Gyermeklapot készíteni a legjobb dolog

– A Premfoto biennálé zsűritagjaként érkezett Nagyváradra, ám a fotózás csak egyik része az életének. Mennyi ideje, hogy az újvidéki Amicus kiadó által indított magyar nyelvű gyermeklapok főszerkesztője?

– Azzal kell kezdenem, hogy az Amicus kiadó már nem létezik. Az Amicus – Jó Pajtás Kft. 15 évvel ezelőtt alakult, amikor a Jó Pajtás és a Mézeskalács megjelenése kérdésessé vált, és lépni kellett valamit. Másfél hónapon át nem is jelentek meg a lapok, akkor az otthoni magyar politikum arra biztatott minket, hogy alapítsunk egy önálló céget mi heten, akik ott dolgoztunk. Ez meg is történt, a Soros Alapítvány és az Illyés Közalapítvány segített ebben egy kicsit. Nem annyira, hogy jó legyen, csak anynyira, hogy a lapkiadás újra beinduljon. Utána 15 évig harcoltunk, szenvedtünk, küzdöttünk, a kárörvendők lesték, hogy mikor döglünk be, a jóindulatúak próbáltak segíteni, ahol tudtak. Rendszeresen szerveztünk nyelvművelő versenyeket. Aztán a negyvenediknél megtörtént, két vagy három évvel ezelőtt az, hogy megkaptuk a pályázatunkra a minisztériumtól a választ, mikor a verseny már folyamatban volt, hogy „elutasítva a Magyar Nemzeti Tanács véleménye alapján.” Ez nyilván az akkori Magyar Nemzeti Tanácsnak vagy annak egy szakbizottságának álláspontja volt. A tartományi miniszter, amit nálunk művelődési titkárnak hívnak, Bunyik Zoltán volt akkor. Bementem hozzá, tegező viszonyban vagyunk, és mondtam neki: „Zolikám, ne haragudj, te azt mondtad, csináljuk nyugodtan, minden rendben lesz, és most kapok a minisztériumodtól egy ilyen végzést, hogy nem.” Azt felelte, azért ti fejezzétek be a versenyt nyugodtan, én gondoskodom róla, hogy nullába jöjjön a dolog, hogy ne legyen veszteségetek. Be is fejeztük ezt a versenyt, de legközelebb már nem pályáztunk, és megértettük, hogy ezt nem akarják.

– Mi történt a kiadóval?

– Az Amicus – Jó Pajtás sok év után eljutott oda, hogy elég ügyesen megvontak tőlünk minden támogatást. Vagy nem kaptunk semmit, vagy olyan összegeket, amelyek inkább egy pofonnal értek fel, semmire sem voltak elegendők. Aztán eljutottunk oda, hogy megmondták kerek perec: vissza kell mennünk az állami nagyvállalatba, a sajtókolhozba, vagy pedig mehetünk az utcára, Jó Pajtás nem lesz, majd kitalálnak egy újabb Jó Pajtás-szerű valamit. Mi akkor mondtuk, hogy azt szeretnénk, legyen Jó Pajtás, mi mást nem is igen tudunk csinálni. Megbeszéltük, hogy ha ez a politika álláspontja, akkor most ennek ilyen szervezési formában kell mennie. A cél az volt, hogy a vajdasági magyar gyermekek hagyományos lapjai megjelenjenek. Ezek művelődési lapok, tehát ismeretterjesztő, kulturális, tájékoztató és természetesen szórakoztató témákat is tálalunk, mert különben nem venné a kezébe a gyermek. A Mézeskalács a kisebb gyermekeknek szól, óvodáskortól és a betűvetés első pillanataitól a harmadik osztályig, a Jó Pajtás pedig harmadiktól a nyolcadikig, a nagyobbacskáknak. A Mézeskalács kisméretű, 36 oldalas kis havilap, a Jó Pajtás pedig a világ egyetlen magyar gyermek hetilapja.

Tehát a Jó Pajtás az egyetlen magyar, gyermekeknek szóló hetilap. Volt több is, de azok sajnos vagy maguktól elpusztultak, vagy segítettek nekik elpusztulni. Romániában itt volt például annak idején a Cutezătorii, vagy a Jóbarát. Ezekben volt négy-öt oldal politika, amikor kongresszus volt, akkor több is, de azt a jóérzésű emberek általában átlapozták, viszont a többi oldalon volt egy tartalmas, szép és anyagi biztonságban működő gyermeklap. Mi kaptuk mind a kettőt, néha jókat nevettünk rajta, gondolom a miénken is ugyanígy, mikor meglátták Romániában a kötelező részt, mert a Jó Pajtásban is volt ilyen. Ennek fejében azonban az állam biztosította az apanázst, a szerkesztőség meg tudott élni, az embereknek normális fizetésük volt. Nálunk ezzel van a gond, hiszen már az Amicus – Jó Pajtásban is nagyon rosszak voltak a fizetések, most visszamentünk ebbe a Magyar Szó nevű sajtókombinátba, ahol szintén gyengék a fizetések. Mikor az igazgatóval tárgyaltam a javadalmazásunkról, kérdezte, hogy mennyit szeretnék. Annyit kértem, amennyi a feleségemnek van, aki egy nagyvállalatnál dolgozik, ő senkinek sem a főnöke, végzi a maga munkáját. Négy-öt embernek a főnöke vagyok, és a többieknek meg ehhez arányosan viszonyítva kevesebbet kértem a képesítésükhöz és a munkájukhoz mérten. Persze tudtam, hogy ez abszurdum, mindjárt fel is horkant a vezérigazgató, hogy még neki sincs ennyi fizetése.

– Mekkora a lapok példányszáma, és milyen témákkal foglalkoznak?

– A Jó Pajtás hetente kétezer példányban, tehát havonta nyolcezer, a Mézeskalács pedig olyan ötezer példányban jelenik meg. Ez a mi körülményeink reális mutatója. A lapok egy közepes fagyinak az árába kerülnek, ha átszámolom román pénzbe. A tartalomba sem szólnak bele, az alap az egyharmad tájékoztatás, egyharmad szórakoztatás, egyharmad ismeretterjesztés. A szórakoztatásban is próbálunk valamilyen kulturális szintet tartani, például keresztrejtvényeket közlünk, amiből tanulhat a gyermek valamit. A gyermekek szeretik a lapot, és ahol a tanárok az iskolákban fontosnak tartják az olvasást, ott látszik, hogy a gyerekek is olvasnak, tudósítanak a lapba, saját fogalmazásaikat, rajzaikat elküldik, és azt is megírják, hogy mi lesz az iskolában. Kinézetre is szép, színes fedőlapja van, igyekszünk szép fotókat találni rá. A belső oldalak fekete-fehérek, a borító belső oldalán egy miniposzter van, amelyen néha énekes vagy zenész, néha Talmácsi Gábor vagy Jelena Dokics teniszező látható, valaki, aki valamit elért, ami esetleg követendő példa lehet a gyermekek számára. Van könnyűzenei rovatunk is, a gyermekek szeretik. A Mézeskalács irodalmi és kulturális lap. A Jó Pajtás egyébként 61 éves, én 27 éve dolgozom ott, 1981-ben kerültem a szerkesztőségbe fotóriporter-újságíró gyakornokként.

– Önnek melyik a nagy szerelem? A lapkészítés vagy a fotózás?

Fotóriporterként kerültem a laphoz, majd az életemben egyre kevesebb helye maradt a művészi fotónak. Bár húsz évig hivatásos fotóriporter voltam, soha nem éreztem magam annak. A Jó Pajtásban a fotóriporter munkája sem olyan, mint egy hírügynökségi fotóriporteré, aki állandóan rohan valahová, és folyton a nyakában lóg a gép. Én most is azt állítom, hogy gyermeklapot készíteni a legszebb dolog, még akkor is, ha sajnos az anyagi megbecsülés elmarad. Vállveregetés van, amennyit akarsz, csak ezzel nem nagyon jár pénz.

– Mennyire különül el Szerbiában a szerb fotós, és mennyire vajdasági vagy éppen magyar fotós valaki?

Szerbiában két szövetség van, de ezek nem úgy differenciálódnak, hogy magyar és nem magyar, hanem a szerbiai és vajdasági fotószövetség. Ez a kettő azonban nem tükrözi az ország berendezkedését. Az országot Szerbiának hívják, ennek volt két tartománya, Koszovó és Vajdaság. Tudjuk, hogy Koszovóval mi van, Szerbiában azt mondják, hogy Koszovó Szerbia része, de Szerbián kívül sehol nem mondják már ezt. Vajdaságnál ez a kérdés nem merült fel, és remélem, nem is fog, mert nem az a baj, hogy a Vajdaság része Szerbiának, az a baj, hogy lehetne jobb ott is sok minden. Mi el tudjuk képzelni az életünket Szerbiában úgy, hogy próbáljunk meg közösen javítani rajta. A Vajdaság a mi hazánk, és a Vajdaság jelenleg Szerbiában működik, elismerjük, viszont a vajdasági fotószövetség nem ismeri el önmaga fölött a szerbiai szövetséget, mint felettes szervet. Elsősorban azért, mert a vajdasági szövetség nagyobb és erősebb, mint a szerbiai szövetség.

– Önnek mindkét szövetségben aktív szerepe van. Hogyan működik ez a két struktúra?

A vajdasági fotószövetség művészeti tanácsának az elnöke, ugyanakkor a szerbiai fotószövetség öttagú művészeti tanácsának is egyik oszlopos tagja vagyok.

A szerbiai szövetség szintén komoly szövetség, úgy érzem, hogy műszaki és bürokratikus szempontból jobban meg van szervezve, mint a vajdasági, viszont nincs anyagi alapja. Az anyagi alapja abból áll, hogy az elnöke egy nagyon jól menő vállalat tulajdonosa, aki kitűnő fotós, Braniszláv Brkitynek hívják, az ország legkomolyabb belföldi szoftvercégének a társtulajdonosa és vezetője a feleségével együtt. Ők nem mások kirablásából, hanem az eszükből gazdagodtak meg. Nagyon jó fotós is, fontosnak tartja a fotószövetség működését, a felesége is tűri azt, hogy ő a családi vállalkozásból nagyon komoly összegeket átömleszt a fotószövetségbe. A vajdasági szövetség viszont be van épülve a rendszerbe, olyan módon, hogy az államtól kap, ami sokkal stabilabb módszer, de vannak más dolgok, amiket rendezni kéne. Pontos tagsági listát kellene készítenünk például, mert a vajdasági szövetségnek az nincsen. Nem tudom tehát megmondani, hányan vagyunk. Saccolni tudom, mert nagyon sokan összejövünk, de nincs tagsági díj, mint a szerbiainál. Jó lenne, ha a két szövetség között jobb lenne az együttműködés, de ez egyelőre süketnémák párbeszéde.

– Ön számolja még, hány országban  állították ki fotóit?

A világ minden részén állítottam már ki. Sajnos a fotó nem olyan művészet, mint a hegedű, hiszen ha egy hegedűművészt hallani akarnak, akkor ő elmegy és játszik. Ha a fotóimat látni akarják, akkor írnak egy levelet, küldök nekik fotót. Otthon csücsülök, miközben a képeim bejárják Ausztráliát, Argentínát, Brazíliát, Amerikát és más országokat. Huszonötig számoltam az országokat, ahol kiállítottam, aztán abbahagytam a számolást is, az önálló kiállításaim is valahol az ötven körül vannak.

Fried Noémi Lujza

Lennert Géza

Budapesten született, 1952. augusztus 24-én. Vegyész-technológus üzemmérnök, de szabadúszó fotóművészként, sajtófotósként és újságíróként dolgozott mintegy húsz évet. A vajdasági magyar gyermeklapokat, a Mézeskalácsot és a Jó Pajtást kiadó Amicus – Jó Pajtás Kft. volt igazgatója és társtulajdonosa, jelenleg a két lap felelős szerkesztője. 1969 óta foglalkozik művészi fényképezéssel, kiállításokon 1971 óta vesz részt. Mintegy 450 szerbiai és külföldi kiállításon szerepelt képeivel, és több mint száz díjat kapott.