Hősök nagytiszteletű művésze – beszélgetés Miske László debreceni színművésszel

– Közhelyszámba megy, hogy a színész-tanár-pap „hármas” egy tőről fakad, vagyis Ady Endre szavait idézve a „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” típusú extrovertált jellemek választják az említett mesterségeket. Az pedig már inkább törvényszerű, hogy mindig helyesbítenek is: nem mesterség, hanem hivatás. Arról is van-volt példa, hogy az egyik szakon elkezdi és folytatja a másikon. De az, hogy végzett és lelkészként szolgáló pap színésznek jelentkezzék, tudomásom szerint csak Miske Lászlóval fordult elő. Hogy is van ez?

– Mielőtt részletesebben vázolnám a „szakmaváltásomat”, szeretném elmondani, hogy a miskolci színháznál volt egy idős kolléga, Ambrus bácsi, és ő mondta nekem – természetesen némi kis iróniával, de úgy is nagyon jólesett –, hogy magyar nyelvterületen én vagyok az egyetlen, aki jogosan viselheti/viselhetné a nagytiszteletű művész úr megszólítást. Nem tudom, mennyire vagyok az egyetlen, Ambrus bácsi annak idején állította, hogy utánajárt, de így hirtelenében valóban nem tudok én sem hasonlóról. Tény, hogy tulajdonképpen szükségből választottam a teológiát, szerettem volna jogász, filológus, de különösen agronómus lenni, ám abban az időben, amikor érettségiztem, nagyon utánanéztek a káderlapnak. Márpedig az akkoriak értékrendje szerint nem voltam „egészséges származású”, egyrészt, mert édesapám is református lelkész volt, másrészt meg kulákoknak számítottunk. Az agronómián viszont valahogy eljutottam az írásbeliig, utána derült ki a származás, és természetesen már nem folytathattam a felvételit. Egy évig tisztviselő voltam, aztán jelentkeztem a teológiára. Sokak számára jelentett abban az időben menedéket, hisz ott nem számított a származás. A teológián nagy önképzőköri élet zajlott, amibe én azonnal belevetettem magam, nem véletlenül, hiszen már a középiskolában szerettem a verseket, a versmondást. Én lettem a szolgálatos versmondó, legnagyobb sikereimet Petőfi Az őrült című versével arattam. Óriási költemény, jól érezni rajta az épp akkoriban szárba szökkenő világpusztító anarchizmus kórtünetét, de interpretációs kihívás is egyben az ismétlődő, ám mindig más és más, a fokozódó őrületet jelző nevetések miatt. Szóval a lényeg az, hogy egy önképzőköri ülés után az egyik professzor rám kérdezett, hogy miért nem megyek inkább színésznek, ott több lehetőségem volna a művészi kibontakozásra. Akkor még nem mentem, befejeztem a teológiát, és választottam is parókiát.

– A választásban milyen szempontok vezették?

– 1960-ban családunk nagy tragédiát élt át, hirtelen meghalt az egyetlen bátyám, és én a szüleim közelében akartam maradni. Megtudtam, hogy Bágyonban szabaddá vált a parókia, és azt kértem. Tordán laktam a szüleimmel, és ingáztam ki Bágyonba.

– Milyen település volt akkoriban Bágyon?

– A neve is mutatja: jobbágyfalu. Kicsit furcsa, zárkózott emberek lakták, a hitéletük is eléggé sajátos volt. Nem felejtem el például azt a temetést, ahol másik három felekezet papjával együtt temettük el a halottat, aki reformátusnak született, a férje unitárius volt, a lánya ortodoxhoz ment feleségül, és végül az egész család baptista hitre tért. Én viszont elkezdtem készülni a színire, egyre megszállottabban, kifejezetten babonásan. Ártatlan kis „házi” babonáim voltak, hogy például ha ez sikerül, vagy sem, akkor a felvételi is így vagy úgy... Szóval készültem, és ’62-ben, a két év szolgálat után esedékes felszentelésemmel egy időben jelentkeztem is. Édesapámnak köntörfalaztam a felszentelés elkerülését illetően, hogy például nincs új palástom, de végül bevallottam igazi terveimet.

A felvételi előtt találkoztam Oláh Tiborral, a színiakadémia tanárával, aki le akart beszélni, mondván, hogy egy papot úgysem vesznek fel, de én nem hagytam magam. Különösen, hogy Szabó Lajos rektor felajánlotta, felkészít, habár már alig egy hét jutott a készülésre. A színin gyorsan elterjedt a hír, hogy egy pap is jelentkezik, s amikor a bizottság elé kerültem, Kovács György, aki az induló osztály vezetője lett, megkérdezte, hogy hol dolgozom.

Én pedig „kioktattam” a Mestert, hogy a lelkész nem dolgozik, hanem szolgál. Utasított, hogy mondjak egy verset, de két szakasz után félbeszakított, hogy elég, elmehetek. Meg voltam győződve, hogy ez elutasítás, és már készülődtem volna vissza Bágyonba, amikor az egyik felvételiző társam mondta: másodikként szerepelek a továbbjutók listáján. Végül felvettek, és azt is megtudtam, hogy Kovács György volt, aki kifejezetten harcolt értem, mert az volt a szokás, hogy egy-egy osztály amolyan kisebb társulat lett, és neki épp egy ilyen alkatra volt szüksége az induló osztályában, mint amilyen én vagyok.

– És Nagyváradra hogyan, miért esett a választása? Véletlen volt?

– Amikor végeztem, három színháztól kaptam ajánlatot: Temesvárról, Sepsiszentgyörgyről és Váradról. Majdhogynem gondolkodás nélkül választottam Váradot, nemcsak azért, mert az akkori főrendező, Gábor József eljött a választásra, hanem mert előzőleg, 1956 karácsonyán a váradréti templomban jártam legátusként, ugyanott, ahol legutóbb a Kiss Studió Színház szervezésében Kiss Törék Ildikóval, F. Márton Erzsébettel, Varga Vilmossal és Meleg Vilmossal előadtuk Az ember tragédiája oratóriumszerű változatát. A lényeg az, hogy a legációkor nagyon megtetszett a város, sokkal nyitottabbnak, nyugatiasabbnak tűnt, mint amelyeket addig ismertem.

A választásom nem okozott csalódást, elsőre már a mély vízbe dobtak, a Ruy Blas-ban Don César de Bazant játszottam, nem sokkal azután pedig a Nem élhetek muzsikaszó nélkül főszerepét. Nagyon sok hőst alakítottam, mondhatni majdnem minden előadásban én voltam a főhős, de különösen Szabó Ódzsa „gondolkodott bennem” a rendezéseiben – a csúcsot Az ember tragédiájának Ádámjával értem el 1974-ben. Ám az azt követő feladatok nagysága és komolysága sem hagy semmiféle kívánnivalót. Huszonhat évig voltam Nagyváradon. Ha például álmomból hirtelen felráznának azzal, hogy melyik az én városom, azonnal rávágnám, hogy Várad.

– Az itt eltöltött negyedszázad alatt vagy azóta észrevett-e valamiféle változást a város hangulatában ahhoz képest, amikor fiatal végzősként idekerült, illetve amikor legátusként járt itt?

– Határozottan sokat változott. Egészen más a hangulat, azelőtt sokkal családiasabb, közvetlenebb volt. De hát a világ is nagyot változott.

– A nyolcvanas évek végén azt rebesgették, hogy Miske László elmegy Kolozsvárra. Ment is, meg nem is...

– 1987-ben meghívtak egy kétszemélyes darabba, Dehel Gábor rendezte Gherman A pad című művét, Borbáth Júliával ketten játszottuk. De ott tartottak még a Szerelemeső, A buszmegálló, Caragiale Viharos éjszaka című darabjaira is, sőt ’90-ben le akartak szerződtetni Kolozsvárra, de visszajöttem Váradra. Aztán meghívtak Miskolcra: a Macbethben játszottam Duncant, a miskolci csapat vitt magával Szegedre, ’93-ban pedig Lengyel György rendes közalkalmazotti státusban leszerződtetett Debrecenbe. Azóta ott élek. 1990 óta rendezek is, sőt jó ideje tanítok a zeneművészeti egyetemen.

– Rendezni valamilyen különös körülmény miatt kezdett?

– Ha különösnek mondható az, hogy úgy éreztem, rendezőként is lenne mondanivalóm. Rendeztem Tamásitól a Boldog nyárfalevelet, Ken Kesey Kakukkfészek és Sütő András Káin és Ábel című darabját és egy számomra nagyon érdekes és kedves darabot Eljátszott és el nem játszott szerepek címen. Összeállítás szerepálmokból, lejátszott szerepekből…

– És a tanítás? A beszélgetés elején említett „hármas” tudatalatti kiteljesítése?

– Nem tudom, ezt így nem gondoltam végig. Tény, hogy az ének tanszéken tanítok színpadi beszédet és színpadi mozgást, de a munkakörömhöz tartozik ott évadonként egy-egy zenés játék vagy opera megrendezése a hallgatókkal. Érdekességként mondom, hogy az idén egy vígoperát készítünk, A bűvös szekrény a címe, az 1001 éjszaka egyik meséjéből készült, Farkas Ferenc szerezte a zenét, és ezzel fogunk részt venni Kolozsváron a Viva vox fesztiválon, amit a Gh. Dima Zenekonzervatórium rendez. Dr. Mohos Nagy Éva, a debreceni ének tanszék vezetője pályázta meg a részvételhez szükséges anyagiakat, úgyhogy neki köszönhetően fogunk tudni majd májusban bemutatkozni a kolozsvári közönségnek. Reméljük, hogy sikere lesz a fáradozásunknak, mert nagyon pergő az előadás, hatásos a zene, és még egy hastánciskola is részt vesz a produkcióban.

– A filmszerepekről még nem is szóltunk, pedig ha jól tudom, filmezett is.

– Az Angela megy tovább című román filmben én játszottam a férfi főszerepet Dorina Lazăr oldalán, benne voltam a Vlad Ţepeşben, magyar filmek közül az Ábel Amerikában, illetve a Kisváros sorozatban. De a film egészen más, belsőleg nem ér fel a színházzal. És a filmsiker is egészen más, mint a színházi. Nem tudom elhallgatni, mennyire boldoggá tesz, hogy a 75. születésnapom alkalmából rendezett jutalomjátékom, Máraitól A gyertyák csonkig égnek Tábornok-szerepe most már túl van a 70. előadáson. De játszom Osztrovszkij A karrier című darabjában, és esetleg ha valahogy ki lehetne bővíteni, szívesen megrendezném és eljátszanám Csehov Hattyúdal című darabját.

– Ezek szerint Csehov a kedvenc szerzője?

– Csehov is, de természetesen Shakespeare és Moliere is. Szóval inkább a klasszikusokat szeretem.

– És a versekhez mennyire maradt hű? Vagy manapság már nem igényli a közönség a költészetet?

– Dehogynem, csak meg kell találni a neki való verset. És nem szabad elfelejteni, hogy mindenik költőnek megvan a maga külön világa, országa, területe. Ady Magyarországa például nem olyan, mint a József Attiláé, Eminescu Romániája is más, mint a Nichita Stănescué. Szóval ha betartjuk a megfelelő koordinátákat, a közönség ugyanúgy szereti majd az elmondott verset, ahogy a mindenkori közönség szerette a mindenkori költészetet.