Elbocsátó szép üzenet

Amikor pedig hosszabb utakról értünk haza, különleges elbánásom tanújeléül, mielőtt még a házba beléptünk volna, kétszer is megpusziltalak. Emlékszel? Szép idők voltak, valóban. Végigbarangoltuk Erdély legtöbb vidékét, különösen a Székelyföldet. A lelkemet simogattad, amikor láttam, hogy jó kedvvel járjuk be a hegyeket, völgyeket, kicsi falvakat és városkákat.

Ugye arra is emlékszel, amikor egyik nyáron Bálványoson és a Szent Anna-tónál kirándultunk, s a természetvédők egyetlen autót sem engedtek le a tó mellé? Beh jól tették! S arra igen-e, hogy Uzonkafürdőn milyen hűséges társi odaadással segítettél felcipelni a hegyre a borvizet. Igen-igen, a Nagymurgó oldalában álló kis házhoz mindig borvizet kellett cipelnünk, inni, mosdani, főzni, mosogatni, mert ott, abban az Isten háta mögötti parányi hegyi faluban – legalábbis azon a részén, ahol tanyázni szoktunk – csak borvíz fakad.

Úgyhogy reggel és este együtt cipeltük a jó harmincfokos kapaszkodón a gyöngyöző vízzel töltött palackokat. S hát arra emlékszel-e, hogy azon a szeptember végi, gyergyószárhegyi újságírótáborban a kollégák mennyire irigykedtek ránk: milyen jól eltaláltuk egymást, s hogy milyen jól összeillünk. S hogy másnap miként zötykölődtünk végig a Bucsinon, amelynek aszfaltútja olyan volt akkoriban, mint a székely himnusz.

De inkább a pityókaföld. Emlékszel, hogy mérgelődtem: ezek a semmirekellő csirkefogó politikusok csak a szájukat jártatják, ígérnek füvet-fát, de egyik sem képes elintézni, hogy az egyébként festői tájakon ne döcögjünk, hanem szépen guruljunk? S te milyen hűségesen duruzsoltál a fülembe, mintha nyugtatni akartál volna, hogy nem baj, no, meglásd, jövőre olyan aszfaltcsíkon fogunk itt száguldozni, hogy csak! Igazad lett. Mint – majdnem – mindig. Szép idők voltak, nem tagadom.

De egy idő után olyan furcsán kezdtél viselkedni. Eleinte nem értettem, hogy miért, és magamat vádoltam álmatlan éjszakákon át, hogy bizonyára én követtem vagy mulasztottam el valamit, amiről te nem akarsz beszélni. Mintha büntetni akartál volna: oldjam meg én, egyedül, találjam ki én, hogy mi bajod, egyedül. Pedig hajnalokig tartó vergődéseim végkövetkeztetése – a részemről – mindig az volt, hogy én bizony továbbra is mindent megadok neked, amire csak szükséged van, továbbra is simogatlak, reggel és este meg is puszillak, s akkor mégis. Miért ez a csendes és lassú elhidegülésed tőlem? Ne is tagadd, te kezdted. Először nem akartál eljönni velem az ambientbe.

Aztán már munkába is nélküled kellett járnom. Egy másik alkalommal csak úgy voltál hajlandó megmászni velem a koppándi hegyet, hazulról hazafelé jövet, hogy kérve kértelek: gyere már, gyere már, mindjárt otthon vagyunk, könyörgöm, csak most az egyszer fogadj szót, ne makrancoskodj, ha valamivel megbántottalak, mindjárt hazaérünk, s otthon majd megbeszéljük, minden rendben lesz. Emlékszel? Majdnem le kellett térdelnem, s úgy kérjelek, hogy még csak egy lépést, no, még egyet s még egyet, mindjárt kint vagyunk a tetőn, s onnan már könnyebb lesz, pedig neked is örülnöd kellett volna, hogy a hosszú, és nem tagadom, valóban fárasztó út után végre hazaérünk.

A mi csendes kicsi otthonunkba. Nagyon nehezen fogadtad meg a jó szót, aztán mindennek a betetőzéseként egy alkalommal egyszerűen faképnél hagytál Vistáról jövet. Félúton. De láthattad, ekkor sem adtam fel a reményt. Mert bíztam benned s abban, hogy durcáskodásod egyszer csak elmúlik. S akkor megint olyan idők jönnek, mint amikor kettesben bebarangoltuk Erdély legtöbb vidékét, s különösen a Székelyföldet. Éppen azért, mert lett volna még látnivaló, s miért ne gyarapítsuk közös élményeinket. De te semmilyen jelét nem adtad annak, hogy helyrehoznád a kettőnk közötti viszonyt.

Na, ekkor döntöttem el: ha te így, én is így. Látod, beleőszültem már, s hiába kértelek. Úgyhogy, Grétám, drágám, most ehet a rozsda a bontó hátsó udvarán. Vigyázzon rád az ég. Vagy valamelyik szerelő. A pótkerekedet sem tartottam meg emlékbe. Csak a rendszámtábláidat viszem magammal. S leadom a rendőrségen.