Erdélyi elmebaj, avagy Luciannal Kolozsvár főterén

Ilyenek vagytok ti, magyarok, örökkétig siránkoztok, hogy milyen nehéz nektek, nincs jog, óvoda, iskola, egyetem, munkahely, pénz elegendő, közben pedig intézitek szép csendben… S kacsint, miközben enyhén őszülő szakálla alól szélesen mosolyog, még a szeme is csillog belé. Hogyhát értjük a viccet, ugye.

Ember, ne gerjeszd a feszültséget, hát hogyne értenénk. Csak az a baj, hogy az asszony nem hozza, hanem viszi a zsetont a bankba. Számlák, villany, telefon, világháló, biztosítás, hitelrészlet, ilyesmik… Jól van, no, nem azért mondtam, csak hogy egy kicsit mosolyogjunk – így ő, s hogy: Te, láttad mit csináltak ezek a Főtérből? Mintha az agyukra ment volna valami huszonegyedik századi bogár, nem ismernek ezek már sem Istent, sem embert, sem füvet, sem fát, sem virágot, mert az ő számukra építészet, térrendezés, modernizálás egyenlő a betonnal s a parkok pusztításával.

Nem elég, hogy ebben az összepréselt városban maholnap sem talpalatnyi zöld, sem szusszanásnyi levegő, most még ez is… Magyarázza Lucian, s hozzáteszi, tudjuk-e, hogy ezzel az egész kolozsvári térrendezéssel befellegzett a római katolikus Szent Mihály-templombeli csendes és meghitt miséknek és imáknak, s a Mátyás király lovas szobra árasztotta jellegzetes hangulatnak, mert ezentúl a téren egymást követik majd a zenebonás, csinnadrattás sörös és kólás fesztiválok. Nyáron gördeszkák, télen korcsolyapálya, hadd legyen jó nagy zsibongás, midőn a templomban a nép s a plébános imádkoznak.

Na, ehhez mit szólsz, barátom, mire való ez a hely? Dohogott még egy sort Lucian, hozzátéve: Emlékezzetek csak, ez nagyjából eddig is így volt, a különbség csak az, hogy akkor a színpadot az utca aszfaltján szerelték fel, most pedig adott a tér. Emlékszünk, hogyne emlékeznénk, de mit tegyünk, ha az olyan emberek, mint Enache asszony vagy áldott emlékű Octavian Buracu olyan ritkák, mint a fehér holló, s te is beletemetkeztél a munkába, ahelyett, hogy politikára adtad volna a fejed, s legalább a városi tanácsban lenne egy-két ilyen gondolkodású ember?... Ha már multikulti, szellemi főváros, Európa, s ilyesmik… Adtam vissza a csipkelődést, mire megint szélesen mosolygott. S aszondja: Látod, mennyi görcs s mennyi lelki sérülés van bennünk, erdélyiekben?

Ugye észrevetted, hogy a polgármester semmibe vett benneteket? Legalább annyit mondhatott volna, hogy jónapot s gutten tag, nem? De, bizony. Észrevettük, éppen ezért jöttünk ki a térre tüntetni, csak úgy, némán, hogy a puszta jelenlétünkkel is emlékeztessük a feledékenyeket: mi is vagyunk. Igazad van, mondá az én jó emberem, de azért megtoldotta annyival, hogy bezzeg mi, a székelyek sem nagyon szólalunk meg románul, ha valamilyen hasonló ünnepet ülünk, városnapot, március tizenötödikét, miegymást. S hogy ne sértődjünk meg, mindezt csak azért teszi szóvá, hogy okosabbak legyünk.

Például, mondjuk, tegyük fel: ha március tizenötödikén a szónoklatokat nem fordítjátok románra az eseményen jelen levő román sajtómunkások számára, akkor egy: ki-ki annyit hámoz ki belőle, amennyire esze viszi, kettő: lehet, hogy pont a lényeg mellett elmenve, az egészből kiragad egy olyan foszlányt, amivel árthat, három: meg is teszi, hogy betartson nektek, s gerjessze a feszültséget.

Mint ahogyan most ti is felszisszentek, amiért semmibe vesznek, és mellőznek, s aminek nyomán teljesen logikusan és jogosan ti is odamondotok majd ennek az okostojásnak… Hát legyen eszetek, ne legyetek olyanok, mint ezek! Na? Valami jó kézirat? Ühüm, mondasz te valamit… Bár az is igaz, hogy Kós Károly igencsak elgondolkoztató és becsülnivaló transzszilvanista nézete a dolgok jelen állása szerint kissé utopisztikus, de azért tényleg feltalálhatnánk már az erdélyi elmebaj elleni oltást. Mert amíg ez meglesz, s a közös dolgainkban dűlőre jutnánk, lehet, hogy azok lesznek többen Erdélyben, akik a megkövezés után felavatott kolozsvári Főtér vizesmedencéjét használják majd átkeresztelni minket. S titeket.