Eladnám a könyvemet

Volt bemutató és vettek is párat belőle, de az igazán nagy üzlet ezután kezdődik, mint kiokosodtam azoktól, akik értenek a könyvpiachoz. Magyarán: el kell adni a cuccot, mert végül a kiadó még bezúzza, érdektelenségre meg olvasatlanságra hivatkozva.
Én ezt a dolgot egészen komolyan vettem. Mint tudják, angoltanár vagyok, olyan angoltanár, aki rettenetesen utálja a szakmáját: mégis, egy szempontból nem baj az, ha az ember egész nap a város különböző pontjain tenyésző tanítványaihoz utazik. Ez ugyanis azt jelenti, hogy sok tanítványa van. Márpedig minden tanítvány egy potenciális vásárló.
Persze, mindegyikük szeretne kapni a könyvből, szépen dedikálva, de megvenni egyik sem akarja. „Ugye, én vagyok a kedvenced, s nekem adsz?” felkiáltással vetik magukat a lábam elé, már persze azok, akikben pislákol egy szemernyi irodalmi tudat, intelligenciával párosulva. A többi buta, mint a seggem, igen, megjelent a könyved, nahát, képzeld el, a múltkor olyan kocsit kínáltak megvételre satöbbi, satöbbi.
Az elején nagy volt a lelkesedés: igaz, mindent megtettem a siker érdekében. Szegény könyvet behurcoltam órára, és hosszan beszéltem a regényírás nehézségeiről meg technikájáról gyarló hallgatóimnak. Egészen amíg az órájukat nem kezdték kocogtatni, mintegy jelezve, hogy óra van, nem író-olvasó találkozó, ember!
Szóval az elején még a butábbak is lelkesen kinyilvánították azon, jövőre vonatkozó szándékukat, hogy márpedig ők a könyvet azonmód megveszik (akiknek a jegyben kifejezett minősítése rosszabbul állt, hozzátették, hogy karácsonyra minden családtagjuknak vesznek egyet, s akik még ezeknél is gyengébben csusszantak az angol nyelv csúszdáján, a barátaikat is megemlítették, hogy nekik mindenképpen ajánlani fogják.)
Csakhogy a nyomda nem olyan gyors, mint az élet, s ezért rögtön akkor nem tudtam a szavukon fogni a nyomorultakat. Rá egy hétre viszont, mikor a könyv már tényleg a boltokban volt, egyik sem rohant oda kinyitott töltőtollal, hogy mester, dedikáld nekem ezt a könyvet. Egy ideig hallgattam, türelmes ember vagyok én, főleg ha tudom, hogy teher alatt nő a pálma. Gondoltam, most keresik, aztán majd hozzák.
De az angolnyelv dzsungelében való kalandozásaink során, mikor már utolsó segédigénket is megosztottuk egymással, rá kellett jönnöm, hogy ezek teljesen megfeledkeztek arról, hogy én regényt írtam, meg hogy mekkora író vagyok. Stratégiát kell változtatnom, motyogtam töltőtollamat rágcsálva.
Úgyhogy léptem. Mondám nekik, hogy fordítsák le azt a mondatot, hogy: „A múlt héten megjelent a könyvem, de az istennek sem fogy”. Ártatlan és bamba birkaarccal néztek rám, és megkérdezték, mi az angolul, hogy az istennek sem. Legyintettem, báhh, mondtam, sok mocskos idióta, gondoltam. For God’s sake.
Újabb cselt kellett kieszelnem. Beájultam órára, és lelkendezve előadtam, hogy képzeljétek, most jövök a boltból, és azt láttam, hogy a könyvemet már nem az Újdonságok polcon tárolják, hanem hátratették a bulvárirodalom meg a szakácskönyvek közé, biztos azért, mert nem fogy. És milyen szakácskönyvek vannak, kérdezte az egyik átható pillantású tündér, mire éreztem, meg tudnám fojtani.
Amikor azzal állítottam be, hogy na, veszegetik a könyvet, khm, a barátaim, tettem hozzá sokatmondóan, akkor egyik-másik jobb érzésű hallgató (már akinek volt gyerekszobája és azon belül könyvespolca), lehajtotta a fejét, és csöndben rebegé, hogy tényleg, én is mind tervezem, hogy elmegyek és megveszem, csak még nem jártam arra. A többiek azonban csak néztek, gondolván, milyen jó, hogy ilyen sok barátom van.
Miután a következő órán sem özönlöttek hozzám dedikálásra váró, megvásárolt példányokkal, aljas trükkhöz folyamodtam: fátyolos hangon bejelentettem, hogy a kiadó úgy döntött, bezúzza a könyveket. Mert nem veszi senki. Mert nem érdekel senkit. Mert egy újabb zsenit pazarol el a század. Mert egy újabb üstökös hal üstököshalált. Satöbbi, satöbbi.
Erre mocorogni kezdtek, a torkukat köszörülték, egyesek elszántan néztek körbe (de egyszer sem a szemembe), hogy hol van az a könyvesbolt, mert menten mindent szétszaggatnak, aztán megkértek, hogy beszéljünk talán a nyelvvizsgáról.
Leforrázva kullogtam haza: a megjelenés időpontja egyre inkább a múlt ködébe vész, a könyv egyre hátrébb kerül a könyvesboltok polcain, és egyre csüggedtebben megyek tanítani. Már nem remélem, hogy egyszer tényleg odajön az egyik tanítványom, és azt mondja, mesterem, igaz, hogy az angoltanár vagy, de az angoltanárság semmiség ahhoz képest, ami ez a könyv, és unokáimnak is örömére szolgál majd, ha most beleírod ebbe az imént vásárolt példányba, hogy „Barátsággal ajánlom ezt a könyvecskét…” X-nek, Y-nak, és persze Z-nek, hiszen ő is a tanítványok között van.