Együtt sóhajt a népzene és a pop

Ugyancsak erre az időre esett egy másféle „utazás”, zenei kikacsintás kezdete is. A kor falára című 2001-es album címadó számában egy magyarpalatkai dallamot úsztattak át klasszikus swingbe, azt kutatva, miként „boldogulna” egy régi magyar dallam a dzsessz világával házasítva. Az eredmény mindenképpen figyelemre méltó (és a zenekar szempontjából egyértelműen bátorító) lett.

A 2005-ös Senki nem ért semmit című albummal megint csak továbbléptek. A felvidéki, békési és erdélyi muzsikák mellett ugyanis három Kispál és a Borz-számot és a tavaly feloszlott pécsi zenekar énekesének, Lovasi András szövegével-énekével egy amerikai bluest is eljátszottak: a lemez címadó dala tulajdonképpen a St. James Infirmary Blues című tradicionálisnak tartott néger muzsika, mely rendkívül népszerű volt a múlt század elején. A kísérlet megint sikerült, olyannyira, hogy a Kispál és a Borz utolsó albumára (Én, szeretlek, téged) is feltette a dalt úgy, hogy ezúttal a Csík Zenekar alapító prímás-énekese, Csík János énekelte fel zenei kíséret nélkül.

Maradjunk még a 2005-ös Csík-lemeznél: ezek a könnyűzenei feldolgozások éppúgy belesimultak a magyar népzenébe, mint a Csík együttes hangvételébe. S ami a legfontosabb: megszólítottak egy olyan közönséget, amely talán soha nem érdeklődött (volna) a tradicionális népzene iránt. Fontos stáció a zenekar történetében az a koncert is, melyet a budapesti Petőfi Csarnokban adtak akkortájt a Kispál és a Borz előzenekaraként. A fura párosítás ötlete állítólag szintén Lovasi Andrástól származik.

2008-ban újabb átiratokkal gyarapodott a Csík-repertoár. Az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen albumon szereplő Most múlik pontosan című Quimby-feldolgozásból furamód amolyan nemzedékeken átívelő sláger kerekedett, mely immár több mint nyolcmillió megtekintést jegyez a YouTube-on.
Most újabb lemezzel rukkolt elő a Csík Zenekar, melyről Csík János, a zenekar alapítója így vall a lemezismertetőben: „Ezen a lemezen az autentikus magyar népzene együtt sóhajt Juhász Gyula szerelmes álmainak verseivel, együtt lüktet a magyar alternatív rock találó ritmusaival, dallamaival, és felemelően olvad eggyé éppúgy egy mai zeneszerző szimfonikus zenei megfogalmazásaival, mint Beethoven Holdfényszonátájával.”

A változatos zenei világot idéző új hanganyag, a Lélekképek egy újabb állomása a zenekartól megszokott élményvilágnak. A sokszínűséget tükrözi a lemezen közreműködő vendégművészek sora: Lovasi András (jelenleg már csak Kiscsillag), Kiss Tibor (Quimby), Őze Áron színművész, Ferenczi György és a Rackajam, valamint a Vivace Kamarazenekar.

A vendégek közül Lovasi Andrásnak van köze a legtöbb dalhoz. A lemezre került ugyanis egy újabb – ha jól számoljuk, az ötödik – Kispál-feldolgozás, az 1992-ben megjelent Föld kaland ilyesmi... című lemezen szereplő Földtörténet című dal, melyet Lovasi együtt énekel Szabó Attila prímással, a refrénbe pedig Majorosi Marianna énekesnő és Csík János is beszállnak. Lovasi „utazós film noir filmzeneként” írta le ezt a verziót – nem áll távol az igazságtól, simán elképzelhető lenne bármelyik Budapest

Bár-lemezen is. Na de ez nem minden. Aki eddig valamelyest el tudta fogadni (tolerálta), hogy a kecskemétiek most már jó ideje két kézzel markolnak bele a Kispál-kultuszba (kispálosoktól tudom, hogy a pécsi zenekar rajongói nehezen viselik el az eredeti dalok újraértelmezését), most fogózzanak: itt van még a Holdfényexpress című ’98-as Kispál és a Borz-lemez egyik csúcsdala, a Szívrablás is, melyet Majorosi Marianna énekel el. Ez is leheletfinom kávéházi muzsika lett, a Lovasitól megszokott, kissé fanyar, ironikus előadásmód viszont annyira hiányzik belőle, hogy a dalfeldolgozás így teljesen más hatást ér el. Lovasi András még egy harmadik szám dalszövegéhez is hozzájárult: a Szerelmesnek nehéz lenni című dal – a Csík Zenekar saját szerzeménye – az egyik legjobb a lemezen, nagyjából semmilyen korábbi Csík-muzsikával nem rokonítható. Itt Makó Péter fúvós gyönyörű „virágocskáit” és a Szabó Attila által gitáron elővezetett témákat érdemes kiemelni Majorosi énekhangja mellett.

Ferenczi György és a Rackajam A széki hobó című dalban játszik, melyben a népzene egy Hobo Blues Band-dallal (Viharban születtem) találkozik. Ez a dal egyértelműen az album, a lemez másik csúcspontja: hihetetlenül könnyedén összefonódnak benne a szellemes és a kézenfekvő ötletek, valamint a papíron különböző zenei világok. Szép lett az is, ahogy Barcza Zsolt cimbalmos ötlete alapján összetalálkozik egy kalotaszegi népdal és a komolyzene egyik legismertebb alkotása, Beethoven Holdfényszonátája (cimbalmon előadva, brácsával és bőgővel kísérve).

Remek kísérlet a Suite is, melyet népdalok alapján, Csík János ötletéből Lukács Miklós írt, a több mint tíz perces dalban a Vivace Kamarazenekar vendégeskedik benne. Nem szóltunk még a két Quimby-feldolgozásról, de fontossági sorrendben körülbelül a fentiek után jutna eszembe mindkettő. Nos, itt van nekünk a Fekete L’amour, amiről jó és rossz véleményt is hallottam már, de sajnos kissé izzadtságszagú, erőltetett ötletnek találom. A Tébolyda című új Quimby-dalt maga a szerző, Kiss Tibor adja elő, de ez sem tudott igazán magával ragadni.

A maratoni hosszúságú, 78 perces lemezen mindezek mellett persze 40 százalék arányban autentikus népzenét is kapunk, a megszokott kifogástalan színvonalon. Ezúttal is erdélyi, magyarországi dallamok hangzanak el, de kapunk egy rövid, sodró bukovinai táncot is.

Meg vagyok győződve, hogy a zenekar kap majd hideget és meleget is a Lélekképek miatt – vállalniuk kell, hogy míg korábban a konzervatív népzenei körökből kritizálták a munkájukat, most olykor az úgynevezett könnyűzenei szféra kedvelői is ujjal mutogatnak rájuk –, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ez minden megközelítésből bátornak és megkérdőjelezhetetlenül profinak nevezhető produkció. A Csík Zenekar ma egyike a legjobb magyar együtteseknek, legújabb lemezük pedig a legfigyelemreméltóbb kiadvány az idei magyar zenei felhozatalból.

Csík Zenekar: Lélekképek. Fonó (2011). Értékelés az 1–10-es skálán: 9