Hang-jegy: őszintén, egy szál gitáron

Míg a férfi előadók esetében a kritikusok állandóan az új Bob Dylanként emlegetik a friss tehetségeket, a szebbik nemet képviselő gitározós reménységeket pedig Suzanne Vegához illik hasonlítani, viszonyítani. Sajnos nem mifelénk, de ott, ahol a kaliforniai születésű, 50 éves énekesnő munkásságát figyelemmel követik és szeretik (nincsenek kevesen), a hasonlítgatás teljesen jogosnak tűnik. Nos, akkor tegyünk úgy, mintha egyáltalán nem tudnánk, kivel van dolgunk.

Suzanne Nadine Vega tehát egy ízig-vérig amerikai énekesnő és dalíró, az úgynevezett nagyvárosi folkzene egyik legnépszerűbb, lírai dalszövegeiről ismert képviselője. Kaliforniában született, de két és fél éves korában a számítógéprendszer-elemzőként dolgozó édesanyja és Puerto Ricó-i író nevelőapja New York egyik „szociálisan problematikus” körzetébe – a Spanyol Harlembe vagy Upper West Side-ként ismert városrészbe – költözött. A művésznő elmondása szerint 9 éves korában verseket kezdett írni, első dalát 14 évesen írta. Később modern táncot tanult a New York City High School of the Performing Arts iskolában.

Miközben angol irodalmat tanult a Columbia Egyetemen (a Barnard College-ban), részt vett kisebb előadásokban Greenwich Village-ben, ahol rendszeres résztvevője volt a Cornelia Street Café hétfő esti dalíró csoportjának. Első albuma Suzanne Vega címmel jelent meg 1985-ben, és az amerikai kritikusok jól fogadták, Nagy-Britanniában pedig platinalemez lett. A dalok „természetesen” akusztikus gitárkíséretre készültek, a lemez Marlene on the Wall című slágeréből pedig videó is készült, amit az MTV és a VH1 csatornák is előszeretettel műsorra tűztek.

A következő album, a Solitude Standing (1987) közönség- és kritikai siker lett, különösen nagy és tartós sikert arattak a Tom’s Dinner és a Luka című dalok. Utóbbi nótának témája nagyon újszerűnek számított abban az időben: egy hányatott sorsú, gyakran bántalmazott gyerekről szólt, ami akkor nem igazán volt tipikus slágertéma. A hangsúly ebben az albumban továbbra is Vega akusztikus gitárján volt, de a zene elmozdult a pop irányába. A Tom’s Dinner dalt később számtalanszor dolgozták fel újra.

Azóta eltelt huszonkét év és öt sorlemez, de Suzanne Vega még mindig a színpadon áll, öt alkalommal jelölték Grammy-díjra. Hogy esetében mi a siker receptje? Vegának megkapó történetei voltak (vannak), és szenvtelen, mégis érzelmes-levegős hangjának nehéz ellenállni.  A New Yorkban élő művészcsaládban felcseperedett énekes-dalszerző lemezei szimplán, giccs- és manírmentesen szépek, őszintének tűnnek.

Az intellektuális dalszerzők mintaképének számító Suzanne Vega dalaiból az elmúlt másfél évtizedben két válogatás is készült már: ha jól számoljuk, pontosan annyi, amennyit a művésznő ennyi idő alatt új dalokkal töltött meg. Így nem is nagyon tud meglepni a tény, hogy a frissen megjelent újabb két kompiláción – Close-up Vol. 1 – Love Songs és Close-up Vol. 2 – People and Places – egy új darab nem sok, annyi sem kapott helyet. Ilyenkor az ember nyilván arra számít, hogy hatalmasat csalódik majd, de már az első pár másodpercben meglepetés: a dalok nem a megszokott formájukban csendülnek fel, hanem 2010-re igazítva, többnyire a végtelenségig lecsupaszítva, egy vagy két gitáron szólalnak meg, persze hősnőnk hangjával kiegészülve.

Szándékosan nem emelnék ki egyetlen szerzeményt sem – itt most (minő meglepetés) a dalszerző legjobb munkái szólalnak meg, téma szerint „csokorba szedve” –, mindkét lemez olyan, amilyet elvárunk egy ilyen kaliberű előadótól.  A legkézenfekvőbb kompozíciókat kiemelő két lemezt mindenkinek ajánlom, aki még „egy szál gitáros”, történetmesélős, őszinte dalokra vágyik.