Elvégezhető a trianoni „gyászmunka?”

„Kis leegyszerűsítéssel úgy is le lehet írni az akkori helyzetet, hogy míg a baloldali, illetve liberális politikai erők az etnikai revíziót, azaz a magyar többségű területek visszaszerzését tartották elfogadható célnak, addig a jobboldal a korábbi országhatárok visszaállításáért, és ezzel egyúttal a nem magyar nemzetiségek milliói feletti állami fennhatóság visszaszerzéséért harcolt” – magyarázta Ablonczy Balázs. Hozzáfűzte: megfigyelhető volt e téren egyfajta „kettős beszéd”, ugyanis miközben a hazai közvélemény előtt az engesztelhetetlen „mindent vissza!” - retorikát használta a jobboldali kurzus, addig a külföld felé különböző diplomáciai és más egyéb csatornákon folyamatosan jelezte kompromisszumkészségét.

Revíziós törekvések

A történész szerint a magyar politikai vezetőréteg még 1943–44-ben is meglehetősen optimista volt Trianon revízióját illetően. A Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja és a Délvidék megszerzése után mintha vérszemet kapott volna, a realitásoktól elszakadva nem elsősorban a visszakapott területek és az új szomszédságpolitika konszolidálására törekedett, hanem inkább arra, hogy folytassa az elveszett területek, például Dél-Erdély visszaszerzését. A második elvesztett világháború után, 1945, illetve az azt lezáró párizsi békeszerződés 1947. évi megkötése között szinte ugyanolyan eszköztelen volt a magyar külpolitika, mint negyedszázaddal korábban. Egyedül magyar–román viszonylatban merülhettek fel egyáltalán olyan tervek, hogy etnikai megfontolásokból Észak-Erdélynek körülbelül a fele, mintegy 22 ezer négyzetkilométer visszakerüljön Magyarországhoz, illetve Székelyföld autonómiát kapjon. Akkoriban készültek brit és francia tervek valamiféle kisebb mértékű etnikai revízióra, de ezeket a Szovjetunió lesöpörte, a győztes nagyhatalom véleményét ebben a kérdésben különösen Molotov képviselte ellentmondást nem tűrő kérlelhetetlenséggel. „A fordulat évét, a kommunista hatalomátvételt követően az új politikai vezetőréteg számára a nemzetiségi kérdésnél sokkal fontosabbá vált az osztálykérdés. Az internacionalista politikai elit úgy gondolkodott, hogy Trianon következményei öszefoglalhatók annyiban: az ország határain túli dolgozó osztályoknak is vannak magyar nemzetiségű tagjai – magyarázta a szakértő. – Ugyanakkor érdekes, hogy a magyar diplomácia akkoriban éberen figyelte, mi történik a határon túli magyar kisebbségek körében. Ennek oka lehetett, hogy a legfelső vezetésből Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek és Farkas Mihálynak, továbbá a kommunista középvezető réteg számos tagjának is voltak határon túli személyes kötődései, továbbá a szomszédos országok kommunista mozgalmaiban jelentős szerepet játszottak az ott élő magyarok. Még az is előfordult, hogy Rákosi Moszkvában próbált interveniálni a csehszlovákiai magyar üldözések miatt”. Az ‘56-os forradalom után az ország élére került Kádár János az 1960-as évek közepéig az internacionalista megközelítést preferálta. Ennek Kádár sajátos gondolkodásán túl, például magyar–román viszonylatban oka lehetett, hogy az új magyar főtitkár a román pártvezetés lekötelezettje volt a Nagy Imre-csoporttal kapcsolatos „internacionalista segítségnyújtás” miatt. Ezt a helyzetet jól jelezte például, hogy a magyar főtitkár akkoriban arról beszélt: Romániában nincs nemzetiségi probléma, csak magyar nemzetiségű munkások. „Talán nem független ezektől a kijelentésektől a Bolyai Egyetem 1959-es bezárása” – vélekedett a szakember. A 60-as évek közepétől indult meg a Trianon-probléma lassú feltérképezése. Először csak az írószövetségben, a Hazafias Népfrontban, vagy a történettudományi műhelyekben tört meg a hallgatás, de idővel a legmagasabb szinten is kimondhatóvá vált ez a nemzeti trauma, például akkor, amikor Kádár János 1975-ben a helsinki kongresszuson Magyarország trianoni veszteségeiről beszélt.

A kisebbségi helyzet hátrányai

A rendszerváltás után a különböző kormányok különböző eszközökkel és váltakozó sikerrel nyúltak a problémához. „A politikai áramlatok közti konszenzus hamar megszűnt ebben a kérdésben is, és a gyors politikai irányváltások eredményeként szétzilálódott nemzetpolitika a hatalmi, belpolitikai, pártpolitikai csatározások martalékává vált” – vélekedett Ablonczy. Az Antall-kormány idején – még többé-kevésbé az egész magyar politikai elit egyetértésével – az volt a taktika, hogy megalkotnak egy nagyvonalú kisebbségi törvényt, amely 1993-ra készült el, hogy aztán erre hivatkozva lehessen a szomszédos országokban élő magyarság helyzetéért szót emelni, ám ez a megközelítés nem hozott eredményeket. A Horn-kormány idején a kétoldalú kapcsolatokra helyeződött a hangsúly, alapszerződések köttettek Magyarország és a szomszédos államok között, de kevés gyakorlati eredménnyel jártak a határon túli magyar kisebbségek számára. Az első Orbán-kormány egy kedvezőbb geopolitikai helyzetben, az euroatlanti, illetve uniós csatlakozási folyamatokban élvezett lépéselőny segítségével státustörvényt alkotott a virtuális nemzetegyesítés jegyében. A Medgyessy-kormánynak nem volt határozott elképzelése ebben a témakörben. A Gyurcsány-kormány egyetlen érdemi lépése pedig az intézményhálózat, a sokféle alapítvány centralizálója volt a Szülőföld Alapban. A történész szerint általában a baloldal a határon túli magyarság problémáinak megoldását a modernizáció, a regionalizmus és az uniós egyesülési folyamat keretei között képzelte el. „Azonban, aki figyelemmel kíséri az Unió nyelvtörvényre adott reakcióit, vagy inkább beszédes hallgatását, annak számára világos lehet, hogy az EU nem ad minden nemzeti, kisebbségi problémára, jogfosztásra gyógyírt” – nyilatkozta a szakértő. Szerinte a jobboldali politikai identitásról általában az mondható el, hogy annak sokkal inkább része a nemzeti kérdés és a határon túli magyarok helyzete iránti érzékenység, de úgy véli, a „trianoni gyászmunkát” emléknappal, politikai deklarációval nem lehet letudni. „Nem szabad megfeledkezni arról, hogy kisebbségben élni mindig hátrányos helyzetet jelent. A kérdés az, miként tudjuk megérteni és feldolgozni ezt a traumát, megérinti-e ez az embereket, a helyi közösségeket” – vélekedett a történész, aki szerint ezen a téren a fiatal nemzedékek körében a globalizáció sem feltétlenül csak káros lehet, a kulturális identitás megőrzésében ma már kifejezetten pozitív szerepet játszhat például a divat, vagy az internet is.

Felhasználandó energiák, autonómia

A budapesti szakértő úgy véli, ebben a folyamatban döntő jelentősége van az oktatásnak és a kultúrának, ezért különösen fontos ezek támogatása határon innen és túl. Ablonczy Balázs szerint civilizáltan kellene felhasználni mindazokat a hallatlanul erős energiákat, amelyek a nemzeti kérdésben, és azon belül például Trianon ügyében érezhetően megmozdulnak az emberek széles tömegeiben. Ebben a politika is adhat segítséget, anyagi erőforrásokat és támpontokat a társadalom ez iránt fogékony csoportjai számára. Szerinte minél többet kellene tenni az autonómia ügyében, hogy a szomszédos országokban élő magyarok is teljes életet élhessenek, életképes, erős magyar középosztály jöjjön létre. „A légiessé váló határok között egységesülő Európában pedig komoly politikai erő nem tűzheti zászlajára Trianon területi revízióját. Ez a problémakör immár teljes egészében a történelemtudomány illetékességi területéhez tartozik. Az ettől külön kezelt kisebbségi kérdés az emberi jogok, kulturális, gazdasági önépítés és a társadalompolitika problémája” – szögezte le az MTI-nek Ablonczy Balázs.