Erdélyi ’56: hiányzott a politikai eszme

Fél évszázaddal az 1956-os forradalom és 17 évvel a rendszerváltás után nehéz dolga van annak, aki az erdélyi eseményeket próbálja kutatni?

Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várnunk kell, hogy nyíljanak meg a katonai levéltárak, hisz az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Az a kutatás, ami ’56 kapcsán Erdélyben folyt, inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva.

Az eddigi kutatások során sok meglepő tény kerül napvilágra? Vagy kérdezhetném úgy is: sok szereplőről derültek ki meglepő dolgok?

Derültek ki érdekességek, de én nem nevezném meglepetéseknek, inkább letisztázott dolgoknak tartom. Hogy csak a leggyakoribb, immár klasszikus példát említsem: az ’56-ról és annak megtorlásáról szóló, legendákba illő elbeszéléseket. Mert sokat hallani a szigorú ítéletekről, a kegyetlen börtönévekről, az emberkínzó vallatásokról. Meglepő azonban, hogy sok esetben mekkora különbség van a visszaemlékezések és az iratok által igazolt tények között. Ugyanis az emlékezők többsége hajlamos cifrázni a saját történetét, különböző, nem létező elemekkel dúsítani azokat, olyan hősies tetteket tüntetni fel, amelyek, enyhén szólva, az idő és a fantázia művei lehetnek. Sokan kemény, megtörhetetlen ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során – a testi és lelki kínzások ellenére – ők egy kukkot sem szóltak, belőlük az égvilágon semmit nem lehetett kipréselni. Lehet, hogy csalódást okozok, de el kell mondanom, hogy a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A Szekuritáté ugyanis jól bevált módszerrel dolgozott: nem sietett. Addig várt, amíg megtörte áldozatait.

És előbb-utóbb szinte mindenki megtört?

Ezt így túlzás lenne kijelenteni, de a rendelkezésemre álló dokumentumokra alapozva azt ki merem mondani, hogy azok közül is sokan beadták a derekukat, akik ezt tagadják, vagy egyenesen az ellenkezőjét állítják.

Pragmatikus megközelítésben akár arról is beszélhetünk, hogy ’56 több rosszat, mint jót hozott az erdélyi magyar társadalomra? Gondolok a megtörtekből vált besúgók hadára, majd azok társadalomfertőző tevékenységére...

Tény és való, hogy a megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ’56-ig kiépített besúgóhálózat a budapesti és erdélyi események következtében egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elégedetlenségek levezetése érdekében a rendszer bizonyos engedményeket is tett. Országszerte nőttek a fizetések, és mi, magyarok néhány kultúrintézménnyel gazdagodtunk.

Nem furcsa, hogy míg Magyarországon számos írót, közírót vetettek rácsok mögé, nálunk senkit nem állítottak elő?

Nem tartozik a meglepetések közé, de valóban fölöttébb feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ’56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ennek viszont egyszerű a magyarázata, elvégre pártpolitika volt az egész. Ezt leginkább Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiből lehetett kiolvasni. Az akkori államfő egy mondatban meg is jegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik, dicséretes módon, a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Igen ám, de ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az értelmiségiek ennyivel megúszták, és a Szeku emberei leszálltak volna róluk.

Nem mindegy azért, hogy valaki kényszerből és undorral firkant alá valamit, vagy tolakodik, hogy a neve az elsők között szerepeljen a „megbízható személyek” listáján...

Valóban így van, az írók viselkedése három, jól behatárolható irányzatra vall. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan, buzdítás nélkül elítélték a Budapesten történteket. Ismeretes, hogy Hajdu már október 24-én kijelentette, hogy az, ami Magyarországon folyik, ellenforradalmat jelent. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, az olyanok, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János elvtárs a gyűlés végén szemrehányóan meg is jegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”.

Ha a letartóztatottak közül sokan nem is számítottak komoly ellenállónak, a hatalom miért ragaszkodott oly görcsösen a „megfeszítésükhöz”?

Azért, mert az 1948 és ’53 közötti politikai tisztogatás után a végső sepregetésre igyekezett felhasználni az ’56-os forradalmat. A hatalom kapni akart az alkalmon, hogy elhallgattassa az utolsó, még szabadlábon lévő kényelmetlen személyt is. Ezért a célba vettekre lépésről lépésre, kockák összerakásával bizonyították rá, hogy a társadalmi rend ellen tevékenykednek. Elég volt, ha valaki a Szabad Európa Rádiót vagy a másik két, „imperialista” adó egyikét, a BBC-t vagy az Amerika hangját hallgatja. Vagy: baráti körben a szocialista rendszert és az őt kiszolgáló sajtót bírálja. Bűnnek számított a kollektív gazdaságok létrehozása elleni agitálás is, akárcsak a Szovjetunió vagy az orosz irodalom blamálása. A Maros megyei Dedrád község evangélikus papját a szintén szász származású falubelije, a tanító feljelentése nyomán hurcolták meg. Mivel a lelkész egy fúvószenekart hozott létre, rásütötték, hogy a próbákat rendszerellenes szervezkedésre használja, ami nemcsak nevetséges volt, de nem is felelt meg a valóságnak.

Mivel magyarázható, hogy míg az írókat a párt a maga oldalára állította, a papokat viszont börtönbe vetve próbálta semlegesíteni?

Köztudott, hogy az egyházi vezetők szerepvállalása nemcsak egy rétegre, hanem szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna meg papot, akit majd nevetséges vádak alapján ítéltek el. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Gyergyószárhegyi kollégáját azért vetették rács mögé, mert állítólag tudott egy helyi szervezkedésről, az úgynevezett Fekete Kézről, és nem jelentette fel a tagjait. A csíkmadarasi papnak is hasonló bűne volt, ő a Szoboszlay-csoport egyik tagját „kímélte meg” a jelentgetéstől. Ráadásul „tiltott nyomtatványokat” találtak a lakásán, amelyek lényegében külföldről kapott vallási kiadványok voltak.

Joggal reménykedhettek azok, akik vakon bíztak az erdélyi forradalom sikerében?

Az itthoni megmozdulások – támpontok és komoly szervezkedés híján – már eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak, és rendszerváltást követeljenek. Nem igaz, hogy nem voltak bizonyos csoportosulások, amelyek már korábbról készültek, szervezkedtek, majd meglovagolták a kedvező konjunktúrát. A rendelkezésünkre álló iratokból viszont kiderül, hogy ezek naiv próbálkozásoknak számítottak.

PÁL-ANTAL SÁNDOR

Levéltáros, a történelemtudományok doktora. 1939-ben született Csíkkarcfalván. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárban került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, a tavaly pedig megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki.