindenképpen a lélek köreiből származó konstrukció, illetve valamely egzakt tudomány között. Sietek megjegyezni, nem olyasféle kapcsolatról van itt szó, mint amilyen az emberi lélek és a pszichológiának nevezett áltudomány között létezik, vagy nem létezik. Azt a tudományt nevezem viziológiának egy írás erejéig (?), amely képes a látomást valamely médium útján, dekódolható formában, vizuálisan közvetíteni a Köz felé. Könnyen kitalálható, hogy ezen tudomány egyik vastag ága a film világában keresendő. (Vannak más területeken működő közvetítők is, például William Blake, Salvador Dalí, Carl Orff, Antoni Gaudí, de ők kívül esnek jelen írás tárgyán.) Dőreség volna azonban azt hinni, hogy bárki filmkészítő egyben viziológus is. Fenét! A „kiválasztottak” mindannyian rendelkeznek azzal az übermenschi hatalommal, hogy képesek életre kelteni a nem élőt. Lelket lehelni a lelketlenbe. Ezzel nem kívánom tételezni, hogy minden viziológus bizonyos szinten animátor, de ha tetszik, tény, hogy közülük kerül ki a legtöbb. Két (pontosabban három) viziológus két filmjéről lesz szó az alábbiakban, illetve arról, miként válik a látomás „látom ás”-sá, hogyha valaki belekeveri az ideológiát abba, amihez annak semmi köze.
Tehát, kevésbé vizionáriusan. Jan Svankmajer, a cseh animáció, bábvarázslás és viziológus filmkészítés Nagymestere készített egy filmet 2005-ben, melynek eredeti címe Sílení, a TIFF-en Lunatec címen mutatták be, aminek viszont köze van a „Lunacy” szóhoz (ez egyben a film angol címe), ami a maga részéről őrületet jelent. Az opus úgy indul, hogy semleges háttér előtt megjelenik maga a 72 éves, tehát kortalan Maestro, és beszélni kezd. Elmondja, hogy filmje valójában nem művészet (ugyanis a művészet mellesleg halott), hanem egyszerű horrorfilm, annak minden „degenerációjával” együtt. Eközben felfigyel valamire (vagy valakire) a Mester, lenéz, és lám, egy nyelv araszol végig előtte a padlón. A néző esetleg arra gondolhat, hogy íme, a halott művészet nyelve, mely valamilyen poe-i agyvelő szülte módon megszökött a testből, és most önmagát ölti a szentenciázó viziológusra. Aztán eszébe juthat például Tod Browning Freaks című alkotása, és esetleg eltöpreng azon, vajon Browning mondott-e ilyeneket annak idején művészet és horror valamiféle szembenállásáról. Közben Svankmajer azt is elmondja, hogy filmjében Poe-novellákat adaptált (akit esetleg érdekel: Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, illetve Az elsietett temetés – érdemes elolvasni őket, remek darabok), mindezt pedig de Sade márki filozófiájával dúsította. (Hogy divatba jött utóbbi időben a Márki!) Na, és ez az a pillanat, amikor egy akár kevés hübrisszel rendelkező néző is dühbe gurul. Mi az, hogy itt elmagyarázzák nekem, mi ez a film, és mi nem, meg hogy miből táplálkozik? Persze annak idején az istenek közöttünk jártak. És miként rájuk, a viziológusokra is jellemző ez az alászállós kinyilatkoztatás, ami önmagában véve nem rossz, a kérdés csak az, mit nyilatkozunk ki. Erről szól a film. Aki valamennyire is ismeri Svankmajer viziológiáját, tudja, hogy a Mester kifogyhatatlan tárháza, mondhatnám úgy is, fiókos szekrénye a legkülönbözőbb rugóra járó borzalmaknak és szépségeknek. Ebben a filmben is egyre-másra nyílnak a fiókok, hogy kiokádják magukból démonaikat a 30-as évek vámpírfilmjeit, illetve a 60-as, 70-es évek szoftpornóit idéző látványvilágba. A történet szalmaláng-akaratú főhőse, Jean Berlot (a halványan alakító Pavel Liska) találkozik de Sade márkival (a film legerősebb figurája, Jan Triska alakítja kiválóan), aki félig a korban, félig abból kilógva, vagyis ma (ejnye, Mester, kicsit elcsépelt ez az asszociáció) végighurcolja barátjának nevezett áldozatát az ideológia bugyrain. És itt van a baj. Többen megjegyezték, hogy korábbi filmjeivel ellentétben a Mester ezúttal nem szőtte be stop motion útján animált lényeit a történet szövetébe. Ennek valószínűleg épp az ideológia az oka. Ami az animált lények helyett épült bele a történetbe. És ami kimondja, hogy a „kedélycsillapító kezelés” által jelképezett liberális társadalom nem jó, nagyon nem, hiszen minden hülye azt csinál, amit akar. Ám ennek ellentéte sem hoz eredményt, mikor is a szent Rend nevében senki sem tehet semmit. Elnézést, Mester, de ez a valóban nagyon mélyenszántó és igaz ideológiai konstrukció így kimondva bégetésnek hat. És akkor hiába vonultatja fel fiókos szekrényének szörnyecskéit, hiába a grandiózus viziológiai parádé. Maga a tartalom üríti ki önmagát. A forma pedig szépen áll, mint egy faszád, amely mögött leégett a ház. Hát kell ez?
Mester, tekintsen inkább a Quay fivérekre, akik mellesleg Önt valami félistenként imádják. Új filmjük, a Földrengések zongorahangolója olyan viziológiai narratív konstrukcióra épül, mint az Öné. Sőt első ránézésre, olyanra se. Stephen és Timothy Quay is a B-kategóriás filmek világából táplálkozik, csak épp nem képileg, nagyon helyesen. Hiszen a sekélyes, ideológiamentes tartalom nem üríti önmagát. Az őrült zseni, Doktor Droz sokkal inkább tapintható figura, mint a liberális vagy diktatórikus ideológia hordozói. Neki csak egy vágya van: hogy gyarapítsa fantasztikus zeneautomatáinak kollekcióját. Elrabolja tehát a kor operájának díváját, hogy egy zongorahangoló segítségével géppé változtassa, és immár az öröklétbe penderítve imádhassa hangját. A hangoló persze szerelmes lesz a hölgybe, és megakadályozza a Doktor lázálmát. Nagyon lapos a sztori, kétségtelen. Viszont annál több teret enged a viziológiának. A dramaturgiai közhelyek sokkal inkább kedveznek a különböző szűrők segítségével „poétizált” valóságnak. A Quay fivérek filmjében az életre lehelt bábuk is jobban működnek, ezúttal bár. A lélek pokolköreiből előhalászott félelmek, vágyak életre lehelt hordozói be tudnak épülni az ideológia nélküli világnak világába. És bár világos, mint a nap, hogy az ő meséjük igencsak gyengécske, jobban megél, mint az Öné, Mester, mivel nincs szándékában megmondani a tutit erről vagy arról. Ez az a pont, ahol az egyes viziológiai konstrukciók igazán élni kezdenek. Egy látomás hangulatában ragadja meg leginkább a nézőt. És éppen ez az, ahol a Quay fivérek rávertek Önre, tisztelt Mester. Annak ellenére, hogy a szokványos nagyjátékfilmidő talán túl hosszú nekik, akik elsősorban a dolgok életre keltése útján keresik a nézőben a látvány által rángatható bábu drótjait. Nem kétlem, Mester, hogy ideológiát hozzá lehet rendelni bármiféle történethez. A kérdés ugyanaz, mint mindig: hogyan? És ha nincs „hogyan”, akkor inkább hagyja ki a képből. Ahogy azt a Quay fivérek tették, nézetem szerint helyesen.

Holdkór (Sílení/Lunacy), színes, Csehország–Szlovákia, 2005. Rendező és forgatókönyvíró: Jan Svankmajer. Operatőr: Juraj Galvánek. Vágó: Marie Zemanová. Szereplők: Pavel Liska, Jan Tríska, Anna Geislerová, Jaroslav Dusek, Martin Huba, Pavel Novy.

Földrengések zongorahangolója (The Piano Tuner of Earthquakes), színes, brit, 99 perc, 2005. Rendező: Stephen és Timothy Quay. Operatőr: Nicholas D. Knowland. Vágó: Simon Laurie. Szereplők: Amira Casar, Gottfried John, Marc Bischoff, Assumpta Serna. Szántai János