Hat ól.

Kinek a nagyapjának a szúja rágja a fát?
Akkor még persze nem adták vissza az erdőket, viszont minden nagyapa, mert nagyapa, el tetszett mondani, hogy annak idején, fiam, ez a miénk volt. És, persze, a zord unoka megrugódott minden fát: ha az enyém, ez a tiéd. Mert tanulta elemiben: mind egy szálig kettétörnek. Ketté hát, hogy a fene essen belé ebbe’ a kettétörésbe’, muszáj minden este meghajolni? Derékba törni? Hogy osztán a nagy papucsozásoknak (a bokáját fogó serdülőt lehetőleg vékony dongájú papuccsal verjék, azaz fatalpúval – nem szerk. megj.) se vége, se hossza ne legyen? Hogy éjszaka döngessenek, éjjel kettőkor, éjjel háromkor, éjjel négykor, és a szegény kis hajdúsógor ne tudjon aludni? Hogy megverik itt, ha nem megy át, ha meg átmegy, akkor ott verik meg? Mind egy szálig tényleg kettétörnek?
Belé hát.
Kistarisznya bizony belékettétört, belé Roppant Hauer barátja is (ha valaki most azt mondaná: beléroppant, megölném). Belé mindenki. Mindenki szépen odatartotta a seggét, verjétek, lelkeim, majd a másik felem adja viszsza. De nem, odatartod szépen azt is, orcáinkat egy jóért. Jó márpedig nincs.
Jó márpedig van. Például a zene.
A zene az nagyon jó. Az összes fikahajdú (fika: olv. elsőéves gimnazista, avagy kilencedikes bentlakó fiú – nem szerk. megj.) értett valamilyen szinten a zenéhez. Egyik ezt, a másik azt. Aki nem értett hozzá, az is értett, tudott a papucsaival a székeken dobolni. Ritmust verni. Mint azok az izék, ott az Ántipóluson, ahol fejjel lefelé járnak az emberek. Mondom, emberek. Ezek az izék fejjel lefelé járnak, meg nyomják az infót egymásnak dobilag, tessék csávó, tam-tam. Tam-tam.
Hú, ez nagyon jó. Tam-tam. Hol a furulyád, hol a hegedűd? Tam-tam. „Mindenkinek van barátja,/ csak én nékem nincsen...”, tam-tam, „...kinek kettő, kinek három/ nékem még egy sincsen....”, tam-tam, „...ha az Isten egyet adna, azt is megbecsülném....”, tam-tam, jött Nyema.
Nyema nemcsak jött, hanem látott, és győzött is. Nyema vagány kölök volt, „tornaiskolába” járt, Nyema erős volt, gumibaba pernahajdúsóher... Lettek az ő zenekara. Nyema úgy gondolta, hogy az „Elment a Lidi néni a vásárra, csuhajja...” című nóta a kedvence. És ezt meg akarja százszor hallgatni napjában. Élőben.
Hát, szívták a taknyukat Kistarisznyáék, szidták a taknyosokat az akut pernahajdúk, de Nyema igencsak erős pernasegg volt, nemigen mondhattak ellent. És ráadásul szobatiszta is volt, ez elő szokott fordulni a sportolóknál. Például: Nyema a karmester, kompenzálja a karizmát. Nyemának eszébe jut, hogy el kell mennie focizni (kézilabdázni, vízipólózni, tornászni), és még nem hallotta a kedvenc számát. Nyema elmegy zuhanyozni. De közben, miközben állt a bál, na, akkor jut eszébe elmenni zuhanyozni (focizni, kézilabdázni, vízipólózni, tornászni), és hát ő a karmester, Nyema csak befagyasztja a zenét, minden fika megmerevedik, és ha őurasága úgy akarja, akkor folytatják.
Ott ül egy kvázi marionettcsoport, tisztára kényünk-kedvére kirakva, a papucs a levegőben, a bőgőben benne a szufla, mert a furulyásban már nincs, a hegedűs éppen bedőlt, olyan Bon Jovi-s, ezt is tanulják éjjelente, a klarinétos meg fújná. De meg kell várni Nyemát. A karmestert. Aki, miután az esti takarodóra megérkezik, azt énekelteti a merev karú bábeli zenekarral (ajjaj, milyen hasszövegek folytak ott el, mert ha szívatsz valakit, akkor a többi akut párnahajder nem szól bele!), szóval: „Volt buli, nanáá, Bon Jovi....”.
Ezt kellett énekelni. Egy poszterre mutatva. Vicces volt. Kistarisznya nagyon viccesnek találta. Pedig az ő nagyapjának több szúja volt a fáiban.
De ez, úgy látszik, senkinek sem számított.
Senkinek sem számított.