Hadurak rendszere: a Talibán

A tálibok rendszere már jó pár éve hatalmon volt, amikor Oszama bin Laden és az amerikai terrortámadások kapcsán a világ közvéleményének középpontjába került. Gyökerei az afgán nép szovjetellenes háborújáig nyúlnak vissza, melyben aktív szerepet vállalt – ekkor még egyszerű harcosként – Kandahár városában a mozgalom későbbi legfelsőbb vezetője, Mohammed Omár mollah is, aki az 1989-es évi harcokban elvesztette fél szemét (több más tálib vezető is maradandó sérüléseket szenvedett a harcokban: ki szemét, ki lábát, ki kezét stb. veszítette el). A szovjet kivonulás nem oldotta meg viszont az afgán nép problémáit, a különböző fegyveres csoportosulások között a harc tovább folyt. 1992-ben, Najibullah kommunista elnök és kormánya bukását követően újra fellángoltak a harcok, különösen a két legnagyobb szemben álló erő, Rabbani elnök támogatói és legfőbb ellenfele, Hektmatyar és partizánjai között.

A tálibok megerősödése
Rabbani elnök diplomáciai nyitása Oroszország, Irán és India irányában nyugtalanságot keltett a szomszédos Pakisztán vezető köreiben, de mivel Hektmatyar többéves ostroma Kabul ellen sikertelennek bizonyult, felmerült egy harmadik erő hatalomra jutásának lehetősége, amely Pakisztán hű szövetségese, sőt lekötelezettje lehetne, és amely sikeresen hajthatná végre a belső rend megszilárdítását is. Ez az erő lett volna a Talibán.
Az 1992 és 1994 közti időszakban Kandahár és környékének lakossága rengeteget szenvedett a különböző pastu törzsfők és hadurak dominanciáért vívott kíméletlen fegyveres harcai miatt. Ezért Omár mollah a helybéliek körében egyfajta Robin Hood-i népszerűséggel bírt, aki fellép a szegényekkel kegyetlenkedő kiskirályokkal szemben. A tálibok egymás után hódoltatták be a kandahári hadurakat, míg végül 1994-re Kandahár talibán birtokba kerülése megvalósult.
Ebben az időszakban a szomszédos Pakisztánban a tálibok erős támogatásra találtak Benazir Butto és kormánya részéről. Az Oxfordon és Harvardon tanult miniszteraszszony reálpolitikát kívánt folytatni, és minden téren támogatta a tálibokat. Erőteljes „földalatti” lobbizás kezdődött diplomáciai téren az érintett amerikai és arab szervek ellen. A pakisztáni hadsereg és a titkosszolgálatok tisztjei kiképzést nyújtottak a speciálisan erre felállított kiképzőtáborokban. Jelentős volt az anyagi, főleg infrastrukturális téren nyújtott segítség is, mint például a pakisztáni telefontársaság saját költségén vezetett telefonvonalak a tálibok által kontrollált területekre. A tálibokat továbbá a pakisztáni pastu törzsi és vallási vezetők támogatták, valamint a törzsi harcosok, közülük sokan csatlakoztak a mozgalomhoz. Nem utolsósorban a tálibokba vetette reményét a pakisztáni szállítási maffia is, mely az utak biztonságossá tételét várta.
Kandahár elfoglalása után a tálibok 1995 februárjában megkezdték Kabul ostromát, sorra foglalták el Hektmatyar bázisait és nagyarányú rakétatámadásokkal magát a várost, amely 1996-ban kezükre került. Az eddig jóindulatú semlegességgel figyelő amerikaiakat is megrázta a tálib kézre került Nadzsibullah kegyetlen végzete: az ország volt elnökét foglyul ejtői kegyetlenül megverték, kasztrálták, tankhoz kötözve vonszolták végig a városon, majd testvérével együtt felakasztották. Ettől a pillanattól Madeleine Albright amerikai külügyminiszter a talibán rendszer egyik legkeményebb bírálója lett, de az AEÁ ekkor még nem sorolta a legveszélyesebb ellenségek közé a tálibokat.
Mivel még ugyanebben az évben a tálibok kezére került Dzsalalabád is, 1997-ben nagy erőkkel indulhatott a harc az utolsó fontos város, Mazari Sarif elfoglalásáért, melyet az üzbég Dosztum tábornok erői tartottak megszállva. A harc durva volt, a foglyokkal mindkét fél rendkívül kegyetlenül bánt el, majd a város elestét követően a tálibok példátlan, két napig tartó mészárlást rendeztek. Figyelmeztetés nélkül lőttek, válogatás nélkül öldökölve férfiakat, nőket, gyerekeket, de még az állatokat, kecskéket és szamarakat is. Sok nő nemi erőszakot szenvedett el halála előtt, a kivégzett férfiak testébe általában három golyó csapódott be: egy a fejükbe, egy a szívükbe, egy pedig a nemi szervükbe. A nemzetközi jog durva megsértésének számított a máskülönben a tálibok ellenségének számító ország, Irán konzulátusa személyzetének lemészárlása. Ezzel talibán kézre került az ország területének nagy része – az egész területet soha nem tudták uralni –, és nyilvánvalóvá vált az is, hogy a belső ellenállás rövid időn belül önerőből nem döntheti meg az új rendszert.

Káosz és hatalom
A tálibok Afganisztánjának államformáját meghatározni, az iszlám fundamentalista jellegen túl rendkívül nehéz feladat lenne bármely történész vagy politikai elemző számára. A legfelsőbb vezető Omár mollah volt, akit hívei Allah kiválasztottjaként tisztelnek, és akinek hatalmát a rendszer bukásának utolsó pillanatáig senki sem vonta kétségbe a mozgalmon belül annak ellenére, hogy a távolról sem monolitikus jellegű mozgalmon belül léteztek véleménykülönbségek. Nem létezett nyugati fogalmak szerinti kormány vagy közigazgatás, közvetlenül Omár után a tartományi vezetők bírtak a legnagyobb hatalommal. Az afgán átlagember nagyon félt a rendfenntartó milíciától és ennek visszaéléseitől. A tálibok makacsul ragaszkodtak az iszlám törvények, a Korán és a Saria előírásainak saját értelmezésük szerinti betartatásához, elutasítottak mindenfajta vallási vitát vagy emberjogi megfontolást, a különböző nemzetközi humanitárius szervezetekkel folytatott tárgyalások is „süketek párbeszéde” volt az utolsó percig.
A tálib hatalom valóságos rémuralmat épített ki Afganisztánban, olyan kaotikus rendszert, melyet még a fundamentalista siíta Irán is szélsőségesként bélyegzett meg. Mivel Mohamed tanításai önmagukban nem határozták meg, hogy ki, mi, milyen hatóság hozhat fatvákat (törvényrendeleteket), ez az iszlám országok vezetésének saját ügyévé vált, és ezen lehetőséget a vallási fundamentalista államvezetések ki is használják. Ilyen rendelkezés például az, hogy a házak utcára néző ablakait kötelező módon feketére kell befesteni. A tálibok által alkalmazott büntetőjog a legkisebb vétségekért is súlyos, testi csonkításokat ír elő: így mindennapossá lett a szemkitolás, az orr-fül-kar-láb, levágás és a kivégzések is, köztük olyan módok is, melyek formailag nemigen léteztek Mohamed korában, mint például a homoszexuálisokra tankkal rádöntött fal. A nemek diszkriminációja már hihetetlen szintet öltött, a tálibok betiltották a nők iskolai neveltetését nyolcéves kort követően, a fizetésért végzett munkát, valamint kötelezővé vált a csador viselése az utcán. A szabály ellen vétők helyben megkaphatják büntetésüket a talibán milícia ütlegei és rúgásai közepette, a fanatikusok nem kímélik szükség esetén a védelemre kelő férjet sem (muzulmán férfi számára nincs nagyobb sértés, mint hogy asszonyát előtte bántalmazzák, másrészt viszont a kegyetlen, fegyveres, felelősségre nem vonható harcosokkal szembeszállni nem sok jót jelent). A férfiak számára a szakáll viselése vált kötelezővé, mivel a borotválkozást is betiltották (a szakáll minimális hossza 5 centi volt). Az oktatás szintje rendkívül alacsony és egyoldalú, nagyjából a Korán és a Saria magyarázatában merül ki. A tálibok Afganisztánjában tilos volt a televízió, videokészülék használata, a zene és a tánc minden változata, a különböző sportok és társasjátékok (például a sakk), bezárták a mozikat és a színházakat, de tilos lett az olyan fajta szórakozás is, mint a sárkányeregetés. A nemzetközi segélyből felújított kabuli stadiont nyilvános kivégzésekre használták. A tálib vezetés érzékenysége a lakosság szociális problémái iránt a lehető legminimálisabb.

A terror fészke
A Nyugat – főleg az Egyesült Államok – legbizakodóbb vezetőinek optimizmusát, hogy a tálibok stabilizáló tényezőként lépnek fel területükön a globális veszélyt jelentő terrorizmus és szervezett bűnözés ellen, hamar lehűtötték a tények: a Szudánból kiutasított Oszama bin Laden és az al-Kaida szervezete befogadásra és védelemre talált Afganisztánban, Omár és hívei számára pedig a legnagyobb bevételt az ópiumtermelés és -kereskedelem jelentette: Afganisztán Burma után a legjelentősebb ópiumtermelőnek számított. Igaz ugyan, hogy az ópiumtermelést illetően a tálibok kíméletlenül jártak el a „konkurenciával”. Uralmuk első éveiben meglehetősen keményen visszaszorították a kistermelőket, később újra felkarolták – vagy pedig felkarolni kényszerültek? – a nagyobb jövedelem fejében. És habár az iszlám tiltja a kábítószerek használatát, külföldi újságírók meglehetősen sok tálib harcost láttak hasis vagy valamilyen más könynyűdrog okozta bódulatban. Máskülönben tálib harcosnak lenni kiváltságnak számított a Talibán Afganisztánjában: a tálib harcosoknak meglehetősen sokat megengedtek az egyszerű lakossággal szemben.
A viszonyok elmérgesedése és az alapvető ideológiai ellentétek tükrében valószínűsíthető, hogy az Amerikai Egyesült Államok szeptember 11 nélkül is előbb-utóbb megtámadta volna a tálib rezsimet. A háború végkimenetele ismeretes: néhány hónapos ellenállást követően a Talibán döntő vereséget szenvedett. Az amerikai győzelem azonban nem teljes: Afganisztán hegyeiben még partizánharcot folytatnak az al-Kaida és a Talibán harcosai, a tálibok legfelsőbb vezetője, Omár pedig éppúgy nem került még kézre, mint bin Laden. És habár nem valószínű, hogy az afgán nép egyhamar visszakívánja a tálib rezsimet, és az sem, hogy ez a közeljövőben saját erejéből visszaszerezné a hatalmat, harcosai még sok kellemetlenséget okozhatnak ellenségeiknek.
(A szerző történész) Lakatos Artur