Fivérek a színpadon: egy húron pendülnek

– MM Stúdió – Váradi kabaré: régi álom vagy piacgazdasági kényszer hívta életre a közös fellépés gondolatát?

Meleg Vilmos: Talán is-is. Egyébként nem először szerepelünk együtt az öcsémmel, több-kevesebb rendszerességgel lassan húsz esztendeje.

Meleg Attila: Huszonegy, hisz 1989 végén, épp a forradalom előestéjén közös kabarét próbáltunk, aminek aztán 1990. január 3-án lett a bemutatója, úgyhogy egy Ceauşescu-paródiát is bele tudtunk tenni. De az első közös jelenetünk 1994-ben volt az akkori Tempo Klubban.

– Régóta foglalkoztat, most végre van lehetőségem meg is kérdezni: a színház- és filmtörténet nagy párosai miért lépnek fel majdnem kizárólag vidám jelenetekben?

M. V.: Talán mert a „könnyebb” műfaj lehetőségei tágabbak a hasonló/különböző karakterek kiaknázásához. De hangsúlyozom, hogy csak nagyon idézőjelben könnyű ez a műfaj.

– Igen, már-már közhelyesen köztudott. Testvérek esetében mégis sokkal könnyebbnek mondható, hisz nemcsak jobban ismerik egymást, de sokkal közelebb is áll a jellemük-látásmódjuk. Mondhatnám úgy is: egy húron pendülnek. Gondolom, nincs ez másképpen a Meleg fivérek esetében sem.

M. V.: Lényegében nincs, bár a köztünk lévő öt év korkülönbség miatt hosszú időn át „elkerültük” egymást. Egymás nyomában jártunk, még az amatőr színpadon, a Kortársnál sem léptünk fel együtt, aztán meg a Csapatnál én már csak rendeztem.

– Meleg Attilától kérdezném, hogy a kisebb testvér státusa, vagyis a folytonos összehasonlítás mennyire volt nyomasztó?

M. A.: Engem nemhogy nyomasztott volna, de kifejezetten sarkallt. Nem a bizonyítási kényszer értelmében, hanem inkább szárnyakat, vagy hogy ne mondjak nagy szavakat: biztonságot adott a bátyám által „vágott” út. Akárcsak a bábszínházban a 80-as évek második felében rendezett kabarésorozatunkban: egy-egy nagyszínházbeli sztár mellett fellépni nagyon nagy biztonságot jelentett.

– Színház, bábszínház. Kanyarodjunk egy kicsit vissza a pályaválasztáshoz: mennyire volt adott a nagyobb fivér döntése a színpad melletti, és mennyire befolyásolta ez a kisebb testvér életútjának alakulását?

M. V.: Rajzolni mindig nagyon szerettem, már iskolai kiállításom is volt, de harmadikban már szavalóversenyt is nyertem. Vagyis előbb volt a költészet szeretete, majd amikor 1971-ben bekerültem az induló Kortárs Színpad közösségébe, akkor a színpad szeretete lett természetes. Illetve az iskolában nagyon komoly és nagyon kemény kémiaszakosztályba jártam. Az elején azzal a szándékkal, hogy orvosira készüljek, de már első évben bekapcsolódtam az iskolai színjátszásba és a Kortárs Színpad munkájába. Igaz, előfordult, hogy egy-egy kegyetlenül nehéz reáltantárgynál a tanári jóindulaton múlt a sorsom, de előfordult, hogy elnézőek voltak, feltéve ha bemutattam egy-egy produkciót. Tény, hogy a kémia szak ellenére a középiskolában már világos volt, hogy színész leszek vagy pap. A felvételire is így készültem: ha a színi nem sikerül, megyek a teológiára. De sikerült.

M. A.: Nekem simábban ment, mert volt egy bátyám, aki otthon folyton szövegeket tanult, s vele együtt én is megtanultam majdnem mindent. Aztán otthon be is mutattam a tudásomat. És egyébként is szerencsém volt, hisz 1982-ben Kovács György és Szele Vera felkínálták a bábszínészi státust. Nagyon megszerettették velem ezt a munkát. Közben pedig volt a Kortárs Színpad és a Csapat. 1991-ben alapítottam a Matyi Műhely Stúdiót, ami 1993-tól önállóan működik. Arra voltam kíváncsi, mennyire lehet megélni csak bábszínészetből.

– Mennyire lehet?

M. A.: Minimálbéren. De a színész sorsa hasonlóan nehéz. Fájó, hogy eltelt ugyan húsz esztendő, de nagyon sokszor ugyanolyan körülményekkel találkozunk, ugyanolyan problémákba ütközünk, mint ’90 előtt. Ez hiányzik, az hiányzik, hideg van… De lassan talán csak változik valami.

– A kulturális műsorajánlóból tudni, hogy az MM Pódium sokat jár a megyében, de megyén kívül is. A nagyszínházak viszont ma már alig tájolnak. Átvették ezt a nemes hagyományt?

M. V.: Kis társulat vagyunk, könynyebben mozgunk. Bárhová hívnak, el tudunk menni. De nemcsak a mi részünkről, hanem a helyi közösségek részéről is egészen más hozzáállásra van szükség: nemcsak mozgékonyságra, de sokkal nyitottabb szervezési keretre is. Érmihályfalván vagy Aradon saját bérletrendszert szerveztek, amiből egy előadás a miénk. Mihályfalván például a hat bérletes előadásból a miénk a negyedik. Nekünk is előnyösebb, nekik is.

M. A.: De a nagyobb távolság sem kizárt, hisz épp a mozgékonyságunknak köszönhetően gyakorlatilag egy telefonhívás nyomán pontosítottuk a svédországi fellépésünket. Ma már nem lehet sokat gondolkodni-tanakodni, menjünk-e, ne menjünk. És szerencsére nincs is erre szükség.

– Ezek szerint kijelenthetjük, hogy a megváltozott körülmények, a húsz évvel ezelőttihez képest egészen más tömegkommunikációs közeg ellenére mindenütt igény van a színpadról elhangzó élőszóra?

M. V.: Nem ilyen egyszerű, mert ahová azelőtt is eljárt a színház, ahol voltak állandó, esetleg bérletes előadások, ott igen. Ott várják a fellépéseinket, értik, szeretik. De sajnos sok olyan hely van, ahol azt sem igazán értik, mi az, hogy hozzájuk „házhoz” jönnek a színészek, illetve mi is az, amit nekik felkínálunk. Négy éve volt egy elég rossz tapasztalatunk: a békéscsabai színházzal közösen előadás-sorozatot kínáltunk Arad megyei helységekben. Nem akármivel, hanem Moliere Tartuffe-jével. És bizony volt, ahol az értetlenség miatt kevesebb nézőt érdekelt, mint amennyire számítottunk.

– Térjünk vissza egy kicsit az MM Pódium működtetéséhez. A társulatot csak a „két M”, a Meleg fivérek alkotják?

M. V.: Nem, állandó társulatunk 4-5 fős, „teljes” nevünk MM Pódium Kulturális Egyesület. Rajtunk kívül a bábosok, az énekesek és táncosok a társulat tagjai. De szükség esetén folyamatosan együttműködünk jelenlegi és hajdani kollégáinkkal, a nagyváradi színház és a bábszínház tagjaival, díszlettervezőkkel, zeneszerzőkkel egyaránt. Vagyis vannak állandó bedolgozóink. Van, és úgy néz ki, hogy lesz is állandó székhelyünk a várban, ahol Attilának sikerült a Tempo Klub után „megvetnie a lábát”.

M. A.: Tulajdonképpen úgy szeretnénk, hogy egy kulturális központ alakuljon ki a várban. Nyári színházzal, galériával… Ahol a tervezőink állíthatnának ki például folyamatosan. De nem csak ők.

– Az új nagyváradi kulturális menedzsment nem fogja a terveiket segíteni?

M. A.: Ezt még nem tudjuk, majd hamarosan ki fog derülni, hogyan is működik ez a különvált-összevont struktúra.

– Apropó segítség: munkájukban kire-kikre számíthatnak? Van-e állandó támogatójuk, vagy minden alkalommal újra kell kezdeni a kuncsorálást?

M. V.: Vannak önzetlen, nagylelkű munkatársaink, akik ingyen vállalják a közreműködést. Vannak emellett olyan szponzoraink, akik gyakorlati segítséget nyújtanak. Például Schneider Marika, akinek csodálatos, színpadon használható ruhatára van, azzal segít, Nemlaha György, aki a darabok, jelenetek, zenék, kották beszerzésében segít vagy Veress Laci, aki a zenei alapok elkészítésében áll a rendelkezésünkre. De vannak, akik a díszletek, kellékek vagy a pályázatok elkészítésében segítenek, vagy kiszálláshoz autót adnak, teremről gondoskodnak. Köszönjük nekik ezúton is.

– Mennyire biztosított a családi utánpótlás? Lesz, aki majd átveszi az MM-stafétát?

M. A.: Réka lányom már diplomás színésznő, most végzi a mesteri fokozatnak megfelelő évfolyamokat. Levelezőn pedig a magyar irodalom szakot. Vagyis ki tudja, talán majd ő.

M. V.: Kislányom, Napsugár még csak tizenegy éves. Balettezik, gitározik, és amikor csak lehet, szerepel. Hogy valamelyik művészeti ággal kapcsolatos pályát választ majd, az már most biztos. Egyszóval ezen a téren sincs különösebb aggodalomra okunk.