Győzött a Hezbollah?

Izraelben kemény bírálatok érték a politikai és katonai vezetőket egyaránt, amiatt hibáztatva őket, hogy háromezer katona esett el az egyértelmű győzelem nélkül végződött háborúban. Golda Meir miniszterelnök, Mose Dajan védelmi miniszter, David Elazar, az izraeli hadsereg vezérkari főnöke, valamint a katonai hírszerzés vezetője hitelét vesztette, és rövidesen távozniuk kellett tisztségükből.
Csak utólag fogalmazódott meg valamilyen arányosság érzete, ironikus módon legelőször az egyiptomi és szíriai vezetőkben. Míg izraeli és más elemzők még mindig siratták, vagy kárörömmel nyugtázták Izrael elveszített katonai fölényét, mind Anvar Szadat egyiptomi elnök, mind pedig Háfez al-Asszád szíriai államfő higgadtan elismerte, hogy országaik közelebb kerültek a katasztrofális vereséghez, mint 1967-ben, és hogy egy újabb háborút okvetlenül el kell kerülni. Ez vezetett Szadat békekötéséhez és Asszád 1974-es fegyverszünetéhez a Golan-fennsíkon, amelyet azóta sem szegtek meg.
Könnyű pusztán visszatekintve értelmezni az 1973-as háborút. Izraelt meglepetésként érte, mivel a helyes hírszerzési eredményeket félreértelmezték az arrogáns és túlzott önbizalom légkörében. Az alig őrzött legszélső területeket könnyedén lerohanta az ellenség. Az egyiptomiak nagyszerű haditervvel, jól harcoltak, a szíriai tankok pedig határozottan nyomultak előre, hullámokban támadva három nap és három éjszaka. Negyvennyolc órán belül úgy tűnt, hogy Izrael a vereség határán áll mindkét fronton.
Ámde, ahogy az izraeli hadsereg teljes mértékben mobilizálódott, és a haderő kilenc-tizedét kitevő tartalékos dandárok készen álltak a bevetésre, Izrael megállította az egyiptomi és a szíriai hadsereg támadásait, és szinte azonnal elkezdte előrenyomulását. A háború végére az izraeli erők 70 mérföldre közelítették meg Kairót, és 20 mérföldre Damaszkuszt, de sikerüket elhomályosította a meglepetésszerű támadás sokkja, az érzelmi túlreagálások, valamint a tisztánlátás nehézsége a harci füstben.
Ugyanez a helyzet a jelenlegi libanoni háborúval, és az azt követő durva félreértelmezésekkel. Nem kell meglepődni azon, hogy a legújabb tankelhárító rakéták a legvastagabb tankpáncélon is áthatolnak. De az izraeli tankok jól teljesítettek az izraeli áldozatok számának korlátozásában. Ugyanígy, a kis robbanófejekkel szerelt rövid távú rakéták elleni védőművek hiánya teljesen érthető. Ezek a rakéták nem elég erősek ahhoz, hogy indokolttá váljon több milliárd dolláros, futballpálya nagyságú lézerfegyverrendszerek bevetése.
Hasonlóképp nyilvánvalók még komolyabb félreértések is. Például ahelyett, hogy elutasítanák Sejk Haszán Naszrallah győzelmi hencegéseit, világszerte több elemző ismétli és helyesli állítását, miszerint a Hezbollah jóval bátrabban harcolt, mint az arab államok reguláris hadseregei az előző háborúkban. Csakhogy 1973-ban, a Szuezi-csatornán való átlépés után, egyiptomi gyalogos katonák ezrei szilárdan helytálltak az izraeli harci tankokkal szemben, a nyílt sivatagban, nekik nem volt meg az a védelem és fedezék, amelyet a Hezbollah élvezett libanoni falvaiban.
Izraelnek nem volt koherens haditerve, így a leginkább átgondolt bombázásai is brutálisan romboló jellegűnek tűntek. Ugyanígy, Izrael szárazföldi műveletei végig tétovák voltak és egyáltalán nem meggyőzőek. Egyszer sem érvényesült egy átfogóan kidolgozott haditerv – kétéltű járművek bevetése, légitámadások és szárazföldi akciók bonyolult keveréke, hogy a haderő gyorsan és mélyen a frontvonal mögé kerüljön, majd visszafordulva egyenként megsemmisítse a Hezbollah állásait, egészen az izraeli határig.
A haditerv a fiókban maradt az izraeli halálos áldozatok kis létszáma miatt. Az volt az elgondolás, hogy a Hezbollah-rakéták ezreinek fürtözött kilövése – ami semlegesíti a nem irányított lövedékek pontatlanságát, és felerősíti a robbanás hatásait – sok civilt megöl, vélhetően több százat naponta. Ennek nyomán feltétlenül szükségessé vált volna egy több mint 45 ezer katonát megmozgató, széles körű offenzíva elindítása.
A Hezbollah azonban szétosztotta rakétáit falusi milíciái között, amelyek elrejtették ugyan a fegyvereket a légitámadások, a tüzérségi belövések, valamint az izraeli kémrepülőgépek elől, de képtelenek voltak hatékonyan, egyidejűleg ugyanazon célpontok ellen kilőni a rakétákat. A több száz civil áldozat helyett Izrael egy-két embert veszített naponta. Még három hét múltán is kevesebb volt a halálos áldozatok száma, mint egyetlen öngyilkos merénylet esetén. Ez politikailag elfogadhatatlanná tette a fiatal katonákat megölő offenzíva beindítását. Különben sem pusztította volna el a Hezbollahot egy ilyen támadás, amely nem csupán egy hadsereg vagy fegyveresek csoportjának akciója, hanem fegyveres politikai lépés. Emiatt a háború kimenetele úgy tűnik, jóval kielégítőbb, mint ahogy egyesek most hiszik. Jasszer Arafattól eltérően, aki az örök Palesztináért harcolt, nem a valóságos palesztinokért, akiknek jólétét és biztonságát mindig feláldozta volna az ügyért, Naszrallahnak politikai választókerülete van Dél-Libanonban.
Miközben vele járóan felvállalta a felelősséget a háború kirobbantásáért, Naszrallah arra utasította a Hezbollahot, hogy összpontosítson az izraeli határ mentén fekvő falvak és városok gyors újjáépítésére. Naszrallah hatalma most a Hezbollah jó magaviseletének függvénye. Nem engedheti meg magának, hogy újabb harcokat indítson, amelyek mindent újból lerombolnának.
Edward N. Luttwak – katonai stratéga és tanácsadó, a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányi Központ főmunkatársa
Fordította: F. S.

© Project Syndicate Edward N. Luttwak