„Gyémánt szavaid nem méred karáton”

– Kedves Kosztolányi Dezső, Mester, százhuszonöt éve született Szabadkán, ugyanabban az országban, ahová például annak idején Kolozsvár is tartozott. Milyen volt akkoriban ez a délvidéki, bácskai város?
– „Mert vén Szabadka, áldalak,/ mint hosszú, bús évek alatt/ hittem sorsnak, hazának,//te álom voltál és regény,/ poros hársfája „A szegény/ kisgyermek panaszának.”

– A „szegény” kisgyermek. Aki valójában csak azért panaszkodott később, mert szeretett volna már felnőtt lenni. Kirepülni a nagyvilágba.
– „Diákkoromban, vékony kis legényke,/ fölnéztem a didergő csillagokra,/ mik fázva égtek fönn a téli éjbe.// (…) Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem – / oly ájuló-mély bűvöletbe estem – / a csillagfény a bús, kopott vidéken.”

– Bekövetkezik, amit annyira várt: budapesti egyetemista lesz. Főváros, nagy élet, nagy irodalom, nagy barátságok. És a mindenkori húszévesek nagy világfájdalma, hogy az ifjúság csupán csak egy pillanat. Amikor elköltözik az Üllői úti hónapos szobából…
– „Az ég legyen tivéletek,/ Üllői-úti fák./ Borítsa lombos fejetek / szagos, virágos fergeteg,/ ezer fehér virág./ Ti adtatok kedvet, tusát,/ ti voltatok az ifjuság,/ Üllői-úti fák.”

– Verseit, elbeszéléseit hamar megismeri az olvasóközönség: beérkezett ember lesz. Megnősül, fia születik. De lírai költő ritkán érzi tartósan boldognak magát. Igaz, Kosztolányi legalább annyira vérbeli prózaíró is, mint amennyire költő. S a prózaíróknak talán kevésbé fáj a világ. A Boldog, szomorú dalban mintha mégsem volna minden felhőtlen.
– „Van már kenyerem, borom is van,/ van gyermekem és feleségem./ Szívem minek is szomorítsam?/ Van mindig elég eleségem./ (…) Mit eldalolok, az a bánat/ könnyekbe borít nem egy orcát/ és énekes ifjú fiának/ vall engem a vén Magyarország./ De néha megállok az éjen,/ gyötrődve, halálba hanyatlón,/ úgy ásom a kincset a mélyen,/ a kincset, a régit, a padlón,/ mint lázbeteg, aki föleszmél,/ álmát hüvelyezve, zavartan,/ Kezem kotorászva keresgél,/ hogy, jaj, valaha mit akartam./ Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,/ a kincs, amiért porig égtem./ Itthon vagyok itt e világban/ s már nem vagyok otthon az égben.”

– A földön viszont egyre otthonosabb. Versek, elbeszélések, műfordítások, publicisztika után regényírásba kezd. Első regényének, a Néró, a véres költőnek német fordítását olvasva Thomas Mann a következő sorokkal zárja üdvözlő levelét: „Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől és Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd, és ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, akik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.” Nem véletlen, hogy Thomas Mann üdvözlésekor József Attila nem felejti el, hogy „most temettük el szegény Kosztolányit”. De nemcsak ezzel a sorral emlékezik a nagy előd-kortársára: közvetlen halála után Kosztolányi címen tizenkét sorból állít ércnél maradóbb emléket, mondván: „Gyémánt szavaid nem méred karáton:/ nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.// Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva/ ahogy letört a halál tégedet.”
– Szép vers. És nagyon jól esett. Hazudnék, ha nem ezt mondanám. Pedig hát „könyörögtem az ittmaradókhoz”, hogy mindössze mit várnék tőlük. „Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,/ bár senki úgy, mint lázadt szellemem,/ az sarkantyúzott szünös-szüntelen,/ s ezért vagyok én bűnös-bűntelen.” De hát beszélhet az ember, mondhattam én azt is, hogy „Okuljatok mindannyian e példán./ Ilyen az ember. Egyedüli példány./ Nem élt belőle több és most sem él./ S mint fán se nő egyforma két levél,/ a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Szóval beszélhetünk mi elmentünkben, a hálátlan-hálás utókor úgyis azt mond vagy hisz, amit jónak lát. És talán még ketten sem mondják ugyanazt. Emlékszik az Édes Anna utolsó fejezetére?

– Igen, ahol a Mesterről…
– Rólam. Én magam írtam. Hetet meg havat. „Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével. Ezek elszégyellték kandiságukat, megindultak a kerítés mellett. – Kosztolányi – mondta Druma egy kis idő múltán –, Kosztolányi Dezső. – Az a hírlapíró? – kérdezte az első kortes. – Az. – Ez írt is egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset, egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette. Druma ezt mondta: – Nagy kommunista volt. – Ez? – csodálkozott az első kortes. – Hiszen most nagy keresztény. – Igen – tódította meg a második kortes. – Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista. – Nagy vörös volt – ismételte Druma. – Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn. – És mit csinált ott vele? – tudakolta az első kortes. –Nézte – felelte Druma, titokzatosan. – Nem értem – csóválta fejét az első kortes. –Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez? – Egyszerű – döntötte el a vitát Druma, – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott. – Tudja, hogy mit csinál. A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak gondolni.”

– Hiába telt el nyolcvan esztendőnél is több az Édes Anna megjelenése óta, a „kettőt gondolás” most sem a legnagyobb erőssége az egyszerű halandóknak. Beskatulyázni valakit – ez mindig is nagyon könnyen ment. De szerencsére a költő – mint különleges emberfajta – most is megterem. Nem szeretném megsérteni a Mestert a feltételezéssel, hogy nem követi figyelemmel a kortárs irodalmat, vagyis feltehetőleg emlékszik, hogy önnön fiatal alteregójától, Esti Kornéltól eltérően, aki ugye „a jajra csap a legszebb rímmel” Nyugatos fantáziák című versében Kovács András Ferenc milyen rímet talált az ön nevére?
– „Óh, Ady Endre, Babits, Kosztolányi, /(…) Hány égi Mester! Oly sok oskolányi!” S a verszárlatban megismétli: „Babits? Te láttad Adyt?...S Kosztolányit? / Kiből lesz Mester itt, ki még sok oskolát nyit?” Megható és nagyon megtisztelő…

– Akkor azt javasolnám, hogy ez a kettős KAF-rímpár kerüljön a születésnapi tortára. Méltóbb díszítés, mint akár százhuszonöt gyertyaszál.