Hang-jegy: Magányos utazás a bristoli járaton

Bár a tengerparti település hatalmas kereskedelmi kikötőjéről volt korábban híres, az utóbbi évtizedekben a gazdaság súlypontja a repülőgyártásra tevődött át, és a város központjában levő óriási raktárházakat pedig kulturális központokká alakították, műhelyekké, ahonnan az elmúlt években világhírű zenei, színházi és filmes produkciók kerültek ki. Maradjunk a zenénél.

A brit szaksajtó legelőször a 90-es évek legelején kezdett el beszélni a Bristol-jelenségről, a Bristol-hangzásról, elsősorban egy bizonyos Massive Attack névvel fémjelzett produkció miatt, melynek első, Blue Lines (1991) című kiadványa elsöprő sikert aratott a szigetországban. Furcsa, kategorizálhatatlan hangzású albumról van szó, ami akkor teljesen újszerűen hatott: belassított funkritmusokat, dzsesszes harmóniákat, hangmintákat használó, filmzeneszerű vonósbetéteket, scratch-technikát alkalmazó, melankolikus muzsikáról beszéltek, ami semmihez nem hasonlított akkoriban.

A lemez talán legszebb pillanata az Unfinished Sympathy című ötperces csoda, melyet azóta is elmúlt húsz év egyik legjobb dalaként emlegetnek a szigetországban. A Massive Attack nem csak emiatt volt különleges produkció: a stúdióban és koncerten különféle zenészekkel és vendég-énekesekkel kiegészülő bristoli társulat még csak zenekarnak, zenészekből álló csapatnak sem nevezhető.

Az alapító tagok közül Robert Del Naja például képzőművészként szeretett bele a zenélés gondolatába, míg társa, Grant Marshall rapperként járta a helyi klubokat a kollektívához később csatlakozó, majd három lemez után zenei nézeteltérésekre hivatkozva távozó DJ Andrew Vowles-szal. Az, hogy mi sül ki abból, ha egy ilyen színes csapat stúdióba vonul – nyilván tapasztalt producerek segítségével –, mára már történelem. De tény, hogy a funk, a soul és a dzsessz elemeiből építkező bemutatkozó lemezt követően kijött a Protection nevű, 9 saját dalt és egy Doors-feldolgozást tartalmazó album, melynek sikere – és (vagy főleg) a kortárs zenekarok hangzására gyakorolt hatása – miatt a Massive Attack a 90-es évek egyik legfontosabb együtteseként került be a köztudatba.

S mivel Angliában divat felcímkézni a zenei termékeket, a bristoli együttes zenéjét az enyhén szólva nevetséges triphop címkével látták el. Ezt a fura műfajt művelte (és tette sikeressé) a szintén Bristolból induló Portishead és a kezdetben a Massive Attack-lemezeken is szereplő Tricky is, hatásukra pedig később több száz banda hivatkozott a U2-tól a Depeche Mode-ig.

A Mezzanine című harmadik lemez (1998) megint teljesen más arcát mutatta az együttesnek: sötét, rockos, depresszív világával már jelezte, hogy a csapat egyetlen fehér tagjának, Robert Del Najának az ízlésvilága szerint alakul a Massive Attack története. Andrew Volwes emiatt ki is lépett a csapatból, s a nagy sikerű turné után Grant Marshall is szabadságra ment. Négy évre. A Massive Attack azóta hivatalosan duóként üzemel, ám a negyedik album, a 100th Window (2003) felvételeinél Marshall már nem volt jelen, így azt Del Naja Neil Davidge producer társszerzői segítségével tulajdonképpen szólóprojektként vezényelte le.

Ezen a lemezen – a kezdetektől állandó vendégnek számító reggae-veterán Horace Andy mellett – Sinead O’Connor vállalt szerepet. Idegen, klausztrofóbiás, politikus lemez, kotyogó, motoszkáló elektronikus alapokkal és gitárpengésekkel, masszív és hipnotikus hangzással, a számok átlaghosszúsága pedig hét percre növekedett. Nem is lett sikeres a 100th Window, megosztotta a kritikusokat és a zenekar rajongóit is.  Bristol akadémistái hat évvel ezelőtt kiadtak egy nem túl izgalmas fimzenealbumot is (Danny the Dog), majd 2006-ban egy Collected című kislemez-válogatással emlékeztették a közvéleményt arra, hogy tudnak csodálatos dalokat írni. 2008-ban újra turnéztak, és azt ígérték, kijön egy új lemez is, a koncerteken 7-8 kiváló dalt is bemutattak, mi több, az interjúkban már lemezcímet is emlegettek.

Az állítólag Weather Underground munkacímű matéria azonban sosem nem jött el, az új dalok közül pedig csupán kettő maradt életben. Érkezett viszont helyette egy beharangozó kislemez tavaly ősszel. A pop egyik legnagyobb újítójának számító bristoli csapat végül hét szűk esztendő után hozta öszsze a február 8-án megjelent, egy aprócska német szigetről elnevezett Heligoland című lemezét. Legalább 15 éve figyelemmel követem a csapat munkásságát, és azt hittem, már nem nagyon tudnak meglepni semmivel, de tévedtem: újra kifogástalan, professzionális alkotás készült, melynek befogadása azonban – az előző lemezekhez képest – nem igényel sem türelmet, sem megfelelő lelkiállapotot.

Talán némi magányt, merthogy ez sem társasági hallgatnivaló. A Heligoland nem mély, nem melankolikus, viszont annak ellenére, hogy a Massive Attack zenéje korábban épp ezeket az állapotokat tudta hangjegyesíteni, még így is tud adni nekünk valamit, ami egészen bentről jön, és sajátunknak érezhetünk. Ami nem változott, az a munkaszervezés: ezúttal is egy teljes csapat kiváló vokalista segíti a produkciót. A lemezen Tunde Adebimpe (TV On The Radio), Martina Topley-Bird, Guy Garvey (Elbow), Damon Albarn (Blur, Gorillaz) és Hope Sandoval kap szerepet, két dalt a csapatkapitánynak számító Robert Del Naja vállal be suttogó énekmondó stílusával, egy dalban visszatér a régi csapattárs, Grant Marshall is, akinek baritonhangját ezúttal is élmény hallani. Persze nem hiányzik ezúttal sem a régi jó barát, a jamaikai Horace Andy, aki az egyetlen vendégénekes, aki mind az öt Massive Attack-lemezen énekel jellegzetes falsettohangján.

A Heligoland csodálatosan indul: az egyszerű, visszhangosított zongoratémával, pergő dobfutamokkal díszített Pray for Rain hátborzongató szépségű, a Martina Topley-Bird simogató hangján megszólaló Babel pedig talán az első olyan Massive Attack-dal, amely azonnal táncba hív. A komplex ritmusvilágú nóta után egy primitív szintetizátorhangokkal és belassított, monoton ritmussal ringató Splitting the Atom következik, melyben a két alapító tag versel hatásosan a gazdasági válság lélektani hatásairól. A Girl I Love You egy kategorizálhatatlan táncdal: az ellenállhatatlan dob- és basszustémára izgalmas, baljós gitár-effektek tekerednek rá, s míg Horace Andy az örökös, kimeríthetetlen témáról énekel, teljesen váratlanul egy rezesbanda is beköszön, nem is akárhogyan.

Az egyszerű, akusztikus gitártémán alapuló Psyche úgy hangzik, mintha egy megkarcolt flamencolemez ugrana a lejátszónkban előre-vissza, a Flat of the Blade pedig robotikus hangzásával, lenyűgözően összeillesztett zenekari és fúvós részeivel kápráztat el. Az értelmetlen háborúból hazatérő, helyét, nyugalmát kereső katonáról éneklő Guy Garvey lélegzetelállító, őszintének ható előadásmódja a Heligoland egyik legemlékezetesebb pillanata. A Paradise Circus – itt Hope Sandoval ragad mikrofont – az apró részletekig kidolgozott, szépen és szellemesen felhasznált tapssal tarkított alapja miatt (is) emlékezetes, nem beszélve a dalt záró, lúdbőröztető vonóstémáról.

A Massive Attack mércéjével mérve feledhető Rush Minute után Damon Albarn kap lehetőséget a Saturday Come Slow című, parádés érzékkel, ízléssel hangszerelt dalban. A lemezt záró lüktető, misztikus Atlas Airban Robert Del Naja suttogja el, hogy milyen lehet egy keskenytörzsű 737-es Boeingben felrobbanni.

Nem kell csodákra számítani első meghallgatásától – a Massive Attack-lemezek csak többszöri lejátszás után „működnek”, az élmény viszont ezúttal is lenyűgöz, lebilincsel. Bárkinek ajánlott a Heligoland, aki szeret néha teljesen egyedül lenni, mondjuk esténként, és ilyenkor egy testes bor társaságában izgalmas, igényes muzsikát akar hallgatni.