Elnöki szerepalakítás – maffiózó demokráciában (I.)

A késő esti órákban bizonyára sokan nézték, de nem elegen. Korántsem annyian, mint ahány nézőt érdekelt, lebilincselt volna a téma. Pedig a „nemzet televíziója” időben beharangozta, szinopszisa a hivatalos honlapon utólag is olvasható, idézem: „A közvetlen hangvételű portréfilm a politikust és az embert mutatja be, a nemzetközi vitákat kiváltó eseményektől kezdve egészen a személyes tragédiákig.

Egy köztársasági elnöknek mekkora valójában a felelőssége? Lényeges-e, hogy piszkos a zakója, vagy sem? Túl rövid-e a nadrágszára, vagy sem? Valóban ilyen apróságokon múlik az, hogy bízzon benne és tisztelje az a nép, amely az elnöki székbe segítette őt? Időközben megismerjük Havel elnök otthonát, feleségét, kutyáját, illetve humánus és közvetlen politikai szellemiségét, szemléletét, amelynek népszerűségét köszönhette: újra megnyitja a prágai Slávia kávéházat, a helyi értelmiség és diákság fontos találkozóhelyét, amelyet 1990-ben indokolatlanul zárattak be; a Rolling Stones csehországi fellépésén bulizik, majd személyesen találkozik a zenekar tagjaival; Bill Clintonnak egy szaxofont ajándékoz, amelyen egy kis cseh klubban elfújja George Gershwin Summertime klasszikusát a helyi zenekar kíséretében...

Ezek csak morzsák egy polihisztor munkásságából és életéből, de pont az ehhez hasonló apró, emberi cselekedetek és megnyilvánulások voltak azok, amelyek megbecsült emberré tették őt. Többször ismételt mottója is az örök humanista világát tükrözi: „Az igazságnak és a szeretetnek le kell győznie a hazugságot és a gyűlöletet.” A film rendezője, Pavel Koutecký 2006-ban elhunyt, így barátja, Miroslav Janek filmrendező lépett a helyébe. Éveket szentelt a portréfilm összeállításának, bepillantást engedve a cseh politikába, és egy olyan ember belső világába, aki nagyban hozzájárult egy új köztársaság megszületéséhez.”

Eddig az ismertető-összefoglaló, amelyet csak azért idéztünk ilyen részletesen, mert a következőkben már nem magáról a filmről, hanem a kezdő impulzussal felérő képi találkozás nyomán kiváltott olvasmányélményről, a Hável-saga könyves változatáról lesz szó. Václav Havel elnöki feljegyzésekkel kiegészített beszélgetőkönyve (Kérem, röviden, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007) jó ideje várta a könyvespolcomon az elmélyültebb emésztéshez kedvezőbb körülmények öszszejátszását.

A különben színes és olvasmányos szöveget ez a film keltette igazán életre, s a húszéves évforduló, a romániai államfőválasztás, de legfőképpen egy kéthetes betegszabadság váratlan „szabadidő-ajándéka” hozta össze azt a kedvező külső-belső konstellációt, melyben a jelen sorok egyáltalán megszülethettek. Václav Havel élettörténete – és ezt a könyv hátlapján szuggesztív fotó illusztrálja – közügyi értelemben lezártnak tekinthető. Visszatekintésre, mérlegkészítésre, de egy jövőkép előlegezésére is kiválóan alkalmas. Ez a három kulcsszó, ez lenne a hármas felosztás, amely szerint Václav Havel könyvéből, nézeteiből a következőkben mazsolázok.

Václav Havel nagypolgári, értelmiségi családban született 1936-ban, 12 éves koráig akár kivételezettnek is érezhette magát. Az 1948-as prágai fordulat ragadta ki a sors kegyeltjei közül, s minősítette deklasszált burzsoának, aki elől a humán értelmiségi pályákat zárva kell tartani. Színházi pályafutása: díszletmunkás, színpadi technikus, dramaturg, rendezőasszisztens, drámaíró. A tömény színházi miliőnek iskolai előzménye is van, osztálytársa volt például Milos Forman, a később Amerikába disszidált világhírű filmrendező. Hável a Charta 77 polgárjogi manifesztum társszerzője volt, majd a hasonnevű ellenzéki mozgalom szóvivőjeként „a köztársaság felforgatásáért” kiérdemelt ötéves börtönbüntetése nyomán vált világszerte ismertté.

Ő lett „az ellenzék színházának a csillaga”, s ezt a szerepet, mint később az államfőséget is, meggyőződéssel, hitelesen, de nem kevéssé színpadiasan is koreografálta, alakította. „Az emberek akkoriban az arcomat nem, inkább csak a hangomat meg a viselt dolgaimat, nézeteimet ismerték külföldi rádióadásokból” – vallotta a nyolcvanas évekről. Akkor már, egy Marx-parafrázissal élve, „kísértet járta be a kommunizmust, Európa kísértete”. És most nem Hável, hanem könyvbeli beszélgetőtársa, Karel Hvizdala újságíró jellemzi a keleti tábor ellenzéki mozgalmainak végül is nyerőnek bizonyult szimbolisztikáját: „A politika jelképes megszemélyesítésekkel dolgozik: a Nyugat számára a szovjet totalitárius birodalom bomlasztásához kéznél volt a Keletről jött pápa, a lengyel munkás, és „harmadik királyként” még szüksége volt a partiba egy, a meggyőződéséért meghurcolt, öt évre bebörtönzött értelmiségire is.

Ez a sors a Nyugatot – merthogy az ilyesmi arrafelé lehetetlen volt – valósággal lebilincselte. De hát ezt az egészet önnek tudnia kellett, mégis elfogadta a felkínált szerepet, még ha az számos veszéllyel is járt. Nem érzett kísértést rá, hogy a Nyugattal szemben is rebellis legyen, tehát, hogy visszautasítsa azt a szerepet, amit valaki más írt az ön számára?”

Hát nem, a világhírű drámaíró, a tetőtől talpig színházi ember számára az ellenzéki szerep csakúgy, mint később az államelnöki, sőt világpolitikai „leosztás” – erről majd írásunk második részében lesz szó – testhezállónak bizonyult. Nincs mit csodálkozni rajta: a leghíresebb sztárszínészek is, tucatnyi szerepváltozatukban lényegében egyetlen embert alakítanak. Saját magukat.

Szerző: Krajnik-Nagy Károly