Optimista jövőképén túlmenően Ford egy Adolf Hitler nevű pártvezért is támogatott. Azt a személyt, akit nem sokra rá az év emberének választottak az Egyesült Államokban (1938). Aztán valami nagyon félresiklott. Szimpátia ide, hírnév oda, néhány év alatt kiderült: a jövőkép ábránd volt, Hitler támogatása pedig kapitális tévedés. Akkoriban ezt kevesen látták előre. A hiszékenység nagy úr volt, mint ahogy ma is az.

Sikerként propagált kudarc

A nácizmus kérdését sokan most is a politikai érdekek mentén értelmezik, kizárólag a németekkel, vagy egy idióta vezérrel azonosítva azt. Az agresszív jelenség viszont sokkal tágabb és alattomosabb annál a szerepnél, melyet egyesek rá szoktak osztani. Megerősödésében az agresszió és a hiszékenység mellett fontos szerepet játszottak olyan áramlatok is, mint a darwinizmus, vagy az eugenika.

Hitler és sokan ama orvosok közül, akik ezen a programon (Hadamarról, a szisztematikus tudományos gyilkolás főhadiszállásáról van szó) dolgoztak, fanatikus darwinisták voltak, és leginkább a társadalomra akarták a darwinizmust alkalmazni. (dr. Richard Weikart). A szociáldarwinizmus, mint a tudományos fejlődés vívmánya, az emberiség problémáit megoldani akaró jó szándék kezében sokmillió áldozattal járó borzalomba torkollott.

Miért történhetett mindez? Mert valakik komolyan vettek egy komolytalan elméletet. Az „elmélet” atyja Charles Darwin volt, egy magas körökben forgó angol természettudós. Darwin 1859-ben állt elő evolúciós spekulációjával, mellyel – az erkölcsi felelősséget relativizálók örömére – a teremtő legitimitását kérdőjelezte meg. Bizonyítékai nem lévén, azok megtalálását az utókorra bízta.

Az utókor azonban minden törekvése és a bőkezű anyagi támogatás ellenére sem tudta teljesíteni a Londonból kapott házi feladatot. A tömegtájékoztatás mégis tudományos elméletként propagálta a spekulációt, és mind a mai napig „utolsó láncszem”-re való várakozásként értelmezi az első láncszem megtalálásának reményét. Mit mond erről a tudomány? 150 év intenzív kutatás = zéró láncszem.

„Öregem, ez aztán egy szeméthalom. Mintha egy füsttel teli szobába nézne be. Az elméletben semmi sincs precízen, tisztán, alaposan meghatározva vagy felvázolva. (...) Az ég szerelmére, még azt sem tudjuk meghatározni, hogy mi a »faj«.” (David Berlinski amerikai filozófus)

Mi tagadás, a trendőrök számára lesújtó lenne beismerni ezt a másfél évszázada sikerként propagált kudarcot. Ezért továbbra is a spekuláció toldását-foldását erőltetik. Az alternatív szemléletek megjelenítőit – a tudomány nevében! – kizárják a köreikből (1), kizárólag az oktatást és véleményipart átitató evolúciós magyarázatoknak adván helyt (2).

Elképzeléseik „így van”-okként vannak prezentálva, fenntartva ezáltal korunk mítoszát, a varázstudományt. Ennek a varázstudománynak a részét képezi a mindent relativizáló ideológia is, mely elterjedt az európai véleménycentrumokban. Eszerint csak véleményed lehet, állításokat nem tehetsz (kivéve, ha a különféle „unortodoxiákkal” van bajod...). Azt sem állíthatod, hogy Jézusnak igaza van.

Miért? Mert az igazság zavarja a posztmodern képviselőit. Szerintük ugyanis minden relatív. És ebben ők abszolút biztosak... Önellentmondásukat viszont nem sietnek felismerni. Arra sem gondolnak, hogy ha minden relatív lenne, akkor semmi értelme nem volna ezt kijelenteni. A cselekedeteikkel pedig saját magukat cáfolják. Eközben a „minden relatív” imperatívusza, az őt kísérő körítéssel együtt egy mesterséges tekintélyt kreál a természetes tekintély helyett, kiváló búvóhelyet biztosítva az álságos szándékok számára.

Ez azért történhet meg, mert a trendőrök a „nem tudom, tehát kérdezek/keresek” helyett az áramlat által díjazott kényelmes magyarázatokat preferálják. Ennek hatására bújnak a privát sarokba, ahol kényelmesen alámerülhetnek a kettős mérce varázsában. És akkor ne mondjuk, hogy Európában lubickol a felületesség?

Habermas Budapesten

A felületes túlkapásokra példa a frankfurti iskolához tartozó neo­marxista filozófus, Jürgen Ha­ber­mas budapesti előadása. Ha­bermas tavaly, az Európai Bizottság magyarországi képviselete és a Goethe Intézet szervezésében jelent meg az ELTE-n, ahol egy zsúfolásig telt teremben, a háborúk elkerülését szolgáló Európa kizárólagos képviselőjeként lépett fel.

Előadásában kategorikus erkölcsi magaslatokról beszélt. Nemzetek feletti demokráciát hirdetett, és annak veszélyére hívta fel a figyelmet, hogy a demokratizálódási folyamatok visszafordulhatnak, elsősorban Magyarországon, ahol a nemzeti-populista miniszterelnök, Orbán Viktor kormánya 2010 óta egyre inkább kiüresíti a jogállamot, hogy egy illiberális, irányított demokráciát hozzon létre. Szerinte a 2008-as gazdasági válság nyomán megmutatkozott az európai népek szolidaritásának hiánya, ami eltávolította a magyarokat Európától. És most az európai integráció mélyítésére volna szükség.

Beszédében Habermas nem tisztázta, miben méri a demokratikus folyamatokat, és mit ért a jogállam kiüresítése alatt. Márpedig enélkül az indokolatlan bélyegzés szintjén maradunk, ami gátat szab annak, hogy ezeket a kijelentéseket komolyan vegyük. Figyelemre méltó ugyanakkor az a könnyedség és egyoldalúság, mellyel a magyarkérdést kezelte. Lehet, hogy „meggyötört” kollégájának és barátjának köreiből (Heller Ágnes filozófust nevezte így) szerezte információit.

Talán ezért felejtette el számba venni a baloldal szerepét, amikor feltérképezte a magyar realitást. Mert a balliberális kormányzás volt az, mely a 2002-ben a régió éllovasának számító anyaországot 2010-re sereghajtóvá züllesztette. Ezért kaptak elsöprő szavazattöbbséget a jelenlegi kormánypártok. Ami kulcs a magyar realitás megértéséhez.

Nonszensz tehát összekeverni az országot csődbe taszító baloldaltól való eltávolodást az európai szolidaritás hiányával, és az „Európától való eltávolodással”. Mint ahogy az is ellentmond a józan észnek, hogy az előadás főszervezője, az Európai Bizottság, saját legitimitásán és princípiumain túllépve bízta meg a negatív magyar folyamatok egyik vezéralakját (Gyurcsány Ferenc volt kormányfő cégét) az uniós fejlesztéspolitika magyarországi működésének ellenőrzésével.

Ahogy mondani szokás, a politikában nincsenek véletlenek. Habermas egyoldalú informáltsága szerepet játszhatott abban is, hogy a kanti morálelméleti vonal neves filozófusa leragadt Orbán Viktor illiberális demokráciájánál, eltekintve attól, hogy a magyar miniszterelnök a kereszténydemokrácia mellett kötelezte el magát. De az is lehet, hogy a kereszténydemokrácia nem volt számára túl szimpatikus. Legyen bárhogy, kritikáját téves hangsúlyokra fektette. A keresztény elem teljes mértékben hiányzott az elemzéséből. Holott az a magyar alaptörvénybe is bekerült. Egy Joseph Ratzingerrel (XVI. Benedek pápa) vitázó filozófusnak ezt figyelmen kívül hagyni...

A nemzeti populizmus kritikájában Habermas a nemzet szűk értelmezéséből indult ki, melyet a felvilágosodáshoz kötött, és mesterséges konstrukcióként jellemzett. Ha értelmezését a mértéktelenséggel párosítjuk, igazat adhatunk neki; ez esetben valóban nem sok jó várható a nemzeti populizmustól, mely adott esetben még a fasizmusba is (Habermas ezt valószínűleg jól tudja, hiszen fiatalkorában a Hitlerjugend tagja volt) átcsúszhat.

Csakhogy ez nem a mostani Magyarország esete! A kérdés jóval árnyaltabb annál, hogysem ilyen brutális egyoldalúsággal kössük össze a kettőt. Ha figyelembe vesszük a keresztény meggyőződés mibenlétét, például hogy eleve tartalmazza a „fékek és ellensúlyok” rendszerét, máris óriási a különbség. Ehhez adódik az is, hogy 2010-ben Orbán Viktor egy „merjünk kicsik lenni” ideológián nevelt magyar nemzetet örökölt, melynek erősítésére eleve szükség volt. Ennek pedig nincs köze a szűken értelmezett nemzeti populizmushoz, vagy „fajtiszta” nemzetistenítéshez.

Inkább az „egészségessé erősíteni a magyart” szemlélethez áll közel, mely a nyugati társadalmak vezetői szemében általánosan elfogadott szempont (lásd pl. amerikai vezetők viszonyulását az amerikaiakhoz). Ezt támasztja alá az ötéves évértékelőn elhangzott változtatás is, melyben a magyar miniszterelnök a kulcsszót az erősítésről a figyelemre, a romeltakarítástól a polgári életminőségre cserélte, lezárva az utat a Rubikon átlépésével járó gátlástalanság, a szélsőségesség előtt.

És amíg a csőd szélén álló magyarokat erősíteni kellett, más nemzeteket gyengíteni lett volna szükséges. Így van ez a politikában, ahol nem az elméleti sablonok, hanem az adott helyzet mondja meg, mikor mire van szükség. Az öndicsőítő mítoszokhoz szokott román sovinizmus például ma is rendszeresen táplálva van, illene végre komolyan foglalkozni a kérdéssel. Legalábbis ezt kérné a kereszténydemokrácia, ami sajnos ismeretlen ebben az országban.

Az európai problémák gyökere tehát nem a magyar kormányoknál keresendő, hanem sokkal inkább a téveszmékkel agitáló mindentudók manővereiben. A „még több hatalmat” követelő előremenekülésben, mely elveti magától a tükörbenézés lehetőségét. Ezért van ma összemosva szabadság és szabadosság, tekintély és diktatúra, vélemény és igazság, látszat és valóság. Ennek a lubickolásnak lehetünk ma fül- és szemtanúi Európában. Egy olyan irányzat erősödésének, melyet a könnyelműség vezérel.

Záró gondolatok

Európaiként tisztelem Európát. És szeretném, hogy képbe helyezze a keresztény értékeket, és fejet hajtson az igazság előtt. Hogy szeresse a nemzeteket, de elvesse azok dicsőítését, és ne akarjon felelőtlen előremenekülésből születő transznacionalista eszményeket másokra erőltetni. Becsülöm az európaiakat, akik nem hagyják magukat áltudományoktól vezérelni, intelligens alvajárókként hirdetve az értelmetlen ambíciók által díjazott spekulációkat.

Korunkban jobban, mint bármikor, az igazságszerető európaiak korrekt tájékoztatást érdemelnek. Mert a „Geld macht frei” (a pénz szabaddá tesz), vagy más, kettős mércéjű kaktusztenyészdékben a bukás kódolva van. Ezekbe nem éri meg időt és bizalmat fektetni. De talán még nem késő, hogy akik ezt mégis megtették, ne szedjenek több pirulát, és a szendergésükből végre felébredjenek. Isten segítse őket ebben!

Jegyzetek:

1 Ha bármennyi lehetőséget adsz az Intelligens Tervezésnek, azaz egyszerűen csak írsz róla, akkor befejezted újságíróként. (Pamela Winnick)

2 Robert J. Mark kutató „tudományos Gu­lág­nak” nevezi az Egyesült Államokban kialakult helyzetet. A tudósok többsége a teremtőben hisz, de fél az evolúcióelméletet kritizálni. Egy ilyen lépés az állásukba, karrierjükbe kerülhet. (A kommunizmusban is tilos volt megkérdőjelezni az uralkodó paradigmát).