Görkorcsolyát veszünk

Kis asszonyom fejéből pattan ki a remek ötlet, hogy néhány elvetélt erőgéptermi kísérlet után olyan sporttal próbálkozzunk meg, amely egyrészt olcsó (egyszeri befektetés, és kész), másrészt szabad levegőn űzhető (persze csak ha már tudunk kanyarodni), harmadrészt pedig feszessé tesz, nézzem csak meg a vonatkozó helyeket...
Megnézem a vonatkozó helyeket, elégedetten és büszkén megpaskolom őket, és elindulunk görkorcsolyát venni. Tudni kell, hogy öltözködésem – csakúgy, mint gondolkodásom és világlátásom – konzervatív. Decens farmernadrág, decens pulóver, június elejéig. Decens félcipő és decens kabát is, vastag persze no meg az intellektus túltengését kifejező szemüveg.
Akkor döbbenek rá, mennyire kilógok ezzel a sorból, amikor a sportüzletben a görkorcsolyás polcnál próbálgató laza gyerekekkel összemérem magam: rövidnadrágban, izomingben, vagy mi az, és tornacipőben feszítenek, felcsattintják a görkorit (így nevezik az átkozott kölykök, mintha a legjobb pajtásuk lenne, nem pedig egy halálosan veszélyes eszköz), és térülnek néhányat a polcsorok között.
Õszintén megmondom, hogy a bátorság és az elszántság, amivel az üzletig ezt a göriprojektet (ez a másik neve, a taknyosok!...) öveztem, odalesz. Asszonyomnak hosszú percekig kell unszolnia, hogy leüljek az egyik padra, és fehér (de férfiasan fekete szőrökkel díszített) lábszáramon a farmert feltűrjem. Midőn félcipőm feketén csillanó lakkja előtűnik, az addig szertelenül és boldogan korizó kölykök megmerevednek, egy csoportba gyülekeznek, és röhincsélve engem kezdenek bámulni.
Ezért még számolunk, sziszegem az asszonynak, aki a tekintetek kereszttüzével mit sem törődve hordja oda nekem a görkorcsolyákat. Negyedórás kínlódás és az asszony hangos instruálása után sikerül az egyiket felcsatolnom, a kölykök dőlnek a röhögéstől, valóban fura látvány lehetek, egyik lábamon félcipő, a másikon a korcsolya, amely felett vakítóan világít a lábam bőre.
Vetek rájuk egy csúnya, konzervatív pillantást, ami erősebb röhögésre ingerli őket, ekkor rájövök, hogy nemhogy a kabát, de még a sapka is rajtam van, azért van ilyen melegem, a francba, világosodom meg, vetkezés. Közben eszembe jut, hogy mikor utoljára görkorcsolyát próbáltam kötni a lábamra, szintén melegem lett, ami olyan dühkitörést váltott ki belőlem, hogy az akkori korcsolyát apró darabokra szaggattam a betonkövezeten, s még utána sem lett jókedvem.
A derültség immár általános, egy-két eladó is bekapcsolódik a nézésembe, ugyanis az asszony biztatására felhúztam a másik korcsolyát is, és most már mindkét lábamon kerekek vannak, ami nem Istentől való dolog. Mikor az asszony felszólít, hogy bátran álljak fel, és a nadrágszárat igazítsam meg, majd tegyek egy kört a korcsolyával, hogy ő lefényképezhessen, és hogy én is lássam, ugye, elég kényelmes-e a cucc, már a biztonsági őrök is körénk telepednek, sőt a vásárlók jó része is odagyűl, van, aki egy másik polctól kis halászszéket hoz, hátha elhúzódik a műsor.
Piros vagyok, és iszonyatosan dühös, a szemem előtt öszszefolynak a tárgyak, tompán hallom a hangokat (jó: nevetést), lassítva látom, amint az asszony lelkesen integet, hogy indulj már, fiam, guruljál egyet, tudom, hogy a filmekben ez után a jelenet után veszi elő a láncfűrészes gyilkos a láncfűrészét. Valahogy felállok, hm, nem is olyan rossz dolog, végre magasabb vagyok egy cseppet, büszkén állok, várom a tapsot. Az asszony azonban csak integet, menj egy kört, na milyen, a közönség is oszlani kezd, hiszen állok már fél perce, és még nem estem el, a kölykök persze maradnak, nyolcasokat írnak le körülöttem, van, aki szaltózni is tud, felbátorodom, elrugaszkodom, mint egy isten, és gurulok is vagy két centit, fokozatosság nélkül nincs siker, mondom magamnak.
Aztán, mint egy igazi férfi, belekapaszkodok a polcokról lecsüngő sílécekbe, és ingatag, X alakú lábakkal, fickósan bedőlve (utólag látom, hogy úgy nézek ki, mint egy bicikliző majom) újabb két centit gurulok. Az asszony tapsol, én lecsattintom homlokom verejtékét a padlóra, s büszkén leülök. „Jó lesz, mondom hangosan, nagyon kényelmes, most rögtön vegyük meg (nehogy még gurulni kelljen vele)”.
Most már csak azon imádkozom, hogy minél tovább tartson a tél, és minél távolabbra tolódjék az a nap, amikor kis feleségem felcsatolja a korcsolyáját, körbegurul engem, csinál néhány figurát, aztán bekeményít, és odakiáltja annak a farmernadrágos, szemüveges, szövetkabátos, gyámoltalanul álló fiatalembernek, hogy: „Kövess!” Nagy Koppány Zsolt