Elbalkánosodott magyar a bukaresti operett világában

– Bő évtizeddel ezelőtt a marosvásárhelyi közönség előbb a színművészeti egyetem színpadán ismerte meg, majd jó ideig a Rádió GaGában hallhatta. Aztán hosszú szünet után ismét feltűnt: a bukaresti Ion Dacian Operettszínházzal felbukkant a városban énekesként, szerzőként, fordítóként. Miként került kapcsolatba az operett és a musical világával?

– Ha jól belegondolok, egyetlen versenyvizsgát vagy castingot (szereplőválogatás) sem nyertem. Sőt nem is vettem részt ilyen megmérettetéseken. Mindig a nagybetűs sorsnak köszönhettem, amit elértem. Egyetemistaként úgy kezdtem el rádiózni a Contact helyi szerkesztőségében, hogy egyszerűen bekopogtam, és elmondtam, hogy ott akarok dolgozni. Amikor a szakmai előéletemről érdeklődtek, blöfföltem, hogy az egyik bukaresti kereskedelmi adónál – amelyet Marosvásárhelyen biztosan nem hallgattak – szereztem tapasztalatot. „Akkor jó, gyere!\" – válaszolták, és fel is vettek. Az 1999-ben induló GaGához úgy alkalmaztak, hogy az egyetemről meg a Contacttól ismertek.

– Az egyetemről miért nem egyenesen a színpadra vezetett az útja?

– Két választás állt előttem: a színház és a rádió. Nem akartam elkerülni más városba, a vásárhelyi színház pedig az ott uralkodó hangulat miatt nem érdekelt. Ráadásul a rádiónál kétszer annyi pénzt kaptam, mint amennyit bármelyik társulatnál kereshettem volna. Aztán 2000-ben magánéleti okok miatt elhagytam Vásárhelyt, és visszatértem szülővárosomba, Bukarestbe. Az az alaposság és korrektség, rend és fegyelem, ami Marosvásárhelyen uralkodott, és uralkodik a mai napig, teljesen kiakasztott. Őszintén megvallom: nem nekem, a Bukarestben felnőtt gyereknek találták ki. Az utolsó löketet viszont egy szerelmi csalódás adta meg.

Fazekas Ernő
1977-ben született Bukarestben. A fővárosi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 1999-ben elvégezte a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemet. Több kereskedelmi, majd 2011 és 2012 között a közszolgálati rádiónál dolgozott. Színészként 2005-ben a bukaresti Teatrul de Comediéban, Eric Bogosian Suburbia című vígjátékában debütált. 2007 óta operettekben és musicalekben játszik, melyek közül többet is – magyarországi rendezők kérésére – ő fordított le román nyelvre. Két saját musical szerzője.

– Ezek szerint ön egy balkánosodott magyar?

– Mi tagadás, az vagyok. Ha valaki abba az életritmusba és felfogásba születik, egy idő után nagyon hiányzik neki a nyüzsgés, pezsgés, az eseménydús élet. Nem számított, hogy visszatérésem után két-három évig semmiféle állandó munkám nem volt, a szüleimnél ellakhattam. Aztán elkaptam a Mix FM bukás előtti utolsó két esztendejét, onnan meg ismeretség révén a Radio Totalhoz kerültem. De visszatérve a balkáni stílusra, el kell mondanom: miután észrevettem, hogy az ilyesminek Vásárhelyen és főleg a színin mekkora sikere van, még rátettem pár lapáttal. Kérdeztem is az egyik volt tanáromat, Gáspárik Attilát, a vásárhelyi színház jelenlegi igazgatóját, hogy annak idején miért fogadtak be az egyetemre? Mint mondta, egyrészt azért, mert háromjegyű, rövid rendszámú autója volt az apámnak. Pedig semmi közünk nem volt a nomenklaturista Fazekasokhoz, ez az apám egyik rendőrbarátja által intézett szám volt, amitől valóban nagyon jól ment a dolgunk abban az időben. Másrészt tényleg megnyerőnek bizonyult a tökmagköpködő „şmecheraş\" stílusom.

– Most is ilyen nagymenő csibész?

– Nem. Korábban sem voltam az, csak annak adtam ki magam.

– A román fővárosban nőtt fel, Erdélyben magyarul végezte az egyetemet, majd némi kitérővel egy román társulathoz került. Soha nem okozott gondot a nyelvterületváltás?

– Nem. Mindig jobban beszéltem románul, mint magyarul, hisz az édesanyám román nemzetiségű, így a bukaresti baráti körünk is nagyjából románokból áll. De a magyarságomból is mindig nyerni tudtam. Hat évvel ezelőtt, amikor egy volt színis kollégám, az időközben Magyarországon befutott Béres Attila Bukarestbe jött rendezni, egyből és teljesen váratlanul szerepet kaptam tőle. Az újságból értesültem érkezéséről, és gondoltam, rég nem láttuk egymást, megkeresem az operettszínházban. Meg nem fordult a fejemben, hogy szerepet kérjek vagy kapjak tőle. Emlékszem, beléptem a színházba, ahol a folyosón sorban álló belső munkatársak azon háborogtak, micsoda megalázó számukra, hogy ha szerephez akarnak jutni a Víg özvegyben, akkor annyi tapasztalattal és hírnévvel a hátuk mögött castingon kell részt venniük. Ilyen körülmények között nem akartam bepofátlankodni a rendezőhöz csak azért, hogy elevenítsük fel az egyetemistaéveket. Megfordultam és kimentem. Azaz kimentem volna. Mert ha tényleg kimegyek, most nem lennék itt sem operett-, sem musicalszínészként, sem fordítóként, sem szerzőként. Mielőtt hazaindultam volna, a kávéhordozó néninek hagytam a portán egy névjegykártyát, remélvén, hogy ha ideje megengedi, Attila másnap, harmadnap felhív. De alig ültem buszra, meg is csörrent a telefonom. A vonal túlsó végén Béres volt. „Mi van veled, te itt vagy Bukarestben?\" – csodálkozott, és a második kérdése az volt, akarok-e játszani Lehár operettjében? Nagyon meglepődtem, de igent mondtam. Nos így kerültem én, a Vásárhelyen végzett magyar színész a bukaresti operetthez. Mindenki úgy nézett rám, mint a kakukktojásra, aztán megállapította, hogy persze, ez az ember azért van itt, mert ő is magyar. Aztán hamar bebizonyítottam, hogy nem hiába vettek fel, hisz én kapom a legnagyobb tapsot.

– Nem akarok rosszmájú lenni, de minden operettben a táncoskomikus viszi el pálmát, neki több taps jut, mint a bonvivánnak. Gondolom, Béres nem gróf Danilovics Danilo szerepét osztotta önre...

– Bonvivánnak nézek én ki? Még csak táncos-komikus sem vagyok, esetleg komikus, hisz a Víg özvegyben van egy prózai szerep, a Nyegusé. Abban se nem énekelek, se nem táncolok. De a vastaps nem jön úgy magától, mint például a Csárdáskirálynő Bónijának, aki nem csak komédiázik, hanem énekel, táncol is. Szintén csak beszélőszerepem van ifjú Johann Strauss Bőregérében is, amelyben én alakítom Froscht, a börtönőrt.

– A két operett között ott volt viszont a világsikert arató Rómeó és Júlia, amelyben nemcsak Tybaltként táncol és énekel, de a Gérard Presgurvic-mű fordítását is jegyzi.

– Béres Attila ajánlatára Kerényi Miklós Gábor felkért, hogy fordítsam le. De nem az eredeti francia szöveget, hanem az általa már átdolgozott magyar változatot. Az első kérdésem az volt, hogy miért éppen én? Hát ki vagyok én, Fazekas Ernő? Erre az volt a rendező válasza, hogy „szűz\" fordítóra van szüksége. Valamikor tíz évvel ezelőtt Kero eredetileg a drámaíró és műfordító Galambos Attilával próbálkozott, aki egy költőies változatot hozott ki az eredeti francia szövegből, ami nem nyerte el a rendező tetszését. Kerényi ekkor úgy döntött: ő maga ülteti magyar szövegkörnyezetbe Presgurvic művét. Sőt még rátett egy lapáttal, mert az eredeti librettóban prózai részek nem szerepeltek, így a magyar változat lényegesen különbözik az eredetitől.

– Ezek szerint a román változat még távolabb áll a franciától.

– Pontosan. Kaptam is ezért fejmosást innen-onnan, de ezt a tipikus pesti, pörgő stílust követelte meg a rendező. A bukaresti előadás, mely román nyelvterületen az első musical, a budapestinek a kistestvére. Mind szövegben, mind mozgásban és énekben.

– Megállná a helyét Pesten, ahol a musicalnek óriási keletje van?

– Ezt is kipróbáltuk – nagy sikerrel. Három alkalommal is két nyelven szólalt meg a darab a Nagymező utcai színházban. Pontosabban a Montague családot és hozzátartozóit a pesti színház művészei adták elő magyarul, a Capuleteket meg mi, románul. A Rómeó és Júlia színpadra állítása egyébként kompromisszum volt, hisz annak idején Bukarestben nemhogy musicalszínészek nem voltak, de megfelelő zenekar sem létezett. Mert nem elegendő a legalább 64 tagú operettzenekar, a fúvósok és húrosok mellé a musicalhez egy rockszekcióra is szükség van. Ekkor a producerek cselhez folyamodtak és a Budapesten színre vitt Rómeó és Júliából hangszalagra rögzítették a dobosok, gitárosok és billentyűsök produkcióját. Így a zenekarunk és a kórusunk élőben játszik, a rockzene meg felvételről szól. Nem lehet könnyű dolga Stauróczky Balázsnak, hisz ő nemcsak vezényel, afféle lemezlovasmunkát is végez. De ez még mindig sokkal jobb, mintha az egész negatívról menne. Magyarországon még a vidéki színházak is zenekarral játszanak, ha lehet.

– A Csárdáskirálynő fordítása sem lehetett egyszerű dolog. Mert Szilvia románul is Silvia, de Hajmási Péter meg Hajmási Pál...

– Ez is komoly kihívás volt, de merészebben vállaltam, mert tudtam, most esélyem van bebizonyítani, hogy a zenei szöveg fordítása nemcsak fordítás, hanem egyfajta átdolgozás is. Egyébként az általunk ismert és közkedvelt magyar változat sem eredeti, német nyelvből fordította Gábor Andor, majd 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső gyúrta át azzá, ami ma a Csárdáskirálynő. Eredetileg a „Hajmási Péter, Hajmási Pál / A barométer esőre áll\" kezdetű refrén úgy szólt, hogy „Hajmási Péter, Hajmási Pál / Nem gond az élet, csak jót igyál / Vedeld a pezsgőt, hidd el, jön kutyára dér / Nevess a sorson, bánat, sírás, mit sem ér!\". Ami e két név fordítását illeti, meg kell mondanom, hogy nem volt könnyű dolgom. Ahhoz, hogy magyaros is maradjon, de románul jól hangzódjék, a Piparcă Petrét és Piparcă Ioant választottam. A piparcă ugyanis a paprika népies elnevezése Vajdahunyad környékén, ahonnan a nagyanyám származik.

– Még mindig nem árulta el, miként lett musicalszínész. Kerényi csak azért nem adhatott szerepet a Rómeó és Júliában, mert ön fordította a darabot...

– Éppen A cigánybárót játszottuk Bukarestben, amelyben szintén prózai szerepem volt, amikor lebetegedett a táncos-komikus. Ezt keseregve adta elő Răzvan Ioan Dincă, a színház akkori igazgatója, akinek fogalma se volt, honnan szerezzen egy beugrót. Ekkor a többiek nagy meghökkenésére jelentkeztem. „Te tudsz énekelni?\" – szögezte nekem a kérdést az igazgató. Aztán kiderült, hogy tudok. Olyannyira, hogy az Ottokár szerepe az enyém maradt. Aztán következett a Csárdáskirálynő, majd a Rebecca, amelyeket szintén én fordítottam. Mint említettem, a Bőregérben Froscht, az operettirodalom legkomikusabb szerepét kaptam. De mivel nem kaptak egy mezzoszopránt vagy tenort, aki a fejhangon éneklő Orlovszky herceget játssza, menetközben ezt a szerepet is rám osztották.

– Milyennek látták ezekben a szerepekben egykori tanárai, magyar kollégái?

– Mesélek egy esetet, ami a marosvásárhelyi vendégszereplésünk alatt történt. A Csárdáskirálynő után belép az öltözőbe egy kolléga, s mondja, hogy hosszú percek óta az ajtó előtt toporog egy öregúr. Várjon! – vágtam rá, hisz még bugyiban voltam. Aztán egyszer, amikor megpattant az ajtó, látom, hogy egyetemi osztályvezető tanárom, Lohinszky Loránd áll és vár rám. Úgy, ahogy voltam, egy nagy galuskával a torkomban, rohantam hozzá: Mester, megértem azt, hogy ön jöjjön hozzám? Valóban, számomra is hihetetlen volt, hogy tanárom, az érdemes művész, Marosvásárhely minden idők egyik legnagyobb színésze bejön a kulisszák mögé és gratulál. „Látszik, hogy maga itt kezdte az operettet az egyetemen\" – elevenítette fel az indulás időszakát. Igen, a több mint félszáz előadást megért My Fair Ladyvel és a Rút kiskacsával kezdődött minden. A Mester aztán a második előadásunk, a Rómeó és Júlia után is bejött az öltözőbe, a sanzonestünkön is ott volt... Hát kell ennél több?

– Mindezek után elmondhatja magáról, hogy most már operett- és musicalszínész?

– Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy lényegében milyen színész vagyok. De ha valaki mégis megkérdezné, talán azt mondanám, hogy operettekben és musicalekben játszó színész. Ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról, ő márpedig operett- vagy musicalszínész, szinte tökéletesen kell tudnia énekelni, táncolni és játszani.

– Van még egy negyedik adottsága is, amellyel a jelek szerint a Fennvaló megáldotta Fazekas Ernőt. Úgy tudom, egy bemutatásra váró musicalt írt – zenéstől, szövegestől, mindenestől.

– Ennek is külön története van. Amikor a Rebeccát fordítottam, ígéretet kaptam a főszerep eljátszására. Ami aztán valamiért nem jött össze. Ne részletezzük, hogy miért, nincs értelme. A lényeg az, hogy nagyon rosszul esett. Akkor bebeszéltem magamnak, hogy ezek után életemben nem fogok főszerepet kapni. Mert 2013-ban – a \'70-es évekkel ellentétben – egy főszereplőnek kifogástalan megjelenése kell hogy legyen. Szimpatikusnak, fotogénnek kell lennie ahhoz, hogy a közönség már első pillantásra megszeresse. Én meg nem vagyok ilyen – mondogattam magamnak, és szomorkodtam egyben. Akkor döntöttem el, hogy nem várok a rendezők kegyeire, inkább írok én magamnak egy musicalt, amit színpadra állítok, s eljátszom a főszerepet. Meg is írtam a világvég előtti szerelemről szóló darabot, a zenéjét és a szövegét, megpróbáltam hangszerelni, tény, hogy aki hallott belőle részleteket, annak megtetszett. A volt igazgatóm meg is ígérte, hogy mire elkészül a Ion Dacian Operettszínház új épülete, ez lesz az első vagy legfeljebb a második bemutató. Arra az esetre, ha nem lesz pénz színpadra állítani, van egy tartalék kamaramusicalem is, amit két személyre írtam, témája a tiltott szerelem. Most már nem is haragszom a Rebeccára, sőt hálás vagyok a sorsnak, hogy így döntött.

– Még mindig úgy gondolja, hogy ebben az apokaliptikus darabban önnek kell eljátszania a főszerepet?

– Isten ments!

– Nem fordult meg a fejében, hogy az operettől idegenkedő és a musicalt nemigen ismerő Bukarestet váltsa fel a zenés műfaj paradicsomának számító Budapesttel?

– Ott olyan emberölés van, hogy éppen csak én hiányzom! A Madách Színház tavaly rendezett egy musicalíró versenyt, tudja, hányan jelentkeztek? Százhúszan. Bukarestben viszont egyedül vagyok a piacon.

– De mit ér az a piac, amely nem igazán tud mit kezdeni ezzel a számára még ismeretlen zenés műfajjal?

– Ahhoz képest, hogy mi volt az operettszínházban 2006 előtt, most nagyon jól állunk. Főleg amióta elkezdődött az együttműködés a budapesti színházzal. Édesanyám, egy egyszerű román asszony, aki délutánonként szappanoperákat néz a tévében, 2000 elején beült egy operettbe, de csak a szünetig bírta. A nézők nem elfordultak, valósággal megfutamodtak ebből a színházból. Az utóbbi hat-hét évben viszont, ha lassan is, de sikerül visszacsalogatnunk a publikumot. A Rómeó és Júliára nem adjuk el hónapokkal korábban az összes jegyet, de mégiscsak telt házzal játsszuk.

– Mennyire érti a közönség ezt a műfajt?

– A musical valami újnak, különlegesnek számít a román nyelvterületen. Az emberek jönnek, még akkor is, ha nem teljesen tiszta számukra, hogy hova. Barátaim mondták, hogy látták a Rebeccát az operában és nagyon tetszett nekik. Hol láttátok? „Hát az operában!\" – vágták rá. Mondom, hogy nem az operában, hanem az operettszínházban. „Hát az nem ugyanaz?\" – csodálkozták el magukat. Meggyőződésem, hogy idővel Bukarestet is meghódítja a musical. n Szucher Ervin