Esélyrajzok egy korszak határán

Az esélyek mögöttese
A magyar választási rendszer 176 egyéni választókerületéből április 9-én 66-ban eldőlt a mandátum sorsa, vasárnap a megmaradt 110 körzetben jelölik ki a szavazók a győztest. Az előzetes számítások szerint ebből a 110-ből a Fidesznek körülbelül 70 helyet kell megszereznie ahhoz, hogy a kormányváltás bekövetkezzék.
Négy évvel ezelőtt, 2002-ben a Fidesznek majdnem sikerült fordítania, akkor úgy tűnt, egy kis szerencsével és több kampánnyal Orbán Viktor kormányon tarthatta volna pártját és szövetségeseit. Bár akkor a második fordulóban épp 75 körzetet sikerült megnyernie – annyit, amennyi most vasárnap szükséges volna –, a mostani „fordításnak” gyengébbek az esélyei. Rosszabbak, mert ezt az eredményt ma 110 körzetben kell elérnie a Fidesznek és nem 131-ben, mint akkor. Roszszabbak, mert ma a Fidesznek 48 első helyezettje van, miközben 2002-ben 56 volt. Ezt mondják a számok első látásra.
A számszerűségek mögött azonban a politikai okok a meghatározóak, közülük kettő tűnik döntőnek: 1) a kormányváltás gondolatával mobilizálható szavazói rétegek nagysága a Fidesz stratégiai számításához képest nem sokat nőtt az elmúlt időszakban; 2) az MDF határozottnak tűnik abban, hogy megakadályozza a jobboldal további aggregálódását. Ezek pedig olyan politikai keretfeltételek, amelyek magának az orbáni projektnek a lényegét is megkérdőjelezik.
De mi is az orbáni terv? Mi annak a lényege, ha eltekintünk attól a triviális és sulykoló vádtól, amely a magyar baloldali médiában folyamatosan a demokrácia sérülésével és az autokratikus fordulat veszélyével ijesztget.

Az Orbán-terv
1998-ban, amikor Orbán Viktor győzelmet aratott Horn Gyulával szemben, egy új típusú, államférfiúi erényeket is megvillantó politikus került a magyar politika meghatározó személyiségei közé. Ettől kezdve – de tulajdonképpen már 1996-tól – ő testesítette meg a jobboldalt, őrá összpontosult minden kritika, sőt – nagyon sokáig – a baloldal minden, önnön tehetetlenségből fakadó rossz közérzete is. Ebből a tehetetlen indulatból fakadt az a démonizáló narratíva, amely a „vezérdemokráciára” törő, „megosztó” Orbán imázsát kialakította, és amely – túl azon, hogy jól aládúcolható volt a „demokratikus gondolkodásmód” jó néhány közhelyével – sokáig a posztkommunista hegemóniára épülő, azt konzerválni kívánó baloldal érdekeit szolgálta.
Orbán Viktor kétségtelenül az elmúlt tizenöt esztendő legtehetségesebb és legkreatívabb magyar politikusa, azonban a magyar politika szerkezetében végbement változások nem vezethetők le csupán az ő „sötét géniuszából”, ahogy a baloldali értelmiség és publicisztika szereti tenni. Inkább arról van szó, hogy Orbán felismerte: a magyar politika szerkezetátalakításának és a jobboldal modernizálásának két különböző projektje összekapcsolható.
A politikai szerkezet átalakításának lényege: a magyar kormányzati rendszer a kilencvenes évek közepén egyfajta „prezidencializálódás” útjára lépett. Ez azt jelenti, hogy a miniszterelnök hatalma megerősödött, és nem csupán az intézményi szerkezet átalakítása – centralizációja – nyomán, hanem az őt támogató párt belső folyamatai tekintetében is. Ez a politikai élet egyfajta „amerikanizálódását” jelentette: erősen médiacentrikus „elnöki” hatalmat mind a kormány, mind a párt élén. Az európai párhuzamok adottak ehhez – Blair, Berlusconi vagy Schröder példája számtalan vonatkozásban felhozható –, és a folyamat lényegéről a magyar politikatudomány is színvonalas vitát folytatott, amelynek konklúziói szerint olyan átalakulásról van szó, amely a kortárs politikai rendszerekben több helyen is végbement.
Az ehhez kapcsolódó jobboldali modernizáció azonban már sokkal inkább Orbán intuícióinak alárendelten ment végbe. A Fidesz elnöke felismerte, hogy az új politikai szerkezet jó környezetet teremt az MDF és a Kisgazdapárt fragmentálódásában, illetve provincializálódásával szemben egy új jobboldali integráció megteremtéséhez. A magyar demokrácia „vezérelvűbb” modellje a kiélezettebb politikai harc körülményei között, úgyszólván „élesben” valósítja meg a jobboldali fragmentumok egymáshoz való csiszolódását, miközben a konszenzusos demokrácia részleges felbomlása (az Antall- és Horn-kormány időszaka ekként írható le) egyértelművé tette a jobboldali egység szükségességét.
A jobboldali integráció létrehozásában, tömegalapjának a megteremtésében – úgy tűnik – Orbán Viktor három tömegérzületben is gyökeret verő eszme tartós együttállásából indult ki. Az első: a posztkommunista társadalmi viszonyok között a magyar társadalom jelentős része kiszorul azokból a lehetőségekből, amelyeket a társadalmi tőke korábbi felhalmozódásának előnyével rendelkező csoportok a maguk számára egy erőteljes hálózat formájában megteremtettek. Ezt követően fogalmazódott meg az a feltevés a „nemzeti középosztály” címszó alatt, hogy létezik olyan középosztályosodási alternatíva, amely ezen hálózatokkal szemben nemcsak ütőképes, hanem megteremti a hegemónia felszámolásának az előfeltételeit is.
Végül, harmadik alapozó eszmeként az a felismerés hatott, hogy a magyar társadalomnak – vagy legalábbis egyik jelentős részének – igénye az, hogy víziót kapjon arról, „kik vagyunk mi, magyarok” most, az Európai Unió kapujában. E közösségi vízió igényének a kinyilvánítása, politikai megfogalmazása világos ellentmondásba került a kádári „élni és élni hagyni” szocializációs örökségével, mely az egyéni életutak elsődlegességét hirdette egy átalakulásában kiszámíthatatlan társadalomban.
Most, 2006 tavaszán úgy tűnik, e három eszme együttállása nincs annyira tartós, hogy rá a jobboldali szavazótábor egysége és gyarapodása távlatosan is alapozható legyen. Az egység e lehetőségének túlbecsülése tűnik Orbán legnagyobb stratégiai hibájának, amelyhez Dávid Ibolya makacssága egyelőre nem eszmei, hanem csupán konjunkturális cáfolatként szolgál, előrevetítvén azt, hogy a jobboldal fragmentáltságát igazából nem lehet egyetlen erős néppárttal lefedni, tűnjön az mégoly sikeresnek is. Minden jel szerint, e pillanatban inkább azoknak az elemzőknek van igazuk, akik azt állítják, az orbáni koncepció hibáját egyelőre inkább az SZDSZ sima bejutása igazolja: a szabaddemokraták, amint azt immár három választás adatai is mutatják, többé-kevésbé stabilan bízhatnak parlamenti jövőjükben. Tehát a Fidesznek, amennyiben egyedüli jobboldali pártként szeretne kormányra kerülni, egyedül kell legyőznie minden alkalommal két másik pártot, az MSZP-t és az SZDSZ-t. Ami viszont – amennyiben a három párt szavazótábora kulturális értelemben is stabilizálódik – szinte lehetetlen.

A gyurcsányizmus
De rögzül-e a magyar pártok szavazótábora? Azaz: lehet-e azzal számolni, hogy a bizonytalan szavazók száma csökken, és ennek eredményeképp a voksaikért folytatott éles, definiálhatatlan küzdelem (a „populizmus”) mérséklődik? E kérdésre most még korai válaszolni. Azonban a 2006-os magyar választás fordulat a másik nagy párt, az MSZP életében is: korszakhatárként értelmezhető, hogy a szocialisták is új, kontúrosabb viszonyt kezdenek kialakítani szavazóikkal.
Erre nem csupán azok a közvetlenül is megfigyelhető jelek utalnak, hogy az MSZP is az általa egyébként bírált „utcai politizálás”, a tömegrendezvények felé fordul, vagy hogy Gyurcsány révén szintén az identitásalakító „éles beszédet” választja. Immár körvonalazódott az a kíméletlen stratégia is, mellyel Gyurcsánynak sikerült visszaadnia a baloldali szavazótábornak az önbecsülését. Ennek nyilván ára van: a szocialista „nem” a kettős állampolgárság kérdésében – például – nem annyira a kérdés tartalmára vonatkozott (az érdemi befolyás a népi „igen” mellett a parlamentben is érvényesülhetett volna, lévén szó az állampolgárság kétharmados törvényéről), hanem azt kívánta demonstrálni, hogy a Fidesz még az általa kedvelt, „népszerű” témák területén is legyőzhető.
Mindeközben világossá vált: a baloldal modernizációjának is sok tekintetben azt az utat kell követnie, mint a jobboldalénak. Gyurcsány Orbán köpenyegéből bújt elő: neki is a „vezérelvre” kell építenie – amihez egyébként rendelkezik is a megfelelő kvalitásokkal –, neki is árkokat kell ásnia, miközben hangzatosan hirdeti azok betemetését. Így őt is ugyanazok a csapdák fenyegetik, mint Orbánt: miközben a baloldal kritikája arra irányul, hogy a Fidesz elnöke a kiszámíthatatlanságok, az önellentmondások politikusa, ma még kevesen veszik észre, hogy Gyurcsánynak is hasonló retorikai cikk-cakkozással kell bejárnia a baloldal széles pászmáját, Horn Gyulától az Amőba-csoportig.
Különbség az orbáni és gyurcsányi beszédmód között hamarosan már nem az ellentmondások számában és a célok különbségében lesz mérhető, hanem csupán a hivatkozott értékekben és a diskurzív stílusban: a „közösségek Magyarországának” és a „köztársaságnak” a szembeállítása tulajdonképpen ezt vetíti előre.

Alternatívák
A vasárnapi forduló egyik közvetlen tétje: megtörik-e, avagy folytatódik Magyarországon a politikai váltógazdálkodás hagyománya? A voksolást a választópolgárok többsége egyfajta népszavazásként fog fel arról, hogy Gyurcsány Ferenc avagy Orbán Viktor legyen másodszor is miniszterelnök. A mélyebben fekvő tét azonban az, hogy milyen belső szerkezetet alakít ki magának a jobboldal és a baloldal, a két oldal ugyanis most világos identitással rendelkezik, sokkal inkább mint korábban, de belső stabil szerkezetét nem érte el.
Amennyiben Orbán hihetetlen teljesítménnyel mégis megszerzi az abszolút többséget a Fidesz–KDNP számára, erős kormányfő lesz; ekkor a kérdés az, hogy az államháztartás helyzete miatt mindenképpen módosítandó programját felhasználja-e arra, hogy módosítsa az „Orbán-tervet”. Amennyiben a jobboldali többség az MDF-fel együtt jön létre, többváltozatú koalíciós játszma is elképzelhető, amelyben nem Orbán a kormányfő. Ebben az esetben a kormányzás egyben a jobboldal „újraszabását” is jelenti, ami adott esetben akár előrehozott választásokat is eredményezhet.
Ha a baloldal győz, az MSZP-n belül Gyurcsány abszolút nyertese lesz a választási sikernek, és elkezdheti az MSZP átalakítását. Erőteljes ellenzékkel pártján belül ez esetben nem kell számolnia, munkájában egyedül a kormányzati kényszerlépések szabnak keretfeltételeket. A vereség a Fidesz számára viszont az Orbán-terv kötelező felülvizsgálatát jelenti, és Orbán politikai jövője ennek függvénye.

(A szerző politológus, lapunk főmunkatársa.)