Egyik nap kisfiú, másnap öreganyó

– Kíváncsi volnék, F. Bathó Ida meg tudja-e ragadni azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy színművész lesz?
– Egyetlen pillanatot talán nem, de középiskolás koromban már tudtam, hogy színésznő akarok lenni. Pontosabban nem is a színjátszás vonzott annyira, hanem így vagy úgy a magam megmutatása.

– „Hogy látva lássanak”?
– Igen. Állandóan szavaltam, táncoltam, énekeltem. Középiskolásként beiratkoztam a zeneiskolába is, furulyaszakra, de hamar eltanácsoltak. Azt mondták, hogy akinek ennyire botfüle van… Na de nem vettem a szívemre, tovább folytattam a fennforgást. Még verseket is írtam.

– A pattanásokkal egyszerre jelentkező versírási kényszer. Ami aztán szintén egyszerre múlik el.
– Hát persze. A versírási kényszer el is múlt, de ha lett volna előadó-művészi szak, akkor arra jelentkezem. Így maradt a színi. Amiről otthon beszélni sem mertem. Szigorú, konzervatív család volt a miénk, édesanyám a nagy hírű Mátyás Mátyás sebészprofesszor műtősnőjeként azt szerette volna, ha orvos leszek. Édesapám bohémebb alkat volt, s én már nem láttam őt színpadon, sokat mesélt műkedvelő színjátszó éveiről. Egyébként családunk tagjai nagyrészt mérnökök. Kivéve engem. Pályaválasztásom sikerébe egy „kívülről” kapott aduász is besegített: Marosvásárhelyre költözött Kolozsvárról a színiakadémia, úgyhogy ezzel érveltem.

Itthon maradok, mondogattam édesanyámnak, aki végül is belenyugvóan rálegyintett. A Köteles Sámuel utcai épületet egyébként is mondhatni mi építettük: rengeteget közmunkáztatták ott a kereskedelmi leányiskola tanulóit. Az épület egyik szárnyában érettségiztem, majd büszkén kiálltam az előcsarnokba, és azt mondtam: én itt is fogok felvételizni és továbbtanulni. A felvételi vizsga elsőre sikerült, 18-an kezdtük, öten végeztünk. Már csak hárman élünk az évfolyamunkról: Bács Ferenc, Boér Ferenc és jómagam. Egyébként mi voltunk az utolsó Delly-évfolyam, akiket majdnem az államvizsgáig elkísért, de már nagyon beteg volt Delly Ferenc mester, a végén át is adott minket Tompa Miklósnak.

– A főiskolára kerülve úgy érezte-e, hogy ez az, amire vágyott, vagy netán volt némi csalódása? Ahogy sok elsőéves mondogatja, hogy „én nem ilyen lovat akartam”.
– Az első év nagyon nehéz volt. Sírtam is annyit! És folyton azt kérdezgettem magamtól, hová is kerültem. A környezet, a légkör volt egészen más, mint amiben én addig éltem. De miután megszoktam, másodévtől, olyan volt az egész, mintha egy rózsaszín felhőben úsztam volna. Minden nagyon jól ment, úgy éreztem, hogy a tenyerén hord a sors. S ez így folytatódott Sepsiszentgyörgyön is.

– Bocsánat, hogy megszakítom, de hogyan és miért éppen Szentgyörgy?
– Nagyon egyszerű. Akkor még Maros Magyar Autonóm Tartomány volt közigazgatásilag, két színházzal: a vásárhelyivel és a szentgyörgyivel. Amikor végeztünk, a „másik” színháznak, vagyis Szentgyörgynek szüksége volt egy fiatal lányra, úgyhogy oda neveztek ki. Én eredetileg Temesvárra szerettem volna menni, de az évfolyamunkon egyedül voltam nő, ezért mentem én. Szorongva, félve, de a görcs nagyon hamar feloldódott. Csodálatos két esztendő volt, mert sok szeretetet, melegséget kaptam a kollégáktól, úgy is mondhatnám, hogy féltőn kísérték az első lépéseimet a színpadon. Tizenkét darabban játszottam. A két vizsgaelőadásom „visszaköszönt”: újra játszhattam a Lúdas Matyi Vicáját és ismét volt Figueiredo A róka meg a szőlő. A főiskolán ebben a darabban nagyon szerettem volna eljátszani a kis néger szolgálót, de csak Szentgyörgyön sikerült: Harag György rám osztotta. Egyébként játszottam még az Anyeginben és sok csábító titkárnődívát. A vörös hajam, a nagy kebleim… De jó volt mindegyik szerep, a kudarc pedig messze elkerült.

– Valaminek mégis csak történnie kellett, hogy eljött Nagyváradra.
– Tusnádon véletlenül találkoztam Borbáth Magda rendezővel, aki megkérdezte, nem akarok-e Nagyváradra átszerződni. Akartam. Közben Kolozsvárról is szó volt, de eljöttem felvételizni, megfeleltem – csakhogy Szentgyörgyről nem engedtek el. Még valami párttitkári telefonüzenet-váltást is rebesgettek, a szentgyörgyiek azzal érveltek, hogy Bathó Idára van felépítve a következő évad… Úgyhogy csak a következő évad végén jöttem el. Nem sokkal azután, hogy bemutattuk Shaw Szent Johannáját. Címszerep, nagy szerep, azt hitték, mégis csak maradok.

– A férjével, Földes Lászlóval együtt szerződtek át? Vagy ő már előbb Váradon volt?
– Nem, én jöttem hamarabb, 1962 őszén, az évadnyitáskor. Innen mentem vissza az esküvőre, aztán jött a férjem is, 1963 januárjától.

– Nagyvárad más, mint a székely városok. Milyen volt a találkozás, ismerkedés?
– Sokan szidták nekem Váradot, mondtak róla kígyót-békát. De én hamar megszerettem. A férjem viszont nehezen szokta meg, talán még ma sem mondja igazán a maga városának.

– A Szentgyörgyön megszokott szerepkör várta-e Váradon, vagy váltania kellett?
– Igen, eleinte itt is én voltam a Nő és a Kislány, de aztán jöttek a karakteresebb szerepek. Nagyon szerettem mindet. 1975-ben pedig „megtaláltak” az anyaszerepek. Először az Anyám könnyű álmot ígérben voltam öregasszony, egy évre rá pedig, még negyvenéves korom előtt eljátszottam a nálam idősebb két férfi kollégám édesanyját a Budai Nagy Antal históriájában. És érdekes módon az öreganyókkal egy időben, 1978 és 1982 között megkaptam egy sor mesejáték kisfiú szerepét. Imádtam én is, imádták a gyerekek is. Játék közben figyelni tudtam arra, hogyan reagál egy-egy helyzetre a gyermeklélek. Jó nagy szeplőket festettem magamnak, és olyan igazi vásott kölyök voltam… Feltétel nélkül igaznak fogadták el a gyerekek mindazt, amit a színpadon láttak.

– Egyik nap kisfiú, másnap öreganyó – ahogy mondani szokás: nem semmi. Megviselte-e az ide-oda váltás?
– Dehogy, szó sincs róla. Közben még játszottam egy sor Shakespeare-t is, úgyhogy nem unatkozhattam. És ott voltak az önálló műsorok.

– Emlékszem, hány pódium-előadás volt a hetvenes évek elején-közepén. Szinte minden vasárnap délelőtt más és más műsor. Meg este is, a stúdióban.
– Mondhatnám, hogy divat volt a pódiumműsor. Nem mint pótcselekvés, hanem mint igazi nagy sikerélmény. Mert, ugye, más világ volt, és nagyon sok mindent kellett kimondani ahhoz, hogy esetleg egy vagy két „ütős” mondat-gondolat is elhangozzék. Szóval volt balladaműsorunk, Babits-, Bartók-műsor, Juhász Gyula-öszszeállítás, váradi költők műveiből válogatás. Márton Erzsikével, Kakuts Ágnessel, Czikélivel… Számomra a legcsodálatosabb a szerkesztés volt. Hordoztam magamban a rengeteg anyagot, állandóan ott kavargott bennem. Nagyon szerettem azt az időszakot. De ennek az egyéni műsorfolyamnak a csúcsa, a legnagyobb próbatétel 1984-ben volt, Göncz Árpád monodrámája, a Magyar Médeia. Amikor láttam a televízióban, azonnal éreztem, hogy én is akkor vagyok rá megérve. Kalandos volt a darab megszerzése, a bemutatási engedély – csak Modern Médeia címen játszhattam –, de sikerült. Nem utolsósorban azért (is), mert Göncz Árpád lemondott a szerzői jogokról. Azokban az időkben sem dúskált a pénzben a teátrum.

– Fél évszázad a pályán, rengeteg gyönyörű szerep, sok siker… Megkérdezném mégis: van-e el nem játszott szerepálma, gondol-e vágyakozva, netán keserűen egy-egy olyan figurára, akit Bathó Ida már biztosan nem fog eljátszani?
– Néhány éven át nagyon „kívántam” a Tennessee Williams-darab, A vágy villamosa főhősnőjét, Blanche-ot eljátszani. Nem jött össze. De egy valamivel – úgy érzem – adós maradtam. Önmagamnak. Kétszer készítettem ugyanis József Attila-összeállítást – mindkétszer másoknak. Ez az adósságom: egy önálló József Attila-műsor. Nem tudom, hogy lesz-e hozzá elég fizikai és lelki erőm, de azt sem szeretném még határozottan kijelenteni, hogy már semmiképp sem.