Erdélyiség az állandó megújulás jegyében

Képzõmûvészeti munkásságáért Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki március 15-én Budapesten. Nem ez az elsõ díja – rutinosan fogadja már az elismerést?

Az eddigi díjaim közül ez a legnagyobb megtiszteltetés számomra, mert ezt a szakma adja, így minden képzõmûvésznek a Munkácsy-díj a legnagyobb elismerés. A díj után úgy érzem, hogy egy nagy üresség tátong körülöttem, mert nem tudom, hogy mi lesz ezután. Én nem díjakért dolgozom, eddig is festettem, nálam otthon a képek garmadában állnak. Amit én alkotok, ezen a vidéken nem túl népszerû, itthon a realisztikusabb képeket vásárolják az emberek. Az utolsó kiállításomon az volt az érzésem, hogy kissé gondterhelten nézik a látogatók a képeimet. Korábban figuratív mûveket festettem, tehát ha valaki ránézett a képre, látta, mit festettem. A mostani dolgaim elvont-meditatív kompozíciók, a vonalak, a forma és a szín dominál, és ez sok ember számára érthetetlen. Aki nem tart lépést a képzõmûvészettel, kicsit elbizonytalanodik a képeim láttán.

Ha most is nehezen fogadják el a munkáit, hogy sikerült beilleszkednie a rendszerváltás elõtt? 

Volt olyan idõszak, amikor a munkáimat sorozatosan kizsûrizték, a megyei tárlatokra nem kerültek be. Vagy megindokolták ezt különbözõ okokkal, vagy még erre sem méltattak. Elõfordult, hogy a kiállításmegnyitó elõtt tíz perccel jött az elvtárs, és levétette. De erre én büszke vagyok. A 90-es évektõl megváltozott minden, akkor már külföldre is kijutottam, olyan mûvészeti hagyományokkal rendelkezõ országokat látogathattam meg, mint Hollandia vagy Belgium. Megnézhettem az imádott festõim, Rembrandt és Van Gogh munkáit. Sok hatás éri a mûvészt, nagy elõdök, a tanárai hatnak rá, de aztán ezeket a hatásokat lassan mind levetkõzi. Én mindig igyekeztem megmaradni Vinczeffynek.

Munkácsy-díjat kapott: hogy viszonyul a díj névadójának életmûvéhez?

Diákkoromban Munkácsy Mihály és Paál László példaképek voltak, hiszen ilyen volt az iskolában a szellemiség, hangsúlyosan Munkácsy kompozícióit és Paál tájképeit tanították. Ez bevésõdik az emberbe, de én azóta nagyon nagy utat tettem meg. Persze még mindig tisztelem õket.

Önnek több korszaka volt: festett már expresszionista, absztrakt és figuratív képeket is. Mi határozza meg, hogy melyik kifejezési módot részesíti elõnyben az alkotás folyamán?

Szeretek kísérletezni és megújulni. Ezért gond számomra most ez a díj is – érzem a bizonyítási kényszert. Párhuzamosan festészettel, grafikával és szobrászattal is foglalkozom, abban bízom, hogy ezek segítik egymást, s remélem, így ezentúl is kialakul valami. Ez a három kifejezési mód az én munkámban kiegészíti egymást, ötleteket vetítek át egyikbõl a másikba. Elõfordul, hogy két-három hónapig csak festek, akkor azt kívánom, bárcsak rajzolnék. Gyakori, hogy a festményemen levõ formát szeretném megmintázni, s akkor egy vésõvel nekilátok a fadarabnak, és szobrászkodom. Próbálom azt a hangulatot a szoborban is megteremteni, amit a piktúrában, vagy fordítva.

Önre egyaránt jellemzõ az erdélyi tradíciók tisztelete és az állandó kísérletezés. Hogyan egyeztethetõ öszsze a kettõ?

A gyökereket nem lehet megtagadni. Ha valaki ismeri a tevékenységemet, a 35 esztendõ alatt visszapörgethetõ, hogy a modern alkotásaimban is megtalálhatóak a gyökereim, elsõsorban a hangulatukban. Rám a pesszimizmus a jellemzõ, az állandó aggódás az emberiségért. A modernebb képeimen ezt a színek beszélik el. A gesztusok a bennem feszülõ indulatokat. Hogy erdélyi vagy, azt nem tagadhatod le, aki megpróbálja, nem õszinte. Én hetvenben elindultam ezen a kitaposott úton, azóta csiszolom, új köveket rakok le, továbblépek.

Hogy érzi, jobban ki tudna-e bontakozni a mûvészete, ha jobb anyagi háttérrel rendelkezne, több és jobb minõségû alapanyagokat vásárolhatna?

Sokat nyom a latba az anyagi tényezõ, hiszen így gyakran kell kompromisszumokat kötni. Hogy pénz is bejöjjön, tájképet vagy csendéletet is kell festeni. Szükség van a pénzre, mert ahogy én dolgozom, az nagyon költséges. Nagy vakkereteket rendelek, arra vásznakat vásárolok, ezek mind drága dolgok. Azzal már nem is foglalkozom, hogy berámázzam a munkáimat. A grafikákat muszáj, a nagyméretû alkotásaimon viszont a vásznat lefestem körben, majd ha valaki megvásárolja, bekeretezteti, ha akarja. A múzeumnál kapott bérembõl nem lehet családot fenntartani és a mûvészetre is költeni.

Hogy érzi, a marosvásárhelyi mûvészeti középiskola, a kolozsvári egyetem vagy a bukaresti évek nyomták rá inkább bélyegüket alkotói egyéniségére?

Marosvásárhelyen komoly alapot szereztem. Nagyon jó tanáraim voltak, Borbély András, Barabás Pista bácsi. Nagy Pál óráin éreztem meg, hogy van más mûvészet is, tõle hallottunk Picassóról, Braque-ról, pedig õket akkor nem is szabadott tanítani. A marosvásárhelyi iskola végzõseinek anynyira sajátos volt a rajzkészsége, a festészete, hogy már a kolozsvári felvételin is kitûntünk. Én rajzpedagógiát végeztem, mert a Ion Andreescu képzõmûvészeti fõiskolán kizáró jellegû volt a román nyelvvizsga, s ott elbotlottam. Sok nagyon tehetséges embert zártak ki, mert nem tudott románul. A festészetre én is harmadiknak jutottam be, de mivel a román vizsgám nem sikerült, mehettem haza. A katonáskodás után elmentem a pedagógiai fõiskolára, három év után még át akartam menni a képzõmûvészetire, de lemondtam errõl, mert a szüleim nem tudtak volna tovább támogatni. Zágonba mentem tehát rajztanárnak, és ott is maradtam tíz esztendeig. Majd bekerültem Sepsiszentgyörgyre a múzeumba, ahonnan három évre elküldtek, hogy Bukarestben tanuljam ki a restaurátormesterséget.

Az iskolai, majd a múzeumi munkája gátolta vagy segítette alkotómunkája kibontakozását?

Amikor Zágonba kerültem, mindent „kifestettem” magamból. Az utolsó két évben már éreztem, hogy ha még ott maradok, akkor helyben fogok topogni. Próbáltam ezért szabadulni, bár a gyerekekkel nagyon jó eredményeket értem el, nemzetközi rajzversenyeken vettünk részt sikerrel. Ez nekem nem volt elég, idegesített, hogy mindig rajztanárként emlegettek, holott alkotó ember voltam. Amikor bekerültem Sepsiszentgyörgyre, nagyon modernnek láttam a kollégákat: Deák Barnát, Kiss Bélát, akik avantgárd mûvészek voltak. Amikor megérkezett Baász Imre, még inkább fellendült a képzõmûvészeti élet. A pályámon mégis az hozta a legnagyobb fejlõdést, hogy három évre elmehettem Bukarestbe, ahol rengeteg nemzetközi kiállításon vettem részt, ott még jobban kinyílt a szemem. Összebarátkoztam Jakobovits Miklóssal, az õ mûvészete és merészsége hatott rám. Elõször furcsálltam, hogy milyen vastagon viszi fel az anyagot a vászonra, addig én ugyanis ecsettel mindent szépen kidolgoztam. Azóta – vagyis 18 éve – teljesen megváltozott a stílusom.

Restaurátorként is nagy sikereket ért el, Barabás Miklós-, Gyárfás Jenõ-festményeket újított fel. Ebben van-e még az ön számára kihívás?

Sajnos, már nincs, rutinos lett. Nincsenek itt olyan munkák, mint például Munkácsy Golgotája, amit most restauráltak. Az valóban kihívás, amikor egy óriási fal nagyságú képet kell restaurálni. Most már egyre inkább úgy érzem, hogy fékez ez a tevékenység. Itt dolgozom, azért fizetnek, hogy javítgassam a képeket. 

Alkotó emberként hogyan viszonyul a politikához, a közéleti kérdésekhez?

Mindig felizgatnak a történések. Nem élhetsz úgy kisebbségben, hogy passzívan szemléled, mi történik körülötted. A marosvásárhelyi pogrom után egész sorozatom lett tüskés, átszúrt formákból, az agresszivitást így fejeztem ki. Az utóbbi idõben próbálom óvni magam, hiszen hiába idegeskedek vagy okoskodok, úgysem lesz semmi változás, a dolgok úgyis mennek a maguk rendjén. Jobb, ha a mûteremben dolgozom. 

Hogyan látja az utánpótlás kérdését? Mikor várhatjuk a legközelebbi erdélyi Munkácsy-díjat?

Csak az én ismeretségi körömben többen vannak, akik megérdemlik ezt az elismerést. Nem tudom, rájuk mikor kerül sor, hiszen sajnos csak egy díjat adnak határon túli mûvésznek. Ez is be van osztva, egyik évben Felvidék, majd Kárpátalja, majd Erdély és Vajdaság. Ezt visszásnak érzem: mindannyian a magyar kultúra alkotói vagyunk, mégis megosztják a díjakat, határon túlra egyet, országon belül tizenkettõt adnak. Egységes Kárpát-medencei magyarságról beszélünk, ezért szerintem nem kellene így elkülöníteni a régiókat – díjazzák azokat a magyar képzõmûvészeket, akik megérdemlik, bárhol élnek.

Vinczeffy László
1946. március 21-én született Atyhán. Tanulmányai: kolozsvári Pedagógiai Fõiskola (1970); bukaresti Nicolae Grigorescu Képzõmûvészeti Fõiskola restaurátorképzõ tanfolyama (1979–83). 1970 és ‘79 között Zágonban rajztanár. 1979-tõl a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora. Mintegy negyven egyéni kiállításon és több mint nyolcvan közös tárlaton mutatta be munkáit. A sepsiszentgyörgyi képtár jelentõs 19. századi anyagából számos festményt (köztük Barabás Miklós-képeket) restaurált. A Barabás Miklós Céh és a Romániai Képzõmûvészek Szövetségének tagja. Idén március 15-én Munkácsy-díjjal tüntették ki.