Elfelejtett „dominókocka” (2.)

Viszont ez a csatlakozás majd csak a keletnémet menekültek Sopron melletti határáttörése révén válhatott az egész kelet-európai „dominóomlás” egyik kezdeti kockájává, és sajnos a későbbi felejtés okává is. Mert hát a berlini fal világszenzációval felérő leomlásának meglepetésében ugyan kit érdekeltek volna már a piknik, majd a falomlás kevésbé látványos előzményei? Minálunk pedig az év decemberében a gyorsvonat sebességével beindult átalakulások izgatott forgatagában kinek is maradt volna ideje és energiája, hogy ilyesmivel pepecseljen?

Erdélyi menekültek – így honosodott meg a közbeszédben, és így szerepel a félezer oldalas monográfia címében is, noha a szószerkezet mindkét tagja, az „erdélyi”, illetve a „menekült” is utólagos magyarázatra, pontosításra szorul. Vegyük például Nadia Comăneci esetét. Mielőtt a jobb napokat is megélt tornászlány egy november végi fagyos éjszakán Csanád és Kiszombor között átszökött volna a román–magyar határon, már „kegyvesztetten”, bukaresti lakosként és giurgiui tornaedzőként tengette az életét. Menekült volt a javából, erdélyinek viszont aligha, romániainak már találóbban nevezhetnénk. A hivatalos magyar közegek a köznyelvnél valamivel pontosabban fogalmaztak, amikor a „Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról” készítettek összefoglaló jelentést.

Ami a „menekült” megnevezést illeti, azt sem a mostanság bevett értelmezésekben használták – leggyakrabban háborús, illetve gazdasági menekülteket értenek ma alatta –, hanem inkább gyűjtőfogalomként. A házasságkötés, családegyesítés, visszahonosítás stb. címén legálisan áttelepülők nyilván nem tartoztak ebbe a kategáriába, azok viszont, akik legálisan érkeztek ugyan, de tartózkodási engedélyük lejárta után sem voltak hajlandók hazatérni, ők annál inkább. Akkor is, ha Magyarországot csupán ugródeszkának tekintették, előszobának Nyugat irányába, és akkor is, ha itt kérték az állandó letelepedést, utána a családegyesítést, végül pedig az állampolgárságot is.

Leginkább menekültnek viszont azok számítottak, akik még érvényes vagy lejárt útlevéllel sem rendelkeztek, akik életük kockáztatásával, gyermekeik, családtagjaik hátrahagyásával szöktek át a zöldhatáron, nem egyszer a helyi embercsempészek borsosan megfizetett kalauzolásával. Márpedig ahogy egy szakértői tanulmányban szó szerint olvassuk: „A határforgalmi szerződések Csehszlovákia, Románia és a Szovjetunió viszonylatában az államhatárt jogellenesen átlépett és az államhatár közelében elfogott személyek 48 órán belül történő, eljárás nélküli kiadatását írták elő, azaz nem tartalmaztak a menedékjogra vonatkozó olyan kitételt, amelynek alapján a kiadatás megtagadható lett volna”.

Hivatalosan innen indult a történet, a menekültügyi egyezmény elfogadásával viszont – Oplatka András zürichi közírónk szavaival élve – egyszerre bukott meg a szocialista országok közös határvédelme, és szűnt meg az elfogott disszidensek visszaadásának a kötelezettsége is. A történtek külön pikantériája, hogy a menekülttáborok egyes lakóiban a ma­gyar hatóságok – bizonyára nem alaptalanul – átdobott Sze­kuritáté-ügynököket is sejtettek vagy feltételeztek, s a dolgok fordított irányban sem álltak másként. Azokkal, akik először kintmaradtak, de utána valamilyen okból visszaadták, pontosabban visszatoloncolták őket. Ezekben viszont itthon gyanítottak a menekülttáborokban rek­rutált magyar ügynököket...

És ha már a menekültügy pikantériáinál tartunk, Kaszás Veronika könyvéből hadd példázzuk a menekültügy kapcsán felvirágzó üzletelést, sőt korrupciót is. Romániában például egy útlevél beszerzéséért 6600 lejt, negyedévi átlagkeresetet is kifizettek, egy magyar állampolgárral kötött névházasságért az erdélyiek nemegyszer száz-kétszázezer forintot is lepengettek anyaországi „hivatásos” jövendőbelijüknek. Mi több, olvashatunk egy „szupertitkos” román pártokmányt is, amely egyenesen azt ajánlja: a német és a zsidó kivándorlók mintájára állapítsanak meg fejkvótát és fejpénzt az erdélyi magyarok számára. Javasolják ezt elég későn, 1989 nyarán, amikor Ceauşescu rendszere számára már az utolsó „vonatok” is elmentek, vagy legalábbis mozgásban voltak. (Folytatás a következő Szempontban)

Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015

Cikkünk szerzője kolozsvári közíró, tanár