Emberi sorsok: cseppben a tenger

– Világutazó, különös vonzódással Kelet iránt, ugyanakkor Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolója Kovásznán. Lehet-e lelki rokonságról beszélni, ami önt a nagy kutatóhoz fűzi?
– Sokszor eltöprengtem, hogy itt, az egykori magyar élettér legkeletibb pontján mivel magyarázható, hogy olyan sokan vagyunk, akik Kelet felé tekintünk. Annak idején, amikor az iskolában tanítottam, a magyar szakteremből rá lehetett látni a Kárpát-kanyarra, és nemegyszer mondtam a tanítványaimnak: nézzétek meg, itt ér véget Nyugat, és ezeknél a hegyeknél kezdődik el Kelet. Valószínű, hogy mi, magyarok messzi Keletről jöttünk, így lelkünk része Kelet. Ha valaki ezt mint szellemiséget megtestesíti, akkor az föltétlenül Kőrösi Csoma Sándor. Érdekes, mikor néhai feleségemmel, Olosz Ellával Ázsiába indultunk, tiltakoztunk, ha azt kérdezték, Csoma nyomdokain indulunk-e el. Ezzel nem azt akartuk bizonyítani, hogy nem tiszteljük Csomát, hanem azt, hogy hasonló megismerési vágy hajtott: ugyanaz a felfedezési vágy, az egykori haza felé tekintés vágya. A Csoma-napokat 17. alkalommal rendeztük meg idén Kovásznán – ez óriási erőfeszítés egy egész csapatnak. Ezt nemcsak érte, hanem magunkért is teszszük. Magyarságunkért, megmaradásunkért, a gyökereinkhez való ragaszkodásért. Mert gyökértelenül élni csak tiszavirág módjára lehet.
– Több mint harminc évig tanított Kovásznán. Mit talált itt, mikor ideérkezett?
– Pár évvel azelőtt érettségizett az első végzős osztály Kovásznán. Ennek a fiatal iskolának nagyon fiatal tanári kara volt, a városnak pedig sajátos élete, tradíciója. Mi úgy éreztük, hogy ez a hazajövetel kényszerhelyzet, tudniillik egy ennél sokkal magasabb rangú iskolából, a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból jöttünk el, egyszerűen azért, mert az akkori Enyeden – 1964-ben – még nem építkeztek. Megszületett már két gyermekünk, és egy nyirkos falú kulipintyó lakásban laktunk. Nem is reménykedhettünk abban, hogy a lakáskérdésünk megoldódjék. A véletlen hozta, hogy itt volt magyar és rajzszakos hely: a feleségem rajzot tanított. Hazahívtak bennünket, hiszen az ő szülei itt éltek. Akkoriban nem nagyon hagyták jóvá az áttelepülési kéréseket, és mi azzal a gondolattal adtuk be a papírokat, hogy úgyse fogják jóváhagyni. A belső vágy az volt, hogy bár ne sikerülne, mert Enyed nagyon tetszett a tradíciójával, a több mint 300 éves iskolájával. Szerencsétlenségünkre azonban jóváhagyták. Utólag én a sors rendelését éreztem ebben: ha ugyanis akkor Enyeden maradunk, ezt az életművet nem lehetett volna megvalósítani. Itt befogadott a család bennünket, volt, aki vigyázzon a gyerekekre. Ennek negatívumai és pozitívumai is voltak, de a körülmények itt tették lehetővé, hogy félrehúzódjunk, végezzük a munkánkat. Ellának szövőszobája van fenn, az emeleten három szövőszékkel, ő nem tudta volna ezt a nagy életművet Enyeden megteremteni. Eszközök voltunk, olyan értelemben, hogy adva volt a munka, amit végezni kellett, és ennek a munkának az eszközeiként megkaptuk a lehetőséget, hogy végezzük.
– Írói munkásságának jelentős fejezetét alkotják a művészeti írások. Mennyiben befolyásolta ezt Olosz Ella műterme, a vele való találkozás?
– Nekem korábbi indíttatásom volt a művészettörténet, „bolyaistaként” átjártam a művészeti intézetbe Borghida István óráira. Ott ismertem meg a későbbi feleségemet. Én művészeti íróként kezdtem, kritikát írtam, művészettörténeti monográfiákat. Az ember nem tudja megítélni, hogy az, ami nincs, mi lenne, ha volna. Tehát ha én történetesen Kolozsvárra kerülök, művészeti központba, akkor ki tudja, hogy alakul az életem.
– A kisváros nyugalma nemcsak az elmélyült munka körülményeit biztosította, de ismeretlen utakra is indította.
– Itt Kovásznán született meg az úgynevezett nemzetszociográfia műfajom – amit én nevezek így. Itt találkoztam a történelemnek az emlékezetekben élő nagyon érdekes formájával, a megélt történelemmel. Idős asszonyok voltak nálunk a konyhában – jövök ki, hát Károlyi Mihályról s Kun Béláról beszélnek. Ez úgy mellen ütött! Én 1965–1966-ban döbbentem rá, milyen fontos az emlékezetben élő történelem kutatása, és utána hallottam a később megszületett oral history műfajról. Nem azt mondom, hogy én találtam fel a tyúktojást, végső soron az első könyvem ’80-ban jelent meg. De a gyűjtést én is elkezdtem a hatvanas évek végén. A Korunkban közöltem az első ilyen írásomat, az volt a címe, hogy Erdőlők. Ezek a székely emberek abból éltek, hogy az erdőbe jártak, és hordták a fát Brassóba. A Korunknál szenzációt keltett, megkérdezték, honnan szereztem hat-hét ilyen csodálatosan, költőien szépen beszélő embert? Mondtam, hogy az egyik a szemközti szomszédom, a másik kicsit fennebb lakik, tehát kéttenyérnyi helyről, öt-hat ház csukorékából kerültek ezek a csodálatosan beszélő öregemberek.
– Az a szerkesztési mód, ahogyan ezeket a szövegeket közli, kezdettől alapjában véve ugyanaz maradt. Az egyes történetek kontextusukból kiragadva szerepelnek, gyengíti-e ez a dokumentumértéküket?
– Mikor az első könyvemet készítettem, ez egy saját elképzelésű műfaj volt, és ma is logikusnak érzem. Ez az én munkám: nem egy ember, hanem a nemzet sorsát írom. Ha mind a tízmillió embert meg tudnám szólaltatni, akkor volnék teljesen hiteles, de amiként a cseppben is benne van a tenger, a tízmillióból a huszadik századi sorstörténetkönyvemben 1100 ember szólal meg. Ezek már cseppállapotban az egészet kifejezik. De a szalagokon megvannak a teljes szövegek. Újabban, mióta számítógép van, írásban is megvan a teljes szöveg. Amíg nem volt számítógép, azzal a módszerrel dolgoztam, hogy hallgattam Kiss János szövegét: most beszélt az első világháborús frontról, akkor betettem az írógépbe azt a papírt, amelyiken az első világháborús történetek voltak, mikor rátért a hadifogságra, akkor az erről szóló lapot tettem be. Már a koncepció szerint gépeltem az anyagokat, hogy könynyebb legyen a feldolgozás.
– Volt-e olyan interjúalanya, akinek az egyéni sorsa is érdekelte?
– Volt egy ilyen emberem, a szépkenyerűszentmártoni Kiss István bácsi, akiről könyv is született. Ennek röviden az a története, hogy eljutok hozzá, elé a magnót – kérdezem, beszél, és ő állapítja meg, hogy borzasztóan gyarlón, rosszul fejezi ki magát, mert őt idegesíti ez a masina. Tegyek fel neki kérdéseket, ő meg írásban válaszol. Rádöbbentem, hogy ez az egyszerű, hat elemit végzett ember tud írni. Küldtem neki az iskolásfüzet-maradékokat is, hogy legyen papírja, küldtem a kérdéseket, s egy halom anyag jött be válaszként. Azokból megírtam a Vizek sodrásában című könyvet, az ő szövegeit szerkesztettem egésszé, fejezeteket képzeltem el benne. Volt még egy csodálatos türei ember – rég halott –, Szabó János Rózsa. Vele rengeteget beszéltem, három könyvemnek a főszereplője. Csodálatos képességű ember volt, 51 népi mesterség részleteit mondta el nekem. Szülei korán elhaltak, nagyapja nevelte, így egy generációval előbbről kapta a tudást. Az öreg nagyapa óriási érték a hagyomány megszerzésében. Ha volna még egy életem, a vele folytatott beszélgetések alapján megírnám az ő sorsának könyvét. Népi polihisztor volt az öreg, ugyanakkor csodálatos hangja volt. A kalotaszegi zene legnemesebb rétegét ismerte.
– A népdalgyűjtéseknek már volt hagyománya a hetvenes években – de hogyan fogadták az emberek azt, hogy magukról kell mesélniük?
– Ha csak egy könyvemben 1100 interjúalany szerepelt, akkor azt hiszem, hogy 2000 emberrel mondattam el a sorsát Wellingtonig és Los Angelesig. A magyar élettér nyolcvan százalékát feltérképeztem, és körülbelül négy-öt olyan emberrel találkoztam, aki nem volt nyitott. Én is elmeditáltam azon, hogy az egyetemi professzor ugyanúgy beszél, mint a volt disznópásztor. Mikor az ember kérdi a sorsát, elmereng, és elkezd beszélni. A régi rendszerben, ha kényes dolgokról beszélgettünk, ezért ő is, én is mehettünk volna a börtönbe. Nem lesz-e ebből baj, tették fel sokszor a kérdést. A legféltettebb szalagjaimat úgy eldugtam, hogy máig nem találtam meg, mert mindig bennem volt, hogyha magamnak ártok is, másnak ne ártsak.
– A 2002 óta született munkáiban az interjúkat saját írásaival kiegészülve adta közre, többen esszéként határozták meg ezeket.
– Én egyszerűen csak felvezető, töprengő szövegeknek mondanám. Ezeknek is megvan a műfaji sajátossága: törekszem arra, hogy az adatközlőim metaforikus beszédét ne csak száraz szöveggel vezessem be. Nem is találna ezzel a népi beszéddel, hogy én tudós szövegeket írjak. Ezért választottam a szociográfia műfaját, amelyik tényszerű, de szimbólumanyagot is tartalmaz. Azt szeretem, ha számos többletjelentése van, ha a szöveg valahogy kilép önmagából, és elkezd hullámozni.

Gazda József
Tanár, műkritikus, képzőművészeti monográfiák, útleírások, szociográfiai munkák szerzője. 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett 1958-ban. Nagy Imréről, Gyárfás Jenőről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról közölt monográfiákat. Főbb művei: Tegnapi kövek, mai utak, 1977; Kelet kapui, 1985 (művészeti útirajzok); Így tudom, így mondom, 1980; Hát én hogyne siratnám, 1993; Jaj, mik történtek, 1996; Az Istennel még magyarul beszélgetünk, 2002 (szociográfiai munkák).