Erdély, európai föld

Láttam férfiakat arról mesélni, mennyire boldogok a feleségek. Láttam informatikai cégeket azzal dicsekedni, hogy termékeik teljesen megszabadítanak a vírusoktól. Láttam kínai klinikák vezetőit azzal kérkedni az interneten, hogy egy kalap alatt kigyógyítanak a rákból és a szklerózisból. Kim Ir Szen elvtárs is 100 százalékkal nyert a halála előtti utolsó választáson.
Băsescu úr – akit egyébként politikusként megértek – tekintetében sajnálatos, hogy ebből a 100 százalékból hiányzik a tisztelet. A tisztelet a kisebbségek iránt, akiket senki nem kérdezett meg. Ha valakinek ekkora bizonyossággal kellene beszélnie, akkor az magyar, nem román kell hogy legyen, és semmiképpen nem az államfő. A „Megoldottam a problémáitokat” nem a megoldás, hanem az autoritás biztos jele. A magyarnak kell elmondania, hogy boldog-e vagy sem. Nem Markó Bélának, aki már bukaresti politikus, hanem a Hargita és Kovászna megyei, kolozsvári vagy nagyváradi magyarnak. És igen, kedves románok, fontos az ő joga a boldogsághoz. Éppen anynyira fontos, mint a mienk.
Mert elfelejtettem elmondani: amellett, hogy az európai uniós kötelezettségeinknek megfelelően mikrocsipeket kell ültetnünk a szamarakba, valamit ki is kell vennünk a többi, két lábon járó szamárból is. El kell távolítanunk belőlük az ostoba nacionalizmust, amelynek eredménye az összes háború, és egy sor, mindenki számára kellemetlen béke. De természetesen nem erről van szó egy olyan országban, ahol nem az etnikumközi incidensek, hanem a gépkocsieladások növekednek évente 35 százalékkal. Itt politikáról van szó. És sztereotípiákról. A román büszke arra, hogy román – nem nyerhetsz, ha nem ezt a nótát húzod el minden asztalnál, akkor is, ha némelyiküknél gyanús egyének ülnek, akiktől a mandátum idején testőrökkel és az autó tetején villogó lámpákkal véded magad.
Végül is mi az, amiről szó van ebben a vitában? Semmi különös: kollektív képzelgés versus valóság. A szerbek kollektív fantazmagóriája egyszerű: Koszovó szerb föld. A valóság bonyolultabb: a föld kukoricát, búzát és krumplit termel, miután az albánok megdolgozzák, ha marad szabadidejük a késfenés mellett. Ha racionálisan választani kell aközött, aki hamarabb ott volt, és aközött, aki több gyermeket nevel az utóbbi két évszázadban, akkor egyértelmű, hogy a gyermeket nemzők és szülők nyerték el a tartományt – nem a tárgyalóasztalnál, hanem a hagyományos albán motívumokkal díszített ágyban. Persze ezzel nagyon leegyszerűsítettem a kérdést, és elhagytam azt a rengeteg vért, amelyet mindkét oldalon kiontottak egy olyan hagyomány szerint, amelyet ötszáz év múlva az orvosok valamilyen, a balkáni talajban kimutatható vegyülettel magyaráznak majd.
Erdéllyel kapcsolatos régi félelmünk most segít, hogy hozzájáruljunk a keleti hatalmak játszmájának sikeréhez. Saját érdekeink ellenében beleragadunk a szláv és ortodox szolidaritásba olyan megfontolásokból, amelyeknek semmi közük a modernitáshoz. Viszszamegyünk száz évet az időben, a balkáni háborúk retorikájához, ahelyett, hogy előrenéznénk a föderatív Európa felé, amelyben a nemzeti felépítménybe foglalt kisebbségeket ünneplik, és nem elzárva tartják szégyellnivalóként.
Mindezen túl az incidens nevetséges: ha választanunk kellene a táborok között, nemzetünk történelme arra int, hogy az albánokat válasszuk. Lényegében Erdély is egy provincia, amelyet alig száz évvel korábban csatoltunk magunkhoz, ugyanazon elv alapján, amelyre ma a független Koszovó is alapoz: a lakosság többsége ezt akarja a szerződések és mások történelme ellenében.
És ha a magyarok most utcára vonulnak, még ha csak százan is, ez azt jelenti, hogy nem létezik az a százszázalékos boldogság, amiről beszélünk. A magyarok adójukkal fizetik iskoláinkat, kórházainkat és fordítva. Nem nevezhetjük magunkat testvéreknek, de kezdhetjük a közös örökség elismerésével. Rátok bízom, hogy megnevezzétek. Olyan névvel, amely közel hoz, nem elválaszt egymástól.

Lucian Mîndruţă
(Dilema, 2008. február 23.)

A szöveget fordította: Fall Sándor