Homokszemcsék, köd és betűk

„De ami a legnagyobb baj – sugdosta Ráki cigányné a kerítések megett, kemencék árnyékában, pajták sötétjében megborzongó vénasszonyoknak – az az, hogy azok a semmirevaló kommunisták megháborgatták egy ördöngös nagyúrnak a nyugodalmát, s ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve míg világ a világ, kísértet járja ám holdtöltekor a falut! S akik oda építenek majd házat maguknak a kastély helyére, azoknak nem hagy békét az ördöngös kísértet, míg a világító koponyát koporsóba nem teszik, s három pappal el nem temettetik... márpedig hogyan tehetnék ezt meg, amikor azok a semmirevaló kommunisták magukkal vitték a koponyát is a csontokkal együtt... hogy vinné el az eleven dráku valamennyit!\"

E baljós, babonás figyelmeztetés a Kard és kasza címû történelmi családregény befejezõ részében hangzik el. Wass Albert legszemélyesebb szépirodalmi alkotása ez a dilógia, amelyben az Erõss család sorsán keresztül a Wass-nemzetség kilencszáz éves történetét eleveníti meg, az 1050-ben a Mezõségre érkezõ Buzáttól, az „õsapától\" Erõss Miklós grófig, az író alter ego-jáig. A történelem viharaival hosszú évszázadokon át dacoló Erõssek huszadik századi tragikus története jelenik meg az említett részben. Az Erõss család feje, András gróf a második világháború végén, a kastélyba hatoló román katonákkal harcolva esik el, utolsó pisztolygolyójával önmagával végezve. Ilkát, a kommunista hatalomátvétel után messze földrõl hazatérõ feleségét már egy felismerhetetlenségig lepusztult környezet fogadja, ahol gyûlölködõ idegen emberek az urak, s még azt sem tudhatja meg, hová temették a férjét. Az asszonyt Dobrudzsába viszik mocsarat csapolni, ott hal meg tüdõgyulladásban. Fiukat, Miklós grófot – a hírek szerint – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után összeesküvés és hazaárulás vádjával a románok letartóztatják, halálra ítélik, de már az ítélet kihirdetése elõtt meghal a börtönben. A kastélyt lebontják, hogy nyoma se maradjon a családnak. Úgy tûnik, mindennek vége: elveszett az ország, elpusztult az otthon, kihalt a kilencszáz éves Erõss família. Ekkor kapnak lábra a kísértethistóriák, a környékbeliek a lápok lidérceként, zölden világító koponyáról beszélnek, amelynek érintése gyógyíthatatlan fekélyt okoz. Mindez valamiféle transzcendentális bosszúra utal, túlvilágról jövõ, könyörtelen leszámolásra mindazokkal szemben, akiknek közük volt a család pusztulásához. A regény mégsem itt fejezõdik be. Erõss Miklós holttestét egy Lapadatune (a román szó jelentése: kitagadott) nevû asszony megvásárolja a börtönõröktõl, és a halálra kínzott, megvakított embert szekér derekán, széna alá rejtve kiviszi a városból. Zárulhatna e krisztusi szenvedésekre való utalással is a regény, mégsem történik így. Húsz év múlva egy furcsa pár tûnik föl a búzai erdõk környékén, ott, ahol kilencszázvalahány esztendõvel ezelõtt a nemzetségalapító otthont teremtett magának. A magas, fehér hajú, fehér inges, kezében pásztorbotot tartó vak vénember a hajdani Erõss Miklós, társa pedig, az alacsony anyóka, az az aszszony, aki visszahozta õt a halálból. A visszatérõ Miklóst mindent látó, gyógyító, szent emberként emlegetik a környékbeliek, s egyre többen keresik föl a falvakból segítségét, tanácsát kérve. Õ pedig a kiutat keresõ, szenvedõ, nélkülözõ embereknek a szeretetrõl beszél, s arról, hogy betegség, baj, minden, ami rossz, emberi félelem találmánya csupán: „Mint az éjszakai árnyék, amit vadállatnak, vagy kísértetnek nézel az erdõ szélén. Ha fényt vetsz reá, eltûnik nyomban, mert hiszen ott sem volt soha.\" Társa kérdésére pedig – s ez a regény zárlata –, hogy ott maradnak-e, a következõt válaszolja: „– Az Úristennel maradunk, Mányi (...), az Úristennel. Magyarok számára egyéb hely ma nincsen...\"

Wass Albert írói-emberi világának minden lényeges elemét tartalmazza ez a regény. Záróakkordja pedig a minden akadályt legyõzõ visszatérés, újrakezdés gondolata, amely más-más formában, de ugyanazt az üzenetet hordozva több mûvében is megismétlõdik, még egy oka lehet az író népszerûségének. Wass Albert befogadása mégis igencsak problematikus, ellentmondásokkal terhes.

Kezdjük a Wass Albertet vehemensen elítélõkkel! Elkötelezett ellenzõi arra hivatkoznak, hogy az író szélsõségesen nacionalista nézeteket vallott, antiszemita volt, a nemzetiszocializmus megrögzött híve. Végletes nacionalizmusára, idegengyûlöletére Jönnek címû mûvét szokták idézni, amelyet eredetileg a román hatalom tett feketelistára. Ez az írás valóban felkavaró jellegû, érzelmi túlfûtöttsége azonban megtisztító hatású. Zaklatottságát, nemzeti érzésének szenvedélyességét a téma és a mûfaj jellege indokolja. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásának szubjektív beszámolójáról van szó benne. Arról, hogy két évtizednyi kisebbségi sorban elszenvedett megaláztatás után hogyan éli meg ezeket a napokat az egyes szám elsõ személyben megszólaló narrátor. Szüleink, nagyszüleink hasonló módon élték át azokat a napokat. Errõl azonban a második világháború után a romániai nacionalista-kommunista diktatúra idején tilos volt nyilvánosan beszélniük, s csak a hivatalos történelemmel párhuzamosan létezõ, szóbeli családi emlékezet õrizte meg – mintegy alternatív magántörténelemként – e napok élményvilágát. A nemzeti hovatartozásnak olyan szenvedélyes megnyilatkozása ez a könyv, mint az angyali szavú, mélyen vallásos Dsida Jenõ Psalmus Hungaricusa. (Szegény Dsidát, az erdélyi irodalom könnyed és komoly, játékos és tragikus hangvételû poétáját az ötvenes években a vallásos versei miatt kritizálták, lehet, hogy ettõl kezdve magyarságának e megrázó megvallása miatt fogják megróni.)

Az, hogy Wass Albert történeteiben felbukkannak zsidó származású szereplõk, még nem jelent antiszemitizmust. Bárki rájöhet erre, ha elõítélet nélkül olvassa végig az Elvész a nyom vagy az Antikrisztus és a pásztorok címû regényeit. „Zsidónak lenni nehéz, de szép\", mondja egyikük. Gottfried és Emánuel drámai fordulatokkal teli története nem a zsidók elleni gyûlöletkeltés eszköze. Wass Albert értékrendjének alapján ugyanis az isteni jóságba vetett hit, a keresztény szeretet, az emberség áll. Ezeknek rendelõdik alá a nemzeti érzés, a szülõföld és az otthon iránti hûség, a természet iránti panteisztikus áhítat.

Azzal is vádolják, hogy az emigrációban a hungarista sajtóban publikált. Vádlói azonban egyetlen ilyen cikket sem tudnak felmutatni, Wass Albert ugyanis meglehetõsen rossz viszonyban volt a hungarista mozgalommal, nem közölt szélsõjobboldali lapokban. Ezzel szemben a huszadik század másik emberellenes ideológiájának, a kommunizmusnak a több évtizedes diktatúrája idején hazai és magyarországi írástudók adtak közre egyház- és osztályellenes kirohanásokat, s miközben Wass Albert hosszú élete során egyetlen Hitlert és Szálasit dicsõítõ írást sem publikált, számos itthoni tollforgató zengedezett ódákat a század vörös mészárosairól: Sztálinról és Rákosiról vagy éppen Ceauºescu román diktátorról. (Tanulságos volna azon is elmerengeni, hogy a kommunista rendszer idején sokáig ímmel-ámmal emlegetett Kosztolányi és Babits mihez kezdett volna az ötvenes években. Lelkesítõ novellákat, verseket írtak volna a kollektivizálásról, a Párt bölcs vezéreirõl, vagy vették volna a kalapjukat, mint Márai Sándor, és kivonultak volna az emigráció szabad, ám visszhangtalan terébe?)

Igencsak ellentmondásossá teszi a fent idézett vádaskodást az a tény is, hogy miközben Wass Albert nem volt tagja semmiféle szélsõséges nézeteket valló pártnak, addig Nyirõ József a maga nyilas párti parlamenti képviselõségével szépen megvan a magyar irodalmi köztudatban, annak rendje és módja szerint kanonizálták, tanítják, iskolát neveztek el róla. Pedig errõl a pártról mindenki tudja, hogy az egyik legsötétebb politikai alakulat volt a magyar közéletben, amely nemcsak hirdette az ordas eszméket, hanem védtelen emberek ezreit könyörtelenül legyilkolva gyakorlatba is ültette azokat.

Wass Albertrõl még csak az sem mondható el, hogy besúgó lett volna. Mostanság, amint egyre több megkörnyékezhetetlennek hitt mûvészrõl, megbecsült közéleti személyiségrõl derül ki, hogy a rettegett Szekuritáté spiclije volt, egyre élesebben tevõdik föl emberi gyarlóság és mûvészi makulátlanság viszonyának kérdése. Magyarán, hogy a lélek matériájából merítõ alkotó megítélését befolyásolja-e, s ha igen, mennyire, ha kiderül róla, hogy az elnyomógépezetet szolgálva gyanútlan rokonairól, ismerõseirõl és barátairól jelentgetett a megfélemlítésen alapuló kommunista hatalomnak. Amikor pár hónappal ezelõtt nyilvánvalóvá vált a poétai és morális igényességérõl közismert Szilágyi Domokosról, hogy a Szekuritáté szakszerû jelentéseket készítõ, másokat veszélybe hozó besúgója volt (útmutatás a nyolcvankilenc utáni nemzedékeknek és a gyorsan felejtõknek: a múlt rendszerben legalább annyira féltek a szekutól, amennyire utálták a besúgókat), a megcáfolhatatlan tények ismeretében – közhellyel szólva – egy világ omlott össze bennem. Azóta – akaratom ellenére – másként olvasom a Kényszerleszállás verseit, fájdalmas többletjelentéssel gazdagodtak Szisz önnönmagát „élve boncoló\" sorai. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik azt hajtogatják, hogy Szilágyi Domokos költõi megítélésekor nem számít, mit tett gyarló emberként, Wass Albertet az ellene felhozott – megalapozatlan – vádak alapján a humánum nevében mélységesen elítélik? Miféle torz logika szerint támadhatják azt az írót, aki könyveiben ezt a legtisztább emberi lelkeket is kikezdõ, embertelen kommunista ideológiát leleplezte? Támadásaikkal lényegében ugyanazt teszik, mint a halálos ítéletét kimondó per bírái: koncepciózus módon ítélkeznek fölötte.

Wass Albert a statisztikák szerint az utóbbi tizenhét esztendõ legolvasottabb magyar írója, egyszerre két kiadónál jelennek meg folyamatosan mûvei. A fent említett problémák miatt azonban a szakma nagy része kritikusan viszonyul a több tucat könyvbõl álló életmûhöz. A felsorolt vádakon kívül – s valójában innen kellene kezdõdnie szakmai értékelésének – rossz mondatokról beszélnek, elavult írói kelléktárról, történetei hangsúlyosan jelen levõ moralizáló jellegérõl. Azt mondják, irodalmi divatról van szó. Hogy hamarosan elcsitul a Wass Albert-láz. Tényleg idõszakos, gyorsan tovatûnõ jelenségrõl volna szó csupán, vagy valami másról is, ami ellensúlyozza az életmû szépirodalmi egyenetlenségeit? Talán azért olvassák oly sokan a könyveit, mert bennük az erdélyi magyarság máig megoldatlan drámai sorsproblémáiról van szó – sajátos perspektívából, a vesztes nézõpontjából. A vesztesébõl, a kisemmizettébõl, a miénkbõl. Wass Albert hazug politikai ideológiák terhétõl mentesen, a saját lelkiismerete parancsa szerint írt arról, amirõl írni egyáltalán nem, és beszélni is csak bizalmas körben lehetett, mert az írás feltalálása óta a gyõztesek kizárólagos joguknak tekintik a történelem meg- és átírását.

Könyveirõl kérdezve két elgondolkodtató véleményt hallottam. Mindkettõt drámai helyzeteket megélt aszszony, családanya mondta: 1. „Wass Albert könyvei segítettek visszatalálni a gyökereimhez\". 2. „Wass Albert olvasása segített túlélni.\"

Igen, valóban vannak rossz mondatai, recsegõ regényszerkezetei, az esztétikum rovására megy írásai moralizáló szándéka. Van azonban valami láthatatlan erõ, mely sok olvasót képes magával ragadni. Ez pedig a hit, amely elsõ kötetétõl mindvégig jelen van a mágikus transzszilvanizmus jegyében fogant írásaiban, s mely a vesztesnek, a kisemmizettnek erõt ad, reményt a folytatáshoz. Életmûve nyitányának, az Elõhang címû parabolának a hõse Istenének nem márványból épít oszlopot, hanem homokszemcsékbõl, amelyeket köddel köt össze, s amelyet a szél nem tud ledönteni, mert hittel épült.

„És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak, és azt mondták: varázsló.

És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az õ oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl,

hanem megint sok-sok apró homokszemcsébõl

és a homokszemcséket köddel kötötte össze.\"

Wass Albert ugyanezt tette betûkkel, és a halálból látó emberként visszatért közénk.

Szakács István Péter