Európa, Amerika és az iráni háború dobpergése

Elrendeli-e Bush, hogy a légierőés a különleges erők megtámadjákIránt?
Bush január végiországértékelő beszéde óta aligtelt el nap, hogy ne történt volna valami Iránnalkapcsolatban, vagy hogy a Bush-adminisztráció neerősítette volna retorikáját. Egyértelmű,hogy az Egyesült Államok nyomásgyakorlásicélzattal készülődik egy légicsapásra.(Egy szélesebb körű katonai fellépésaligha lehetséges, tekintettel arra, hogy az amerikaiszárazföldi erők mennyire túlterheltek.)
Irakban érezhetően erősödikaz irániakkal való szembesülés, ésez más helyszíneken is fokozódhat. Nemrégaz Iráni Forradalmi Gárdának tulajdonítottbombarobbantás történt az iráni–afganisztánihatáron, és persze az Egyesült Államoktovábbra is megpróbál „bizonyítékokkal”szolgálni az iráni fenyegetésre, amely indokolnáa katonai csapást.
Vajon mindez csak blöff? A világtalán higgadtan megvárná a választ,csakhogy az iráni atomprogram előrehaladása, valamintBush elnök mandátumának közeledő végekiszámíthatatlan dinamikát kölcsönözhetennek a kérdésnek.
Akárcsak Irak esetében,Amerika ereje elégséges lehet egy háborúelindításához, ahhoz azonban nem, hogy meg isnyerje. De egy iráni katonai beavatkozás következményeimessze felülmúlnák az iraki háborúét.Egy újabb félig elvégzett feladat aKözel-Keleten a legrosszabb lenne az összes lehetségeskövetkezmény közül, mind a térség,mind a szomszédok számára. És Európalenne az első az érintett szomszédok között.
Hogyan válaszolt tehát abiztonsági szempontokat létfontosságúnaktekintő Európa ezekre a fejleményekre? Tony Blair britminiszterelnök máris igazodott az amerikai adminisztrációúj konfrontációs retorikájához.Jacques Chirac francia államfő könnyelműen úgyspekulált, hogy egy vagy két atombombával Iránnem jelent komoly fenyegetést a nukleáris válaszcsapáslehetősége miatt – ez a tűnődése annyiramegriasztotta a francia hivatalosságokat, hogy azonnalugrottak kijavítani az elnök megjegyzéseit. AngelaMerkel német kancellár biztonságpolitikaikonferenciákon mondott beszédei kedvező fogadtatásratalálnak Amerikában, de egyébkéntNémetország inkább a háttérbenmarad.
Úgy tűnik, Európa-szertea kockázatok kikerülése van napirenden, akára közös érdekek és a NATO-beli szolidaritáshátrányára. A német haditengerészeta libanoni partokat védi a Hezbollahtól, miközbena szárazföldön más európai nemzetekoroszlánrészt vállalnak a rendteremtésből.Németország jelentős erőkkel van jelen Afganisztánészaki részén, de nem válaszol a feléledttálib erőkkel délen harcoló kanadaiszövetségesek segélykérésére.Berlin most néhány Tornado repülőgépetküldene a térségbe, felderítő feladatokra– a semminél ez is jobb, de nem sokkal.
Biztonságpolitikai szempontbólEurópa stagnál, ha nem hanyatlik, egy olyanpillanatban, mikor az egységre nagyobb szükségvan, mint korábban bármikor. Az EurópaiHármaknak – különösen Németországnak,az EU soros elnökeként – meg kell találni azegyüttműködés lehetőségét astratégiai jelentőségű biztonsági ügyekben.Ellenkező esetben Európa megszűnik számba veendőtényezőnek lenni, amikor a dolgok eldurvulnak. És mosta dolgok bizony kezdenek elfajulni Iránban és aPerzsa-öbölben.
Ha Iránt támadáséri az idén, elsősorban a közvetlen térség,de a Közel-Kelet nyugati szomszédaként Európais szembesül a következményekkel, ezek pedig hosszúideig érezhetők lesznek. Európának is meg kellmajd fizetnie az árát, ha Irán fölénybekerül, és nukleáris hatalommá válik.Így tehát sok forog kockán az öregkontinens számára is.
Pontosabban fogalmazva az EU kételsőrendű fontosságú biztonsági érdekea tét: elkerülni a háborút Iránnal,illetve megelőzni Irán atomhatalommá válását.Ezt a két, látszólag ellentmondó érdeketössze lehet egyeztetni, és közös stratégiábalehet olvasztani egy hárompillérű megközelítéssel,amely a hatékony elszigetelésen, az eredményesvisszaszorításon és a közvetlentárgyalásokon alapul.
A Merkel, Blair és Chiracvezette kontinensnek biztosítania kellene az EgyesültÁllamokat, hogy Európa kész magas, vélhetőenigen magas gazdasági árat fizetni azáltal, hogyfelerősíti az Irán elleni szankciókat. Ámdeezt csak két szigorú előfeltétellel kellenefelajánlani: a katonai fellépés lehetőségekerüljön ki a tervek közül, illetve az érintettfelek – beleértve az Egyesült Államokat is –kezdjenek közvetlen tárgyalásokat Iránnal.
A közvetlen tárgyalásokkalösszekapcsolt elszigetelő politikát továbberősítené egy Szíriával kapcsolatosközös stratégia, amely nem a „rendszerváltást”,hanem a „koalícióváltást” célozná– vagyis Szíria kiszakítását az Iránnalvaló szoros szövetségből.
Helyes és fontos volt, hogy azEU igazságügyi minisztereinek tanácsamegállapodott az Irán elleni szankciókról.A pénzügyi megszorításokkal szembesülveaz iráni politikai elitben egyre inkább tudatosul,mekkora ára van a konfrontációs politikának.Rendkívül fontos, hogy ez a folyamat a határozottságjegyében alakuljon, ugyanakkor a katonai fellépésne legyen számba vehető opció.
Európától függ,hogy együttes fellépéssel és eltökéltséggelmegakadályozza a két legrosszabb iránifejleményt – a háborút és a nukleárisfegyverkezést. Létfontosságú európaiés transzatlanti érdekek forognak most kockán.Így tehát Európa és főként asoros német EU-elnökség felelőssége azazonnali lépés.

Joschka Fischer
A szerző Németországegykori külügyminisztere és kancellárhelyettese(1998–2005)

Fordította: Fall Sándor
© Project Syndicate/Institute ofHuman Sciences, Krónika 2007.