Hosszú búcsú Robert Altmantól

A szakma végül halála előtt pár hónappal ajándékozta meg egy életmű-Oscarral. A díj átvételekor elmondta, hogy tíz évvel azelőtt egy szívátültetésen esett át. Még azt is elmondta, hogy butaság volt most odaítélni neki az életműdíjat, hiszen még sok filmet szeretne rendezni. Már csak egyre futotta…
1925-ben született Kansas Cityben, német, ír és angol felmenőktől, jómódú családban. 18 évesen a második világháborúban másodpilóta, kaliforniai állomásozásakor kapja el először a filmszakma vonzása. Leszerelés után Los Angelesbe költözik, ahol kipróbálja az írást, a színészkedést és a rendezést. Egy ipari és oktató rövidfilmeket gyártó cégnél kezd dolgozni – itt szerzi meg a későbbi játékfilmes tapasztalatait. 1955-ben otthagyja a céget és hatvanezer dolláros költségvetésből elkészíti az első játékfilmjét, amit Kansasban forgat, de Hollywoodban vágat. 1957-ben a United Artists terjeszteni kezdi: nem lesz nagy siker, de Hitchcock felfigyel a fiatal Altmanra, és megkéri, hogy rendezzen pár epizódot az Alfred Hitchcock bemutatja című sorozathoz. A televíziós munka heve annyira elkapja, hogy 1964-ig tévésorozatok epizódjait rendezi.
Ezután a küszködés évei jönnek. Jack Warnerrel, a Warner Brothers egyik főnökével támad nézeteltérése, ekkor fogalmazódik meg benne először, hogy Hollywood ellenében alkosson. Néhány mérsékelt sikerű film után, 1969-ben felajánlják, hogy készítsen filmet egy MASH című forgatókönyvből, ami a koreai háború idején játszódik, egy katonai kórházban. Vonakodva ugyan (előtte már egy tucat rendező visszautasította az ötletet), de elvállalja. Ezzel a döntéssel alapozza meg egyrészt a filmes karrierjét, másrészt az utánozhatatlan stílusát. Altman későbbi bevallása szerint a filmet nem is piacra dobták, hanem valahogy piacra csúszott. Az erősödő háborúellenes felhangok kontextusában a filmből – könyörtelen fekete humora, Hollywood- és intézménygúnyoló hozzáállása és a felszabadult színészi játék miatt – hatalmas siker lett.
Így intézményesült az Altman-féle filmkészítés, ami nem a forgatókönyv és a vágószoba terméke, hanem a forgatásoké. Altman nemcsak hagyta, de buzdította is színészeit az improvizálásra, s hogy a párbeszédeket igazán hitelessé tegye, hagyta egymásra csúszni a színészek beszédét, ezzel egy nehezen érthető, de annál életszagúbb filmes modort teremtett meg. Õ használt először nyolcsávos élő hangfelvételt. A forgatókönyvet csak ideiglenes tervrajznak tekintette, amitől nemcsak el lehet, de el is kell térni, a narratív mozi határait feszegetve. Így a tulajdonképpeni történet is szkeccsek sorozatává degradálódik – vagy nemesül. A nagyívű és „happyendes” hollywoodi történet helyett Fellinire emlékeztető életképláncot, színes tablót kreál, kezdet és vég nélkül, sok színésszel és statisztával, erős moralizálás nélkül – mintha a nagy amerikai kotta helyett free jazz-t hallgatnánk: a hangsúly a sok szereplő közti mikrotörténésekre tolódik át.
Következő filmjeiben, a California Splitben, a Hosszú búcsúban (The Long Goodbye) – ami egy Raymond Chandler-adaptáció – ugyanezt a stílust tökéletesíti. Az 1975-ös Nashville megismétli a MASH sikerét, ezúttal Altman egy countryzene-fesztivál kereteit és hagyományait rúgja fel – ebben a sziporkázó „félmusicalben” a sztárok saját maguk írták a dalaikat a filmhez. A szintén sikeres McCabe & Mrs. Millerrel a western műfaját dekonstruálja, az Images pedig a horrorral kokettál.
A kritika és a rajongók szerint is ez volt az egyik legtermékenyebb és legeredetibb periódusa. A hetvenes évek eleji új-hollywoodi robbanást követően filmjei komorabb hangvételűek lesznek, kísérletezni kezd, és hogy megőrizhesse szabadságát, létrehozza a Lion’s Gate stúdiót, ahol néhány további gyöngyszemet készít: 3 Women (személyiséget cserélő nők), A Wedding (egy esküvő szétcincálása MASH-szerűen), Quintet (amivel a sci-fi területére is bemerészkedik egy kicsit). Egyre kevésbé vonatkoztatja magára Hollywood játékszabályait, egyre többet veszekszik a producereivel (például próbálta elérni, hogy filmjei R besorolást kapjanak, hogy gyerekek ne nézhessék meg – nem hitte, hogy gyerekek felfognák vagy élveznék a filmjeit).
1980-ban dobják piacra a rajzfilmadaptáció Popeye-t, amelyben Robin Williams debütál. Hatalmas buktának bizonyul, ezért egy darabig visszahúzódik. Újból tévézni kezd és kis költségvetésű filmes kamaradrámákat készít. Ezek közül kiemelendő az 1984-es sziporkázó Secret Honor, amely egyszereplős, egyhelyszínes film, Philip Baker Hall szereplésével, aki Nixon képzeletbeli monológját adja elő, tíz évvel annak lemondása után.
Altman karrierje a különös Van Gogh-életrajzzal, a Vincent & Theóval vesz újra lendületet, majd az 1992-es A játékossal (The Player) konszolidálódik, amely egy merész, finoman gyilkos humorú Hollywood-szatíra a fiatal Tim Robbinsszal. Ezután jön a Rövidre vágva (Short Cuts), amely ismét a jó öreg töredékes, történetfüzér-, tablószerű Altman-stílust mutatja, a kilencvenes évekre és Raymond Carver történeteire adaptálva. Kora ellenére folyamatosan dolgozott, sőt a 2001-es Gosford Park a második legjövedelmezőbb filmje lett. Éppen ez év közepén jelentkezett legújabb filmjével, Az utolsó adással (Prairie Home Companion), amellyel újra visszatér a zene világába, egy rádióműsor kulisszái mögé. A nyolcvanegyik életévében is folyamatosan dolgozott a többi tervén, de ezeket már nem valósíthatta meg...
Igazi mozilegenda volt, aki szabadságot és lazaságot vitt a forgatásba, és ezt át tudta menteni a kész filmekbe is. Törvényerőre emelte az „igazi” akciók közti üresjáratokat, briliánsan mozgott a drámai, a vígjátéki és a dokumentarista elemek között. Fiatal alkotók seregét inspirálta, köztük Soderberghet, P. T. Andersont, de örökségét tetten érni Jarmusch vagy Tarantino munkájában is. Hiányát megérzi a kortárs filmművészet.