Filmes főhajtás a nagy úttörők előtt

Ráadásul épp a két, legtöbb jelölést begyűjtött filmről van szó: Martin Scorsese A leleményes Hugo című 3D-s filmje 11, Michel Haznavicius The Artist – A némafilmes című alkotása pedig 10 kategóriában – köztük természetesen a legjobb film és a legjobb rendező – is jelölt, így mindkettőnek komoly esélye vannak arra, hogy legalább egy aranyszobrocskát begyűjtsön a vasárnapi Oscar-gálán.

Egy felélesztett műfaj

A két rendező közül a kevésbé ismert francia Haznavicius vágta nehezebb fába a fejszéjét. Ő ugyanis úgy kívánta megidézni a némafilmes korszakot, és egyben tisztelegni a műfaj előtt, hogy maga is némafilmet forgatott. Ez nem akármilyen vállalkozás, hiszen a mai technikai adottságok közepette kellett olyan filmet forgatnia, amely a vásznon ugyanolyan hatást kelt, mint a nyolcvan évvel ezelőtt készült művek.

Bizonyára sok rendező álmodott már arról, hogy egyszer ő is kipróbálja, milyen lehetett a hőskorban dolgozni, és a végeredményt megtekintve kijelenthető: Haznavicius jelesre végezte el a feladatot – így értékelték a Brit Filmakadémia, a cannes-i fesztivál és az Aranyglóbusz ítészei is, akik számos díjjal halmozták el a filmet. Az 1927-ben kezdődő történet amúgy a korabeli könnyed hollywoodi romantikus sztorikat idézi.

Főszereplője a legendás – persze kitalált – némafilmszínész, George Valentin, aki a film kezdetén még egy ország kedvence és a nők bálványa, igazi, régi vágású hollywoodi sztár. Azonban esetében is bebizonyosodik, hogy igazán nagyot zuhanni a csúcsról lehet: a hangosfilm megjelenése után képtelen az új műfajhoz alkalmazkodni, ezért lecsúszik, elfelejtik, és már csak az öngyilkosságban lát kiutat – főleg azért, mert a hangosfilmkorszak sztárja az éppen általa felfedezett fiatal színésznő, Peppy Miller.

A némafilmes azonban csak első ránézésre tűnhet butácska romantikus vígjátéknak, Haznavicius ugyanis számos rafinált trükkel teszi mélyebbé a filmet. A főhős rémálma, amelyben a hangosfilm megjelenése után egyszer csak minden hang hallhatóvá válik, kivéve az övét, hátborzongatóan szuggesztív, de emellett számos egyéb vizuális geggel is megspékelte a művet.

Az a motívum például, amikor az utcai kirakatok vagy a moziplakátok feliratai az éppen alattuk elhaladó szereplő lelkiállapotát illusztrálják, többször is visszatér – kissé szájbarágósan ellensúlyozandó a beszéd hiányát, és ironikusan reflektálva arra a gyakorlatra, hogy a némafilmekben az időről időre megjelenő feliratok pótolják a dialógusokat.

De beszédes az a jelenet is, amikor a filmstúdióból a szerződésbontás után távozó Valentin lefelé baktat a lépcsőn, mellette pedig lelkesen tör fölfelé az új filmes generáció képviselője, Peppy. A némafilmes nagy megvalósítása, hogy sikerült valóban szinte maradéktalanul megidéznie a fekete-fehér filmkorszak látványvilágát. A beállítások, a fény-árnyék hatások és persze az áttűnések egytől egyig azt az érzést keltik, hogy a húszas–harmincas években készült filmet látunk, néhány snitt pedig egyenesen az expresszionista filmeket idézi. Haznavicius egy interjúban elárulta, hogy kemény munka volt, amíg a mai felvevőgépek lencséit átalakították úgy, hogy a kapott kép hasonlítson az akkoriakhoz, de megérte a befektetett munka.

Nem volt könnyű dolguk a színészeknek sem, hiszen hangosfilmsztárokként kellett némafilmben, némafilmes eszközökkel szerepelniük. A főszerepet játszó Jean Dujardin, a Peppyt alakító Bérénice Bejo, valamint John Goodman és a többiek azonban kiválóan megoldották a feladatukat, anélkül is szuggesztívan hozzák a figurákat, hogy összevissza gesztikulálnának. Haznavicius filmje így nem csupán főhajtás az úttörők előtt, de egyúttal a régi Hollywood kulisszái mögé is bepillantást enged – miközben a zárójelenetben látható fordulatból az is kiderül, miért is vált kilátástalanná a főhős karrierje a hangosfilm világában, így téve átélhetővé a vígjátéki máz alá rejtett drámát.

Misztikus mese a hőskorról

Haznaviciusszal szemben Martin Scorsese a mai technikai lehetőségeket a lehető legjobban kihasználva forgatta le a filmezés francia úttörője, Georges Mélies előtt fejet hajtó filmjét: A leleményes Hugo korszerűbb már nem is lehetne, hiszen a rendező – pályafutása során először élve ezzel az eszközzel – 3D-ben készítette el művét. A Brian Selznick regénye alapján készült misztikus alkotás a maga ultramodern látványvilágával a film, mint műfaj születésének idejébe kalauzolja el a nézőt, hiszen Mélies a Lumiere fivérek kortársaként a 19. és a 20. század fordulóján kezdett el filmkészítéssel foglalkozni.

Maga az alapsztori a harmincas évek elején játszódik az egyik hatalmas párizsi pályaudvaron, ahol Hugo, az árva kisfiú – akit órásmester édesapja tragikus halála után szintén órajavítással foglalkozó, részeges nagybátyja tanít ki a szakmára – a vasútállomás óraszerkezeteinek karbantartásával foglalkozik. Közben az apjától örökölt mechanikus bábu javításán ügyködik, ehhez azonban a pályaudvaron működő játékboltból kell alkatrészeket lopnia. A boltos tetten éri, és elveszi tőle apja noteszét, amelyben a bábu működésével kapcsolatos jegyzetek találhatók.

Hugo mindenáron vissza akarja szerezni a noteszt, így követi a játékboltost – így aztán neki köszönhetően tárul fel annak a titka, hová tűnt el évtizedekkel korábban a világ filmművészetének nagy úttörője, Georges Mélies.

A leleményes Hugo tulajdonképpen valós alapokon nyugvó mese: miközben Mélies életrajzából vett elemeket dolgoz fel, a történetvezetés és a motívumok néha Terry Gilliam szürreális alkotásait idézik. Hugo – persze metaforikus értelemben – az idő uraként hozza ismét vissza a köztudatba a feledésbe merült ősműveket. Szintén metaforikus értékű a robotszerű bábu motívuma, amely az Utazás a Holdba kulcsjelenetét rajzolja le, ha sikerül beindítani: mindez a filmkészítés metaforájaként is értelmezhető, hiszen a forgatás során is az ember és a gép együttműködése nyomán jön létre a képi illúzió. Scorsese vélhetően azért nyúlt ehhez a történethez, mert gazdag pályafutással a háta mögött le kívánta róni tiszteletét az „ősfilmes” Mélies előtt, aki már 1899-ben leforgatta a Dreyfus-ügyről szóló filmjét, majd ezt követően több mint ötszáz (persze nem másfél órás, hanem zömmel tizenöt-húsz perces) mozit készített.

És ahogy Mélies megelevenítette a fantázia- és mesevilág hőseit filmjeiben – lásd az ikonikussá vált Utazás a Holdba című filmet 1902-ből) –, úgy idézi meg a mester alakját meseszerű elemekkel tarkított történetében Scorsese is. A film misztikus hangulatát a harmincas évek Párizsát bemutató, sötét árnyalatú képek is fokozzák, nem beszélve az olyan, néha ijesztő, néha komikus figurákról, mint a Sacha Baron Cohen játszotta pályaudvari rendész vagy a Christopher Lee alakította könyvtáros.

Scorsese és Haznavicius múltidéző filmjei most az Oscar-gálán is riválisokként mérkőznek meg, de egyik film valós értékét sem az határozza meg, hogy hány szobrocskát kap, vagy hány kategóriában veszít. A két, hasonló témájú, de eltérő műfajú alkotás az amerikai filmakadémia ítészeinek döntésétől függetlenül is érdekes és értékes film, amely nem csupán a mozi hőskora iránt érdeklődő nézők számára nyújt maradandó élményt.

The Artist – A némafilmes (The Artist. Francia némafilm, 100 perc, 2011). Rendezte: Michel Haznavicius. Producer: Thomas Langmann. Szereplők: Jean Dujardin, Bérénice Bejo, Bitsie Tulloch, James Cromwell, Penelope Ann Miller, John Goodman. Írta: Michel Haznavicius. Kép: Guillaume Schiffman. Zene: Ludovic Bource.

A leleményes Hugo (Hugo. Amerikai filmdráma, 126 perc, 2011). Rendezte: Martin Scorsese. Producer: Graham King, Johnny Depp, Martin Scorsese. Szereplők: Chloe Grace Moretz, Jude Law, Chrisopher Lee, Asa Butterfield, Sacha Baron Cohen, Helen McCrory, Richard Griffiths. Írta: John Logan. Kép: Robert Richardson. Zene: Howard Shore.