Érték és minőség a közművelődésben

Ugyanakkor a kultúra sajátos értékek rendszere és tárháza is: egy nemzeti közösség szellemi és anyagi, értelmi és érzelmi jegyeinek összessége. Értékrend, mentalitás, magatartás, hit, erkölcs, érzelem, nyelv, vallás, tudás, mûvészet, identitás, életstílus, mûveltség, ízlés, hagyomány és mítosz.

Az érték és minõség hasonló fogalom, de jelentéstartalmuk nem azonos. A minõség esztétikai kategória: a kulturális értékek sajátos, egyedi, mûvészi megjelenítési formáit jelenti. Az elõrehaladás, a kulturális fejlõdés feltétele a minõség.

A közmûvelõdés a szûkebb értelemben vett kultúra fogalomkörébe tartozik: a köz érdekében kifejtett változatos, sokrétû cselekvésformák összessége, és mint ilyen a közösségi mûvelõdés szolgálata a fõ célja. Feltételezi, a kultúrára, ennek igen változatos formáira szomjazó közösség, kulturális fogyasztói, befogadói réteg létét. A mûvelõdés közösségi élményt kell hogy jelentsen, a szórványosodás annak a következménye, hogy a kultúra közösségi pántjai meglazulnak.

A mûvelõdés hagyományos formáit, eszközrendszerét úgy kell módosítanunk, hogy a mai mind jobban atomizálódó világunkban értéket és minõséget nyújtsunk a kulturális fogyasztóknak, olyan fejlesztési tervet, kulturális stratégiát és cselekvési programot kell kidolgoznunk, amely komplexitásában képes megszólítani a legkülönbözõbb társadalmi rétegeket.

Hibás felfogásnak tartom, hogy a közmûvelõdésnek a közép- és leszakadó rétegek esélyegyenlõségét, felzárkózását biztosító intézményrendszereket kell (csupán) létrehoznia. A vidék és terület(alapú) fejlesztési tervekben használatos terminológia a kultúra vonatkozásában nem alkalmazható. A „vidék\" kifejezést csakis „kulturális régió\" jelentéstartalommal tudom elfogadni, amelynek nincsenek pontosan kijelölhetõ földrajzi határai. Egy kulturális mikro- vagy makrorégió összekötõ szövete a közös történelem, hagyományok, szokások, értékrend, nyelv (stb.) és a közösségi tudat. A közmûvelõdés feladatai minden kulturális régióban azonosak, kollektív értékeket kell megõriznünk és továbbadnunk. Hangsúlyeltolódások természetesen adódnak a helyi sajátosságok létezése miatt, amelyek árnyalják a képet.

A közmûvelõdés (intézményeinek, szakembereinek és „önkéntes fáklyavivõinek\") feladatai: az értékmentés és -megõrzés, értékteremtés, értékközvetítés és értékcsere.

Egy kisebbségi sorban élõ nemzeti közösség közmûvelõdésének sajátos eszmei-érzelmi funkciói vannak: nemzeti identitást erõsítõ, közösségteremtõ, -fejlesztõ, önértékesség tudatát erõsítõ funkciók, amelyek szimbolikus töltetû értékrendet közvetítenek.

A közmûveltség nem csupán kívánalom, hanem az élet minõségét is jelzõ szabályként kell hogy bevonuljon a köztudatba.

Nemzeti közösségünket civil közösségként kell értelmeznünk a mikro- és makrokulturális régiókon belül, amelynek léte a társadalom etnikai összetevõi által meghatározott hagyományos értékekben gyökerezik.

Feltehetõ a kérdés: õrzi-e még emlékezetünk, amire büszke lehet, mindazt az értéket, azt az értékrendszert, kultúrkincset, amit elõdeink megteremtettek, ami sajátos, magyar és a mienk, és ami ezerszáz éves Kárpát-medencei létünk, megmaradásunk biztosítéka volt?

Hagyományos és sajátos értékeket hordozó magyar kultúránkat veszélyezteti a kulturális globalizáció, amely homogenizál, hiszen a televíziót, internetet és a hírközlés egyéb csatornáit felhasználva világméretekben közvetít meghatározott – nagyrészt fogyasztói értékeket – és bizonyos magatartás-modelleket.

Az alacsony tömegízlést kiszolgáló álkultúra világméretû nyomásának: amerikai filmek, énekesek, folytatásos szappanoperák, valóságshow-k (magyar változatban Mónika, Balázs és Gyõzike), Big Brother, reklámdömping, a nyugati szórakoztatóipar és szabadidõs tevékenységek homogenizáló terjedésének az a veszélye, hogy a média mérete és terjedelme rá is kényszeríti a közönségre azt, amit terjeszt. Háttérbe szorít(hat)ja a gutenbergi civilizációt, az értékes irodalmat, mûvészetet és zenét; erõszakos terjedése általános mentalitástörténeti változásokat idézhet elõ, mégpedig kedvezõtlen értelemben.

A kulturális fogyasztásban egyre több mindent kapnak készen a befogadók, és az autonóm fogyasztói ízlés hiánya miatt kiszolgáltatottakká válnak. Az emberek közötti kulturális, neveltetésbeli és mûveltségi különbségek is értékdifferenciálódással járnak. A kulturális fogyasztásnak egyre kevésbé van az esztétikai kategóriákhoz köze, a szükségletek egyre inkább a szórakoztató jellegû tevékenységek iránti növekvõ igényt fejezik ki.

Az etnikai azonosságtudat, a hagyományõrzés normális és egészséges válasz a globalizáció nyomására. Azok az identitáselemek, amelyek az uniformizálódástól megvédik nemzeti közösségünket – tehát én- és csoportvédõ mechanizmusként mûködhetnek – a kulturális-és történelmi hagyományok, mûvészetek, vallás és vallási szokások, sajátos gondolkodásmód, mentalitás és szokásvilág, felelõs cselekvéstudat, az áthagyományozás, értékmegõrzés kötelezettsége, egy tágabb kulturális közösséghez való tartozás érzésének megõrzése és erõsítése.

Nemzeti értékünk minden, ami önazonosságunkat kifejezi, megtartja és erõsíti, és minden eleme védelemre szorul.

Magyar anyanyelvünk szinte az egyetlen olyan nemzeti értékünk, a kommunikáció, az információk és a kultúra hordozója, amelyet identitásunkat fémjelzõ szimbólumnak is tekinthetünk.

A kisebbségben élõk nyelve sérüléseknek van kitéve, a többség nyelvébõl átvett román, szlovák, szerb szavak törmelékesítik, degradálják a magyar szóhasználatot. (Az abonament, buletin, stat, chitanþa, dosar, bon, buget, fiºa, punga stb. általános használata nyelvi igénytelenségre utal, de ugyanez a jelenség tetten érhetõ a szlovákiai vagy a vajdasági magyarok szóhasználatában is.) Kialakulóban van egy internetnyelv, a file, blog, chat, skype beépültek a magyar nyelvbe. Ijesztõ az úgynevezett chatnyelvezet, ahol szándékosan felrúgnak minden nyelvtani szabályt, korosztálytól függetlenül: vok, teccik, mija, haggyámá, tuggya, xar (ez még szellemeskedésnek számít), 1×, 2× stb. Ez a nyelvi „globalizálódás\" olyan nyelvromlást eredményez, amely ellen meg kellene találni a védekezési módozatokat.

Az elmúlt években nagy mennyiségben piacra kerültek olyan könyvek (is), amelyekben túltengenek az erotikus és horrorisztikus elemek. Az értelmiségi gondolkodás ezeket a termékeket „kultúrszemétnek\" nevezi, melyek alacsony szinten szórakoztató, csupán „idegeket borzoló\" hatásuk miatt nem alkalmasak az értékközvetítésre. Tanúi vagyunk annak a jelenségnek is, amely az olvasást felesleges idõpocsékolásnak tekinti. A könyvek által sugárzott eszmei-szellemi erkölcsi értékrendszer befogadására nincs szüksége az egyénnek, mert a könyv, a (klasszikus) szépirodalom – ebben a megközelítésben – nem közvetíti az új, gazdasági-politikai feltételekhez való sikeres alkalmazkodás feltételeit.

Az életstílus, magatartásformák utánzása is pusztítja a helyi, nemzeti hagyományt az élet minden területén, fõleg a legkisebb ellenállást tanúsító fiatalok között. Ez a „hódítás\" egyelõre csupán a felszínt csúfítja el, de érezhetõen kezd átminõsülni a szerelem, a család, az idõsek megbecsülése, az emberi kapcsolatok területére, mindez lélekromboló hatású.

Tárgyi és szellemi örökségünk: történelmi épületek, mûemlékek, népi építészeti örökségünk, muzeális tárgyak, valamint nem tárgyi jelenségek, mint például a folklór vagy az anyanyelv, pusztító hatásoknak vannak kitéve. Ejthetünk egy könnyet ledöntött szobrainkért, lerombolt épületeinkért, nézhetjük a bözödújfalusi templom vízbõl vádlón kiemelkedõ tornyát, de hogyan viszonyulunk megmaradt értékeinkhez? Értékteremtõ igyekezetünkben valós értékeket hozunk-e létre?

Sajnos a szimbolikus térfoglalás szoborállítási lázában gyakran nem megfelelõ esztétikai minõségû szobrokat állítunk, és avatunk ünnepélyes keretek között, falvakon és városokon, ízléstelen, rikító színû táj- és környezetidegen házmonstrumokat építtetnek „újgazdagjaink\".

A régi értékrend pusztulásával nem jár természetszerûleg együtt egy új, magasrendû értékrend kialakulása. (A hagyományos, még a pogánykorra visszavezethetõ magyar õs és halott-tisztelet megcsúfolása a halottak napi halloween-mulatságok szervezése, a giccses Valentin-nap, a meghökkentõ mazsorettek, pomponlányok sikere nemcsak városon, hanem falun is, a falusi diszkók gombaszerû szaporodása (már sztriptízbárról is hallottam). „Halloween-tökök kaphatók\" olvastam megdöbbenve egy székely falu egyik házának kapuján mindenszentek napján.)

A kultúra áruként való felfogása is értékvesztéshez vezet. A hagyományos paraszti életforma felbomlásával a népi mûvészet tárgyainak szokásokhoz, szertartásokhoz kötött szerepe elveszett. A hagyományos stílusú népmûvészet motívumkincse, mintaszerkesztési eljárásai, a legrégibb egyszerû formák csak elvétve jelennek meg a tárgyakon. A falusiak is a többi réteghez hasonlóan „fogyasztóvá\", és nem értékteremtõvé válnak. A népi díszítõmûvészet, kézmûvesség átalakult ún. népi iparmûvészetté, amely a népi mûvészet stílusjegyeit átvéve hoz létre többnyire dísztárgyakat. (Ha szõnek, hímeznek is egy-két helyen az asszonyok, nem a saját szükségleteik kielégítésére, hanem eladásra teszik.)

Eladható termékké, áruvá váltak a népi iparmûvészeti tárgyaink. És a piac törvényeihez való alkalmazkodás pedig elsilányodáshoz, a motívumok felhígulásához vezetett. Az ízlésromlás, az olcsó, futószalagon gyártott utánzatok terjedése és terjesztése miatt a giccs lassan legyûri a népi iparmûvészetet (is). Viszonteladó, kereskedõ lesz a népmûvész, értéktelen limlomokkal árasztják el a falvakat, a piacot.

Lehangoló és szívszorítóan fájdalmas ez az értékvesztés. Ha nem teszünk ellene, és így folytatódik tovább, nem marad más csak az emlék, hogy ezen a tájon valaha igazi szépteremtõ mesterek éltek.

A polgárosodás, a városiak utánzása, nemcsak a régi falusi házak lebontásával járt együtt a hatvanas években, elkótyavetyélték, kidobálták a gyönyörû festett bútorokat. A hetvenes években pedig divat lett a szobáknak a népmûvészeti tárgyakkal való berendezése, ekkor szemfüles magyarországiak vitték el bagóért Székelyföldrõl a bútorokat, régi cserépedényeket. A múlt rendszerben nem folyt szervezett gyûjtés, értékmentés. Ami volt, elkorhad, ledõl, moly megrágja, penész öli, széthordják a gyûjtõk, aztán divatmúlt tárgyként kihajítják. És ami elveszett, örökre elveszett.

Minden, ami ezen a világon van, csak a maga természete szerint élhet és fejlõdhet. A természete ellenére sohasem. A magyar nép mûvészete szerves öszszefüggésben fejlõdött a nép életével. És mivel népünknek az élete ma már nem az, ami volt, sem társadalmi, sem kulturális értelemben, ezután már a mûvészete sem lehet az, ami volt. Ha még lesz egyáltalán mûvészete, az már más mûvészet lesz. A régi nagyrészt kihalt, kisebb részt most halódik. És ezzel a ténnyel szembe kell néznünk.

Rendkívül fontos, hogy amit egy adott nép hagyományosan értéknek, hitnek és kulturális mintának tartott, az fejlõdjék, méghozzá éppen az érintett nép fiai által. Mivel kulturális örökségünk és történelmi tapasztalatunk befolyásol minket, meg kell határoznunk, hogy milyen értékeket kell a továbbiakban megtartanunk.

Egyértelmû a válasz: a mi nemzeti közösségünknek a hagyományainkban megtestesülõ kulturális sajátosságainkhoz kell folyamodnia, hogy integritásunkat, kultúránk folytonosságát és virágzását, értékeink továbbadását biztosíthassuk.

A helyesen értelmezett kulturális szabadság feltétele annak, hogy az egyéni és közösségi szabadság kibontakozhassék, annak, hogy a fiatal nemzedék tagjai ne tömegemberek, hanem autonóm gondolkodású, a magaskultúra befogadására is nyitott és tiszta nemzeti identitású, cselekvõ egyénekké válhassanak. Népmûvészetünk élõ mûvészetté csak akkor fog válni, ha az utánunk jövõ nemzedék is valós értékként magáénak fogja tekinteni és átörökíteni ezt a hagyományos és felbecsülhetetlen értéket.

Ezért kell létrehoznunk az értékeket hordozó, teremtõ, közvetítõ, védelmezõ közmûvelõdési intézményrendszerünket, fejlesztenünk a helyi sajátosságokra épülõ szellemi-mûvelõdési életünket.

A harmadik évezredben új gondolkodásmódra, szakértelemre, tudásra és képzésre, saját, életképes regionális kultúrpolitikára van szükség, hogy társadalmunk újraértékelje a kulturális örökségünkhöz, hagyományainkhoz, a kultúra folyamatosságához való viszonyát.

A kultúrát éppen ezért mint a fejlõdés és fejlesztés eszközét nem lehet és nem szabad alárendelt szerepre korlátozni, a gazdasági növekedés puszta elõsegítõjévé (vagy akadályozójává) alacsonyítani.

Ha képesek leszünk az információt és tudást egyensúlyba hozni a cselekvéssel, a célokat az eszközökkel, nem kevesebb vár minket, mint egy jobb világ kreatív látomása.

Papp Kincses Emese

A szerzõ a Sapientia-EMTE csíkszeredai karainak oktatója

A Közmûvelõdés és vidékfejlesztés címmel 2008. február 2-án, Marosvásárhelyen rendezett konferencián elhangzott elõadás rövidített változata.