Életet lehelni a figurába

Milyen nyelven beszéljünk: románul vagy magyarul?

Románul egyszerűbb számomra, mert ez az anyanyelvem, a tanulmányaimat is román nyelven végeztem. Magyarul kicsivel bonyolultabb, gondolkodnom kell a kifejezéseken; amióta Bukarestben élek, ritkán adódik alkalmam magyarul beszélni.

Nem mindennapi vezetékneve van. Honnan származik?

Elég gyakran felteszik ezt a kérdést, mert a legtöbben azt hiszik, hogy ez álnév. Például az interneten többen is levélben kerestek fel panaszukkal, ugyanis azt gondolták, hogy ügyvéd vagyok, és a magánpraxisomat nevezem Igazságnak. A család neve ebben a formában az 1890–1900-as évek környékén jelent meg először. Diószegen, a szülőfalumban – amely egy Nagyvárad melletti falu, és a román–magyar határon fekszik – az említett időszakban több család nevet cserélt. Az én családom nemzetiségi összetétele meglehetősen színes: a románok mellett magyar, szász és sváb ősökkel is büszkélkedhetek. A családnevünk eredetileg Igna volt, azon csak ámulunk, miért lett a nagyapám neve Igazság, míg a fiútestvéréé Igaz. Meglepő, hogy senki nem változtatta vissza a nevét, noha a lehetőség mindannyiunk számára adott volt. Büszke vagyok a különleges nevemre, és csak szórakozom azon, hogy rendszerint elírják: a z-t az s-sel felcserélik, nem tesznek ékezetet az á-ra stb. Mi több, hárman vagyunk fiútestvérek, és a hivatalnokok háromféleképpen írták le a nevünket a személyi iratainkban.

Festőművészeti szakon végzett, mégis az animáció mellett horgonyzott le. Mi a magyarázata e nagy ívű kanyarnak az életpályáján?

1979-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, az volt a szokás, hogy kinevezték a végzősöket. Így kerültem a Târgu Jiu-i múzeumba. Itt két évet dolgoztam, aztán az Animafilmnél grafikusokat kerestek animációs filmek készítéséhez, jelentkeztem és bejutottam. Azóta kettős minőségben élek, vagyis filmeket készítek, és természetesen festek is.

Mindenhol panaszkodnak a filmesek, hogy nincsen pénz filmkészítésre. Mi a helyzet Romániában?

Most már aránylag jó a helyzet, a 2000 előtti drámai állapotokhoz viszonyítva. Manapság, a film milyenségétől függően – ha adott egy jó forgatókönyv, illetve első alkotásról van szó – pályázati úton elnyerhető a film költségvetésének fele. Ha ehhez még szponzorpénzek is gyűlnek, akkor azt mondhatom, jó helyzetben van a filmgyártás. Igaz ugyan, hogy inkább a nagyfilmeket részesítik előnyben, ennek ellenére készülnek rövidfilmek is mindenféle változatban. A rövidfilmek helyzete viszont nemcsak az anyagiak miatt drámai, hanem a népszerűsítés szemszögéből is. A mozivállalatok nem vállalják a rövidfilmek bemutatását, még úgy sem, hogy másfél órás filmblokkokba tömörítve forgalmazzák. A televíziós társaságok megoldással szolgálhatnának, viszont világszinten ritkán fordul elő, hogy egy-egy rövidfilmet műsorára tűz valamelyik tévécsatorna. Nálunk még nem ismerték fel azt a lehetőséget, hogy akár 10–15 percben is lehet eseménydús filmélményt nyújtani a nézőknek. Várnunk kell még arra, amíg a művészi, illetve kísérleti rövidfilmeket legalább a kulturális tévécsatornák műsorukra tűzik.

A muuuvi fesztivál egyik kísérőprogramjában animációs filmmel mutatta be a román animációs filmek történetét. A film főszereplője a számítógéppel vitázva kalauzolta el a nézőket abba a világba, amelyben nem létezett digitális technika, mégis csodálatos animációk készültek. Mit láthattak az érdeklődők, akik jelen voltak a vetítésen?

A román animációs filmeknek három nagy korszaka van. Az elsőt 1920-tól számítjuk, amikor Aurel Petrescu elkészítette az első animációs filmet, és 1951-ig tart, amikor megalakult az első állami animációsfilm-készítő műhely, az Animafilm elődje. A két világháború közötti időszakban elsősorban reklám jellegű animációk készültek, ezek jellegzetes figurája Păcală, a nagyvárosi alvilágba (mahala) bekerült falusi paraszt volt. Ebben az időszakban két nagy alkotó volt, a már említett Aurel Petrescu és Marin Iorda. Sajnos, ebből az időszakból csupán Marin Iorda 1927-ben készült Haplea című filmje maradt meg, amit ékszerként őrzünk. A két úttörő alkotásait leszámítva ebben az időszakban számottevő próbálkozások nem voltak, ám ekkor bukkant fel az édesapja mellett alkotó fiatal Ion Popescu-Gopo. Közvetlenül a második világháború előtt és idején propaganda célú animációk készültek, amelyek a csapatmozgásokat mutatták be a hadszíntereken. A háborút követő időszakban volt néhány próbálkozás, ám erről nincsenek adataink. 1951-ben viszont Bufteán, a már létező állami filmgyárban létrehoztak egy animációkészítő műhelyt, s ez újabb korszak kezdetét jelzi. Ebben a műhelyben elsősorban néhány grafikus és a korszak sajtóban dolgozó karikaturistái kaptak helyet. Így kezdett animációt készíteni Matty Aslan, Nell Cobar, Benedict Gănescu, a Gopo család – Constantin, az apa, a közismert Ion Popescu-Gopo és testvére, Alexandru, aki operatőr volt – és még sokan mások. A kezdeti csapat évről évre fiatal alkotókkal bővült, akiknek Moszkvában és Prágában biztosítottak képzési lehetőséget. A külföldön tanult animátorok hozták be a rajz mellé a bábuk mozgatásával készített animációkat és az egyéb anyagokkal készülő filmeket. Ebben az időszakban felfelé ívelő korszakát élte az animációsfilm-készítés, olyannyira, hogy 1954-ben már nemzetközi díjat nyertek.

Gopo nevéhez fűződik a román film első nagy cannes-i sikere...

Igen, 1957-ben mindenki meglepetésére Gopo Aranypálma díjas lett a Cannes-i filmfesztiválon a Scurtă istorie című rövidfilmjével. Gopo sikere után felpörögtek az események 1964-ben létrehozták az Animafilm Stúdiót – amely ma is létezik –, és itt már kimondottan csak animációkkal foglalkoznak. Ez a stúdió az 1980-as évek végére 200 alkalmazottat foglalkoztató gyárrá nőtte ki magát. Ebben az időszakban jelentek meg az egy alkotótól származó kísérleti filmek, amelyeknek a Mamaián rendezett Aranypelikán Fesztivál volt a fóruma. Ezek a filmek már felnőtteknek szóló animációk voltak, sajnos, a szerzők az idők során eltűntek, többségük Nyugaton lelt új hazára. 1990–91-ben újabb korszak kezdődött, de még mindig állami támogatásból működött az Animafilm, aztán az állami finanszírozás megszűnte után a nagy stúdió feloszlott. Az animációsfilm-készítők egy része elment az országból, illetve magánvállalkozásba kezdett, és számos kis filmesműhely jött létre. Változott a technológia, bejött a video-, majd a digitális technika, és megjelentek az ország többi nagyvárosában is az alkotóműhelyek.

Az animációs film rendezőjének még annyi kapcsolata sincs közönségével, mint a művészfilmek, nagyjátékfilmek rendezőinek. Miben mérhető le egy animáció életképessége, sikere?

Egy animáció készítőjének a legnagyobb öröme az, amikor sikerül „életet lehelnie” a képzeletében élő és rajztáblán vagy más eszközökkel megjelenített animációs figurába. Ennél is nagyobb öröm, amikor a közönség szeméből visszatükröződik, hogy célba ért a megfogalmazott üzenet. Ez viszont valóban ritkán érzékelhető, és egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a katartikus élményhez, amelyben a színésznek van része az előadás végén. Hasonló élményem nemrég volt, amikor Japánban a hirosimai animációsfilm-fesztivál igazgatónője egy 18 évvel ezelőtt látott filmemről beszélt elragadtatással. Ez óriási élmény, annál is inkább, mert olyan személyről van szó, aki több ezer filmet látott életében.

Ön számos filmfesztiválon vett részt versenyzőként, illetve zsűritagként. Mi a különlegessége a muuuvinak a többi fesztiválokhoz képest?

A filmfesztiválok célja mérleget, egyenleget készíteni a két rendezvény közötti filmtermésből. Mindegyik fesztiválnak megvan a maga jellegzetessége. Van, amelyik a szerzőt helyezi a középpontba, van amelyik az újdonságokra, a felfedezésekre fókuszál, mások a történetet díjazzák. A muuuvi a többi 20–30 éve bejáratott animációs- és rövidfilm-fesztiválokhoz képest fiatal rendezvény. Nagyon vonzónak találom, hogy a muuuvi az egyetlen fesztivál a világon, amely díjazza a szereplőt, a karaktert. A szervezőknek erre kell ráerősíteniük az elkövetkező időszakban, mert ez válhat a rendezvény egyedi jellemvonásává szakmai szempontból.

Radu Vasile Igazság

Animációsfilm-rendező, egyetemi tanár. 1953. november 21-én született a Bihardiószegen. 1979-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán szerzett diplomát, majd 1985-ben animációsfilm-rendezésből mesteri fokozati vizsgát tett a bukaresti Országos Film- és Színművészeti Egyetemen. Jelenleg ugyanitt tanár. Számos animáció és rövidfilm készítője, egyik legismertebb alkotása a Boborul című film. 1982-től kezdődően szinte minden évben díjat hoz az országban, illetve külföldön rendezett fesztiválokról. Ezek közül egyik legjelentősebb az 1985-ben kapott második helyezés a hirosimai fesztiválon.