Gondolatok az egyetemügyről

Az itt közölt gondolatok megosztására mindenekelőtt azért szántam rá magam, mert az utóbbi napokban-hetekben azt tapasztalhattuk, hogy a romániai magyar közvélemény zömében szükségesnek tartja a magyar felsőfokú oktatás problémájának a rendezését, s rokonszenvez azokkal, akik a kérdés bizonyos vonatkozásait a sajtó meg a nemzetközi politika nyilvánossága elé tárják. Ennek ellenére csak a napi híradások által van lehetősége megismerni egyes részleteket, s így nem alakíthat ki átfogóbb, árnyaltabb képet. Hisz korántsem mellékes, hogy a magyar tannyelvű felsőfokú oktatás autonómiáját biztosító intézményi megoldásokról és keretekről több szakmai vita zajlott az utóbbi két-három esztendőben, s erről a szélesebb nyilvánosság aligha szerzett tudomást.

Kontextus
Mielőtt rátérnék az első bekezdésben felsoroltakra, szükségesnek érzem az egyetem-ügy (oktatás)politikai kontextusáról, aktualitásáról szólni, s így a kérdés időszerűségét kidomborító elemek ismertetésével indítanék. Először is az anyanyelvi felsőfokú oktatás jogos igényét, ideértve a Bolyai Egyetem helyreállításának szükségességét is, a romániai magyar közösség már a ’90-es évek eleje óta hangoztatja, de ennek ellenére több mint másfél évtized elteltével sem beszélhetünk a magyar tannyelvű felsőfokú oktatás helyzetének (megnyugtató) rendezéséről. Másodsorban, úgy érzem, éppen most – a bolognai folyamat feltételezte változások első éveiben – nem szabad elszalasztani a kérdés újbóli tematizálásának a lehetőségét, hogy (legalábbis részben) kivédhetők legyenek a magyar oktatást fenyegető negatív hatások, s kiaknázhatók a megnyíló lehetőségek. Harmadsorban az anyanyelvű felsőfokú oktatásnak és autonómiájának a kérdését azért is különösen fontos most – ha nem is az országos politika napirendjére tűzni, de legalább a romániai magyar közösség nyilvánossága elé vinni –, mert országunk alig több mint két hét múlva teljes jogú tagja lesz az Európai Uniónak, s a szupranacionális politikai entitás végrehajtó testületében a többnyelvűségért és a kultúraközi párbeszédért felelős tárca élére éppen román politikus került. Ebben a vonatkozásban korántsem közömbös, hogy a többnyelvűségért eddig a szlovák Ján Figel felelt. Értelmezésemben a tárcák eme leosztásával az unió üzenni kíván új tagállamainak: a kisebbségi kérdést mielőbb az érintettek számára kielégítő, megfelelő módon rendezniük kell. S végül a BBTE szűkebb körét tekintve az oktatói testület egyre több tagja fogalmazza meg az intézmény átfogó – lényeges szerkezeti változtatásokat is jelentő – reformja szükségességének a gondolatát, s az oktatói testületben az egyetem vezetősége által gerjesztett és fenntartott egészségtelen, görcsösség meg félelem jellemezte légkör dacára talán az ez irányú cselekvési potenciál is kezd felhalmozódni.

Előtörténet
A kisebbségi kérdés megoldására tett nagylelkű, korai ígéretekben bízva a magyar nyelvű egyetemi oktatás kérdése már 1990 első hónapjaiban napirendre került. A kezdeményezést az országos politika színterén a magyar közösség soraiból kikerült oktatásügyiminiszter-helyettes, Pálfalvi Attila egyetemi tanár képviselte, erőfeszítéseit pedig az oktatók és a diákság igyekeztek legitimálni. Az utóbbiak a kérést aláírásgyűjtéssel, ülősztrájkkal is megpróbálták nyomatékosítani. Az ilyen jellegű békés akciók nemcsak jellemezték a forradalmi, rendszerváltó hangulatot, hanem szervesen illeszkedtek is az 1989. decembere kiváltotta politikai történések és küzdelmek legitim eszköztárába. Sajnos, ezeket az 1990 eleji érdekérvényesítési kísérleteket az ideiglenes államhatalmat gyakorló posztkommunista politikai körök a március 15–20-a között végbement események kiprovokálásával, megrendezésével meghiúsították. Majd 1990. májusa után a romániai magyarság politikai képviseletét felvállaló erő, az RMDSZ mondhatni természetszerű ellenzékbe szorulásával a kérdés hosszú időre lekerült az országos politika napirendjéről. Ennek ellenére megkezdődött a BBTE különböző karain a majdnem teljességgel elsorvasztott magyar oktatás újjászervezése.
A többnyelvűséget (bár ehelyett legalábbis a volt és a jelenlegi rektor multikulturalitást írna) az egyetem a ’90-es évek második felében vállalta fel, s ekkor látta az egyetem magyar tagozata s annak vezetése elérkezettnek a pillanatot arra, hogy (újból) megpróbálkozzék a magyar oktatás szervezeti kereteinek a kialakításával a BBTE-n. Reményeiket az is táplálta, hogy a magyar oktatókkal egyeztetni kész RMDSZ az 1996–2000 közötti parlamenti ciklusban tagja volt a korábbi ellenzéki erőkből összeállt kormánykoalíciónak. De akárcsak a korábbi kísérlet, ez is jobbára kudarccal végződött, aminek részben az akkori kormánykoalícióban tapasztalt feszültség, részben pedig az RMDSZ korlátozott érdekérvényesítési képessége volt az oka. A tények tiszteletének szellemében meg kell említeni, hogy az oktatásügyi törvénynek az RMDSZ által támogatott, s önálló egyetem alapítását is lehetővé tevő, változatának elutasításáért a – koalícióból való kilépést is kilátásba helyező – Szövetséget a kormány a kétnyelvű, magyar–német multikulturális egyetemet létrehozó sürgősségi kormányrendelettel kárpótolta. De tudvalevő, ezt az egyetemet képtelenség volt megalapítani és működtetni. Ennek az epizódnak nem is lenne különösebb jelentősége, ha nem egy korszak kezdetét jelentené, amelynek során a magyar tagozatért felelős rektorhelyettesek (Szilágyi Pál és Kása Zoltán) rendre azzal próbálkoztak, hogy a szervezeti autonómiát elérendő igyekeztek – a magyar tagozat oktatóit maguk mögött tudva – egyeztetni a magyar közösség politikai képviseletével. Azt szerették volna kieszközölni, hogy az RMDSZ valamilyen formában politikai támogatást szerezzen, biztosítson a kormányhoz eljuttatott beadványokban megfogalmazott elképzelésnek.

A jelenlegi rektori mandátum fontosabb történései
A 2004. tavaszán lezajlott egyetemi választások után a magyar tagozat élére Salat Levente került rektorhelyettesként, azaz olyan politológus, akinek szűkebb szakterülete éppenséggel a multikulturalizmus. A neve fémjelezte háromtagú csapat értelmezésében a magyar nyelvű felsőfokú oktatás autonómiája és hosszú távú fennmaradása csak gyökeres szemléletváltás árán lett volna elérhető. A romániai magyar (politikai) közgondolkodással ellentétben a szóban forgó autonómiát a három egyetemi vezető (Nagy László, Salat Levente és Szamosközi István) azáltal látta megvalósíthatónak, hogy a magyar oktatók és hallgatók közössége meggyőzi vagy esetleg rábírja az egyetem vezetését a multikulturalizmusnak (meg következményeinek) a tényleges felvállalására, hogy ezek után közösségünk kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket. A szemléletváltást emellett az is jellemezte, hogy a magyar tagozat szervezeti struktúrája átalakítási lehetőségeinek és általában az egyetempolitikával kapcsolatos kérdéseknek az alapos megvizsgálására, valamint idevágó jelentéseknek meg tervezeteknek a kidolgozására a rektorhelyettes szakmai csoportokat kért fel. Ez a mindenképpen értékelendő tevékenység sajnos a magyar oktatók körében sem kapott elegendő nyilvánosságot, illetve ha kapott is, erre csupán a munka végső fázisaiban került sor. Némileg ennek folyományaként, összességében, a magyar tagozat legutóbbi vezetése elődeivel ellentétben kevesebbet kommunikált közvetlenül a magyar oktatókkal, s talán nem is tulajdonított kellő jelentőséget az oktatói közgyűlések szimbolikus, közösségépítő hatásának.

Nem egyetemi, s nem politikai szereplők
Mindeddig kizárólag az egyetem falain belül történt eseményekkel, lezajlott folyamatokkal foglalkoztam – jelezve természetesen azt, hogy oktatásszervezési céljaihoz a magyar tagozat a legtöbb esetben politikai támogatást igyekezett szerezni az RMDSZ-nél. Ami az egyetemhez kapcsolódó, de abba be nem tagozódó szervezetek tevékenységét illeti, a mindenkori tagozatvezetés törekvései – ideértve a politika szereplőinek címzett beadványokat is – mindvégig élvezték a Bolyai Társaságnak, mint a(z egyetemi) civil szféra képviselőjének a lelkes támogatását.
    A 2005-ben megtartott I. Virtuális Kisebbségi Felsőfokú Oktatási Konferencia szervezői az általuk szorgalmazott tanácskozás tapasztalatait kamatoztatva, létrehozták a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, mint informális – majd később nyomásgyakorló – csoportot. A bizottság megjelenése a magyar felsőfokú oktatás autonómiájáért kardoskodó szereplők arénájában legalább két okra vezethető vissza. Éspedig: (1) a virtuális konferencia nyomán egyértelműen kiderült, hogy léteznek a romániai magyarhoz sok tekintetben hasonló politikai helyzetben levő kisebbségek, amelyek rendelkeznek önálló egyetemmel; (2) az elmúlt másfél évtized alatt a magyar kisebbség által kulcsfontosságúnak tartott kérdésekben (egyetem-ügy, autonómiaformák) nem történt számottevő előrelépés. A továbbiakban a BKB a figyelmet három fontosabb akciójával, akciósorozatával terelte magára: a magyar karok létesítése érdekében folytatott aláírásgyűjtés, a brüsszeli intézményekben történő lobbizás, valamint a még mindig aktuális táblaügy s ennek kapcsán a kezdeményező bizottság két tagjának a kizárása a BBTE oktatói testületéből, amit szolidarizálási akciók, szimpátiahullám követett.

Célok, eszközök és módszerek
A folyamat leírásából, nevezetesen az előtörténetből kiderül, hogy a 2004 előtti korszakban az anyanyelvű felsőfokú oktatás kérdése a romániai magyar egyetemi körökben elsődlegesen elvi kérdésként jelentkezett, aminek rendezése politikai akaratot igényel az állam központi törvényhozó és végrehajtó szervei, illetve a bennük tevékenykedő politikusok, részéről. Ezt talán nincs is okunk másként gondolni most sem, jóllehet időközben a kérdés értelmezése egyaránt gazdagodott az oktatás autonóm struktúrái (tanszékek, karok és egyetem) létrehozásának kivitelezésére és kivitelezhetőségére vonatkozó szakmai-tartalmi elemekkel, amikhez adott esetben stratégiai és taktikai megfontolások is társul(hat)nak. S természetesen az ilyen jellegű megközelítés, ami nem az elvi döntés kicsikarását célozza meg, hanem meggyőzni igyekszik, hasonlóképpen létjogosult.
Ezt figyelembe véve, úgy gondolom, a magyar nyelvű felsőfokú oktatás terén várt haladás, változás három okból nem következett mindeddig be. Elsősorban nem jelent politikai prioritást részben azért, mert Románia súlyosabb figyelmeztetéseket is kap az Európai Unió szerveitől a kisebbségi kérdéssel és oktatással kapcsolatosaknál, másrészt pedig azért, mert az RMDSZ – különben korlátozott – érdekérvényesítő képességét a kisebbségi törvény elfogadtatására használja föl és el. Hiszen a legutóbbi választási kampányát az autonómia gondolatára építette, s emiatt legalább a kulturális autonómia jogi kodifikációját el szeretné érni, avagy el kellene érnie. Másodsorban, igencsak kétes, hogy az egyetem jelenlegi vezetése felfogásában a multikulturalizmus többet jelentene a soknyelvű oktatásnál, valamint az olyan struktúráknál, amelyek egy adott kultúra hegemóniájára építenek. Bizonyságul szolgálnak a rektori hivatal sorozatban kiadott közleményei, valamint az, hogy felszínes értelmezése dacára, vagy talán éppen annak következményeképpen, az egyetem saját „multikulturalizmusát” igen költséges bel- és külföldi kampány megszervezésével reklámozza. Ehhez a kulturális-oktatásügyi projekthez pedig politikai támogatottságot is tud szerezni, hisz a kormány legutóbb éppen a BBTE-nek a többkultúrájúság terén kifejtett azon tevékenységét díjazta, ami voltaképpen egy több évszázados történelmi örökség tudomásulvételét jelenti csupán. Harmadsorban pedig a magyar oktatóknak a tagozat autonómiájával kapcsolatos elképzelései – többek között az egyes tanszékek meg karok helyzetéből adódóan – bizony eltérőek.

Hogyan tovább?
A gondot szerintem pillanatnyilag nem is a részcélok rangsorolásában, valamint az eszközök és a módszerek megválasztásában tetten érhető különbségek jelentik, hanem az, hogy az átfogó cél – a magyar tannyelvű felsőfokú oktatás autonómiája – érdekében tenni szándékozók előbb-utóbb kivétel nélkül legitimitásválságba kerülnek, amennyiben egymás problémaértelmezését, eszközeit és módszereit – főként az ezek tisztázását és egyeztetését lehetővé tevő vita hiányában – minduntalan megkérdőjelezik. Tekintettel arra, hogy az átfogó cél közös, pontosan a különféle eszközök és módszerek szinergizmusát kellene megvalósítani. Ezt például úgy lehetne elérni, hogy az egyetem berkeiben folyó szakmai előkészítő munka folytatásával egy időben a kérdést állandóan napirenden tartjuk, vagy időnként napirendre tűzzük, ha nem is a politikában, de legalább a médiában. Erre a célra pedig a legalkalmasabbak a Romániában még fejletlen kultúrával rendelkező, de az EU országaiban elfogadott civil aktivizmus különféle formái révén. A politikai nyomásgyakorlás effajta békés és erőszakmentes eszközei azon túl, hogy igénybe vételükre a sajtó egyetemlegesen reagál, nem hagyják a nemzetközi közvélemény figyelmét lankadni, vélhetően tudatosítják a többségben a kisebbségi érzékenység(ek) tényét, s a magyar kisebbség számára támpontul szolgálnak abban a kérdésben, hogy a lényeges közösségi célok nem merültek feledésbe, s vannak olyanok, akik az elérésükön munkálkodnak.

Szász Alpár Zoltán
A szerző politológus, a BBTE adjunktusa