„Fel lehet másképpen tenni a kérdést”

– A Gyermekvilág Esztelneken a magyar gyermekfolklór-kutatás egyik alapművének számít. A szintén háromszéki Zalánban született, gyerekkorában biztosan sokat ismert a könyvben leírt játékok közül. Miért nem ezt a falut választotta?
– Zalánban, leszámítva születésem hetét, amikor Sepsiszentgyörgyöt éppen bombázták, egyszer jártam. Amikor elkezdtem a munkát, egyetlen gyerekkori játékomra sem emlékeztem – én ehhez néprajzosként fogtam hozzá. A sepsiszentgyörgyi múzeumban – ahol muzeológusként dolgoztam – megkaptam a Síppal-dobbal című népi játékgyűjtő verseny anyagát, és ennek a feldolgozása adta az ötletet. A Jóbarát pályázatára egy ügyes kislány Esztelnekről szép munkát küldött be, ezért esett a választásom a falura. Ráadásul akkor olyan elképzelés is élt a néprajzkutatók körében, hogy minél távolabb megyünk, annál érdekesebb anyagot gyűjthetünk. Esztelnek pedig Szentgyörgytől jó messzire esik, és főleg nehéz volt megközelíteni.
– Ha valaki ma néprajzkutató szeretne lenni, nem számít különcnek. Hogyan történt ez négy évtizeddel ezelőtt, mikor nem voltak kitaposott utak? Családja mennyire bátorította, támogatta ebben?
– Szüleim ugyan tisztviselők voltak, a testvéreim közül viszont Jóska bátyám – magyar szakos egyetemi hallgatóként – Szentimrei Judittal és a későbbi feleségével, Olosz Ellával gyűjteni járt Moldvába. Ez akaratlanul is nagy hatással volt rám, vonzónak tűnt számomra ez a terület. Valószínűleg amúgy is megvolt erre az indíttatásom, hiszen Kónya Ádám, aki osztályfőnököm volt, mindig emlegeti, hogy a székely kapuról írtam dolgozatot. Õ megőrizte a szöveget, és meg is mutatta később az érettségi találkozónkon.
– Ki az, akitől a legtöbbet tanult, akit szellemi elődjének tekint?
– Szentimrei Judit, mivel azt, ami engem leginkább érdekel, nála találhattam meg. A tárgyaknak a szellemi, hiedelmi hátteréről, a díszítmények jelképes funkcióiról, arról, hogy miként használják a tárgyakat, a legtöbbet Judit nénitől tanulhattam. Később nagy hatással volt a szemléletem alakulására férjem, Demény István Pál is.
– A Székely Nemzeti Múzeum munkatársaként jelentősen gazdagította az intézmény állományát. Milyen lehetőségek nyíltak erre a hetvenes-nyolcvanas években?
– Leginkább házakhoz jártunk. Ha gyűjt az ember, akkor előzőleg jól meg kell ismernie a terepet, és a témának megfelelően kell céltudatosan keresgélnie. Sorozatok gyűjtésére törekedtünk, de ebből nem következik, hogy ez mindig sikerült. Például Felsőrákoson igyekeztem viseletből teljes sorozatokat gyűjteni. Sokszor előfordult, hogy év végén szólt a főkönyvelő: megmaradt egy nagyobb summa pénz, amely elvész, ha nem költjük el. Általában előre nem ígértek, illetve nem akartak pénzt adni néprajzi vásárlásra. Az esetlegesebb gyűjtések így jöttek létre. Vásárokba ritkán jártunk, hacsak nem az volt a gyűjtés célja, hogy egy népi ipari terméktípust – például korondi edényeket – szerezzünk be.
– Mit lehet megtudni a viselet viselőjéről, a varrottas készítőjéről? Mit árul el a tárgy a kutatónak, az értelmezőnek?
– Sok mindent. Először is egy klasszikus jelentéssel rendelkezik, ami a viselőjében is tudatosul, mikor ő a saját helyzetét, életkorát, identitását reprezentálja a használatával. Másodszor, főleg a rituális szerepű tárgy, rendelkezhet egy eléggé elhomályosult szimbolikus jelentéssel is, amire mintája neve utal. A farkasfogas, kígyó-, rák- és békaszemes, kecskekörmös nevek pl. védekező funkciót sejtetnek. Moldvában voltam, éppen mátkáló vasárnapon, és a tojáshímzés, tojáshasználat kérdéseiről érdeklődtem. A tojást Moldvában ajándékba adják. Ha a lányok tojást cserélnek egymással, életre szóló barátságot kötnek – ezt nevezik mátkálásnak. A mátkaság nemcsak az evilági életre vonatkozik, hanem a túlvilágira is, azt tartják, miután meghalnak, találkoznak egymással a túlvilágon. Mindenki mindent nem tud, de az egész közösség együtt nagyon érdekes dolgokat mondott el, amelyekből kikövetkeztethetők a díszítmények szimbolikus jelentései. Például van egy olyan díszítmény, amelyet úgy neveznek, hogy veszett utas. A jelentését nálunk már nem ismerik, de a románoknál feljegyezték, hogy az ilyen díszítésű tojást a feltámadási körmeneten adják az anyák a kereszteletlenül elhalt gyermekeik lelki üdvéért, pománába. Nálunk is előfordul, hogy a szentelt tojást húsvét reggelén összevágják, és együtt megeszik – azt mondják erről, hogy azért, mert ha eltévednének, akkor összetalálkoznak. Tehát valamiképpen az egymásra találást feltételezi. Ez a veszett utas elnevezés, motívum tehát összefügg azokkal az elképzelésekkel, miszerint a halál után az eltévelyedett lélek keresi az útját, hogy eljusson Istenig, az üdvözülésig. A nyomok arra vezetnek, hogy itt olyan hiedelemháttér fejthető fel, ami nagyjából elhomályosodott, de amely a különböző jelentésekből, a töredékekben fennmaradt tudáselemekből végül összeáll.
– Mennyi idő kellett ahhoz, amíg a tárgy-, illetve ismeretgyűjtéstől eljutott a jel- és szimbólumérték kutatásáig?
– Hosszadalmas folyamat volt. Ehhez a területhez egyfajta érzékenység, beállítottság szükséges, alkati kérdés is. Elég későre kezdtem a kultúra e rétege iránt érdeklődni.
– Mennyire kell a viseletkutatónak „belülről” ismernie a mesterséget? Gyakorló kézimunkázó?
– Fiatalkoromban kézimunkáztam, ismertem bizonyos technikákat. Mindegyiket nem, de nagyjából el tudom képzelni. Szőni tanultam, és tudogatok is. Legutóbb a gyimesi fonáljánvarrott kapcsán merültek fel gondjaim. Ez egy szövőöltéses technika, rendkívül érdekes: itt a negatív-pozitív kép egymásnak az ellentéte, és időbe tellett, amíg rájöttem, hogy bizonyos minták ezen az alapon összetartoznak. Egy darabig nem értettem, miért ismernek fel két különböző mintát ugyanazon a néven, azt gondoltam, lehet, hogy rosszul azonosítják, elfelejtették. De rájöttem, hogy amikor varrják, a visszáját varrják, viszont mikor magukon hordják, akkor a színét látják.
– A népviselet a legtöbb helyen ma már ünneplőnek számít, illetve van, ahol gyári anyagokból az eredetihez hasonlót hordanak – mint a mezőségi asszonyok, akiket gyakran láthatunk Kolozsváron. Kihívást jelent-e például ennek a folyamatnak a rögzítése, elemzése?
– A tárgyi néprajznak ez is feladata, ráadásul itt élő jelenségről van szó. Ha gyári anyagból készült a ruha, és ugyanolyan szabású, akkor szervesen követi a viseletet, annak a folytatását jelenti a mostani körülmények között. A néprajz különben ma már a jelenkori öltözködési kultúrát is vizsgálja, azt is, amelynek már semmi köze a hagyományhoz, hiszen abban is felismerhetőek bizonyos szabályszerűségek.
– Hogyan jellemezné a munkastílusát, egyszerre több témán is dolgozik?
– Sok elképzelésem, tervem van. Egy nagyon régen megkezdett és majdnem teljesen kész munkám a gyimesi inghímzés ornamentikája, motívumkatalógusa, ezt idén nyáron be szeretném fejezni. A moldvai rituális tárgyakkal is foglalkozom, ezzel is sok dolgom van még. Tele vagyok munkával – leginkább az idő hiányzik, hogy valamit az ember tisztességesen el tudjon végezni. Mindig az a legnagyobb gond, hogy szinte semmire nem jut idő.
– A tárgyi néprajz alapvetően eltűnőben levő kultúrát, annak nyomait térképezi fel. Milyen esélye van a tudománynak a túlélésre ilyen körülmények között, hogy azt gondolhatnánk: már minden idetartozó jelenséget rögzítettek, elemeztek előttünk?
– Valóban, a klasszikus megközelítési módok kimerültek, és ha így akarunk beszélni, akkor nagyon szép, kerek és koherens dolgozatokat írhatunk, de nagyjából azt mondjuk el, amit már elmondtak előttünk. Viszont fel lehet tenni a kérdést másképpen is, és igazából ez jelenti a paradigmaváltást. Ilyen lehet az előbb említett motívumkutatás, vagy az, ha a tárgyak kontextusát vizsgáljuk – például azt, hogy egy tárgyat ki kinek milyen körülmények között ad, és közben mit mond, mit gondol, mit hisz. Ha új összefüggésrendszerben próbálunk gondolkodni, egészen más eredményeket kaphatunk, mint eddig. A néprajz ma már az egyének viselkedésmódján keresztül próbálja a kultúra összefüggéseit, mozgását megragadni.


Gazda Klára
Néprajzkutató, egyetemi tanár. 1944-ben született Zalánban. 1968–1991 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa, 1991-től a Babeº– Bolyai Tudományegyetem előadótanára. Doktori címet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett 1977-ben. Számos néprajzi tárgyú tanulmány szerzője, főbb munkái: Gyermekvilág Esztelneken (1980), A székely népviselet (1998), Székelyek ünneplőben (1998).