Élet mérgen és kenyéren: kétszázötven éve hunyt el Mikes Kelemen

Vagy ha netán kétszáz esztendeig hányódott volna valahol a Márvány-tenger közelében és ötven évvel ezelőtt, még a híres 1963-as amnesztia előtt, amikor politikai foglyokkal voltak tele a börtönök és a rengeteg emigráns csak afféle virágnyelven üzenhetett az otthoniaknak a Szabad Európa Rádióban, akkor a történelmünk első emigráns csoportjához tartozó szerzőnek olvashatta volna – az éber cenzor kivételével – bárki is a levélálca mögé bújtatott gondolatait?! De ezeknek a bugyuta kérdéseknek nincs semmi értelmük: a magyar irodalom páratlan szerencséje, hogy Mikes írásai akkor kerültek haza, amikor a Bastille már pár esztendeje ledőlt, és mifelénk is más szelek fújtak. Így lett nagyon gyorsan közkinccsé, ő maga pedig már a 19. század első felében „a hűség és a hazaszeretet” jelképévé. Máig így emlegetik, valljuk be őszintén: eléggé el is koptatva ezt a szimbólumot. Helyesebben: kilúgozva belőle-mögüle az igazi tartalmat, és csak azt szajkóztatva, hogy fél évszázadon át vágyakozott haza hiába, és hogy mindvégig hűséges maradt II. Rákóczi Ferenchez. Miért, mi mást kellene még mondani, kérdezhetnék azok, akik „régi figuraként” raktározták el Mikest, akinek talán már a nyelvét sem igazán lehet megérteni, olyan régen élt.

Nem akarok kampányolni Mikes Kelemen mellett, hisz aki szereti a jó humort, az őszinte érzéseket, az igazi vertikalitást bizonyító magatartást, az úgyis ismeri (merjem remélni, hogy olvasgatja is?) a Törökországi leveleket, a más irányban érdeklődőktől pedig kis türelmet kérek egy négysoros vershez: „Ahhoz, amit elénk raknak ólomtálba / életadó vagy mérgező kezek, / jó etyepetyénk van – Istennek hála! / Most is mérget és kenyeret eszek” – írja Tóth István Mikes ebédje című epigrammájában. Telitalálat ez a vers: a Mikes „etyepetyéje” óta eltelt időszak (de különösen a 20. század) „emigránstermelő” körülményeinek összefoglalása, vagyis az élet mérgen és kenyéren. Ma már az etyepetye szerelmi évődést jelent, eredetileg viszont a németben és franciában egyaránt használt, latin eredetű, étvágy jelentésű apetitus kissé ferdített fordítása. Első, 1717. október 17-én írott levelében szerepel a következő mondat, utalva a tengeri betegség nagyon is prózai hatására és következményeire: „Elég a, hogy itt vagyunk egészségben, mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön – és ott, ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az ételre, de a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánykódás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, aki a bort meg nem emésztheti.” Vidám hangú, csupa bizakodás ez az első levél: sem a huszonhét éves fiatalember, sem a vele együtt érkező csapat tagjai nem tudták, mi vár rájuk, nem tudták, hogy csaknem mindőjük azon a földön fog elhunyni, ahová most az átmenetiség érzésével érkeztek.

A leveleskönyv közreadása után nem sokkal kezdődik a vita arról, hogy valójában misszilis, avagy fiktív levelek-e Mikes írásai, vagyis elküldött levelek másolatai, avagy irodalmi levelek. A vita tulajdonképpen álvita volt, hiszen a szerkesztettség nyilvánvaló: az utolsó, 207. levelet 1758. december 20-án írta, összefoglalja az eltelt negyvenegy esztendő történéseit, és a visszavonhatatlan befejezés szavával zárja, ami élő, folyamatos levelezés esetében nem fordul elő. „Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendelésében nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen.” Még közel három évet élt ezután a levél után, de arról, hogy eközben mi foglalkoztatta, nem tudjuk pontosan. Utolsónak maradt életben a Rákóczival együtt jöttek közül, akik pedig utánuk érkeztek Rodostóba, nem jegyeztek fel mindent olyan pontosan, mint Mikes.

A Rákóczi 1735 áprilisában bekövetkezett haláláról tudósító 112. levele mai napig példaértékű, egyrészt a távolságtartás méltóságáról, másrészt az ennek dacára minden szóból érezhető érzelmi közelállásról, illetve a kettő mesteri ötvözetéről árulkodik. Íme a levél bevezető és záró gondolatsora: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közülünk a mi édes urunkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek levén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották neki: »Ma velem lész a paradicsomban! « ( ...) Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás-rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket!”

Ilyen volna egy kétszázhetvenöt éves, lelegyinteni való, „régi” szöveg?! Számomra semmiképpen sem. Különösen nem az a mai rengeteg álpátosztól dagadó, érzelmeket kifacsarni akaró szóvirágok közepette. És csak remélni tudom, hogy azt, aki így tudott írni, hasonló méltósággal búcsúztatta el az, aki kétszázötven éve Rodostóban elengedte utolsó útjára.