Felelősség minden csepp vérért – út a „titkok kapujáig”

Sok mindenről szó esik benne, de az alábbiakban csak az ’56-ról felbukkanó újabb adatokról, vallomásokról lesz szó. Ismeretes volt az író nyílt levele a miniszterelnökhöz a magyar falu szenvedéseiről, az  Irodalmi Újságban tette közzé 1956 szeptemberében. A híres levél hátteréről, előzményeiről így beszél Szakolczay Lajos magnójába: „’56 nyarán egy … Szabolcs megyei  faluban, Ibrányban töltöttem hónapokat… Az Írószövetség és Erdei Ferenc, aki akkor miniszterhelyettes volt, valamiképpen létrehozott egy anyagi támogatási rendszert: az írók menjenek az üzemekbe és a falvakba, feltárandó az ország valóságos helyzetét, a nép közérzetét, a közállapotokat. Az Ibrányban töltött fél év alatt nem mindennapi állapotokat találtam… Az emberek 20–25 deka kenyeret kaptak egy hétre, a parasztemberek, akik maguk termelik a búzát… A fél év alatt, a parasztokkal együtt a tiltakozás rengeteg vállfajával éltünk mindaddig, míg azokat az embereket, akik a legsűrűbben érintkeztek velem, le nem tartóztatta a rendőrség. Annak a parasztcsaládnak a házát is körülvették, ahol laktam. Bejöttek, el akartak vinni engem is, de nem voltam otthon. Budapesten voltam, az Írószövetség közgyűlésén. Ibrányból súlyos tapasztalatokat hoztam magammal, a megvert, a szó szoros értelmében megvert emberek sanyarú sorsát látva. Este vagy éjjel bevitték őket Nyíregyházára, az Államvédelmi Hatóságra, ahol igen-igen erős verést kaptak. Utána nem engedték őket megmosakodni, és reggel úgy kellett nekik visszautazni a kisvonaton a falujukba, hogy mások is lássák a verés nyomait. Ez tipikus ávéhás módszer volt: megfogadtatták velük, hogy senkinek sem szólnak a történtekről. Éppen azért, hogy mindenki féljen, ne csak az, aki »bűnt« követett el”.

Az interjú szerint a Petőfi-kör vezetőségének október 22-i ülésén Sánta kapacitálására döntöttek úgy, hogy ők is részt vesznek az egyetemi ifjúság által másnapra meghirdetett tüntetésen. (A tüntetést, hatalmas tömeggel, megtartották, utána, tudjuk, a rádiónál eldördültek a fegyverek, kitört a forradalom.) Az emlékezés a továbbiakban rapszodikus, a feltörő vallomások mögött, mint egykori térképeken a fehér foltok, visszafojtott, a tudat legmélyére eltemetett, de onnan fel-feltörő rémálmok kísértenek (akárcsak Széchenyinél 1848 után, pedig ő részt sem vett a forradalomban. De haláláig felelősnek érezte magát az áldozatokért, a nemzet tragédiájáért, amit előre sejtett, amitől rettegett, de amit, eredeti szándékán kívül, önmaga is előkészített).

Most újra Sánta Ferencé a szó: „A forradalom is csak azok számára szép, akik meglehetős távolságból nézik… A forradalom csúnya dolog. A forradalom háború. A forradalomban emberek halnak meg. Melletted. És ’56-ban 15–16–17 éves gyerekek, fiúk és lányok haltak meg. Egy forradalmi háború, az olyan, hogy az ember évtizedek múlva is álmából fölriad és fölretten... És ilyenkor nem, vagy alig képes visszafojtani a sírást. Mert látja a halottakat. Akár az egyik oldalon, akár a másikon… Én azokban a napokban, amelyek a legkegyetlenebbek voltak, egy elfoglalt középületben tartózkodtam, és egy ideig vezetője is voltam annak a csoportnak. Én láttam, milyen a forradalom.”

Az interjú nem tér ki rá, hogy melyik középületről van szó, meddig volt az ellenállók vezetője, és miért, kinek adta át az irányítást. Úgy tűnik, még november negyedike előtt rádöbbenhetett az ország elszigeteltségére. „Erős, feszes, kemény történelmi időkben minden lépést meg kell gondolni. Meddig lehet elmenni – meddig nem. Mit lehet kimondani, mit nem.” Felmérhette az orosz túlerőt, mégis részt vett a harcokban. Egy elejtett félmondata, miszerint október 22. és november 7. között távol volt családjától, ezt a hipotézist erősíti. Legnagyobb port felkavart művéről, a Húsz óráról szólva megjegyzi: „A könyvben lényegében egyetlen dologról nem beszélhettem: a szovjet csapatok bevonulásáról.” Magyar–magyar „belharcokról” (forradalmárok versus ávó), arról viszont igen, egy ilyen ávós gyilkosság áll a Húsz óra középpontjában is…

A számonkérés, a megtorlás, a terror hónapjait-éveit a négygyermekes, népes családja iránt felelősséget érző Sánta Ferenc ismét fizikai munkásként, a csepeli hajógyárban vészelte át. Úgy tűnik, a hatalom számára igencsak blamás lehetett volna, ha egy népi származású, túlságosan is ismert íróból, aki ráadásul a szegény emberek szószólója, mártírt faragnának. Az emlékezetes íróperek is főként a párttag írástudókat sújtották (Déry Tibort, Zelk Zoltánt és társaikat a mozgalom szalonkommunista árulóinak tekintették), a forradalomban részt vevő népi írókat, mint Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, közelükben volt Sánta Ferenc is, szabadlábon „jegelték”.

Sánta Ferenc esszéinek, interjúinak, publicisztikáinak könyvbe való szerkesztése közben (szerényebben: kiegészítés, mert voltak felhasznált előzmények) igyekeztem bővíteni az íróról kialakult, egyelőre nem teljes képet. Utánajártam az erdélyi gyökereknek (Brassó–Bükszád–Marosvásárhely–Kolozsvár), iskolai éveinek. Legnagyobb fiának szíves támogatásával számos fényképet is reprodukálhattunk, először bocsátva az olvasók elé. De amikor az ’56-os évre kérdeztem rá, végül is a családi kegyelet kímélete kerekedett felül. Ha Sánta Ferenc életében erről nem nyilatkozott, ezután is tartsuk tiszteletben az akaratát. A művekre kell figyelni, mondották, azokban minden benne van. A tanácsot megfogadtam. Emlékezve arra, hogy az író maga vallotta: minden, amiről írt, lényegében megtörtént vele, most már a fentiekben felvázolt „valóságshow” háttérismereteivel vettem újra elő az Isten a szekéren emlékezetes elbeszéléseit (Az öreg ember és a fiatal, A Müller család halála, Halálnak halála), gondoltam újra a direktben fogalmazott Húsz óra és a világháborús parabolába álcázott Az ötödik pecsét személyes élménykörét, eszme- és gondolatvilágát. És csodák csodája, a fehér foltok kezdtek tünedezni, nem kellett más, csak egyszerű behelyettesítés, egy kis empátiával fűszerezve.

És mert az író és a család iránti kegyelet a könyv szerkesztőjét is arra kötelezi, hogy bizonyosságnak gondolt sejtéseit tartsa meg magának, számára nem marad más lehetőség, mint az, hogy a fenti útjelzőkkel az olvasót legalább a „titkok kapujáig” elvezesse.

Krajnik-Nagy Károly

Sánta Ferenc: Nemzet, hatalom, erkölcs, Stúdium Kiadó, 2009