Egyetemi kilátások – vita Kolozsvár és Várad közt

Magyarán, amíg az önállóságát viszszakapja, és a Bolyai újból létrejöhet. A két erdélyi magánegyetem illetékesei válaszából kiderül, nem értenek egyet e logikával, bár a tárgyalásoktól, a szakkínálat közös kialakításától nem zárkóznának el.
A katedrájuk védelmében szólók Kolozsvárt szem elől tévesztenek több tényezőt. Mindenekelőtt azt, hogy húsz év alatt sokat változott a helyzet, módosult a magyarság demográfiai súlya és megoszlása, más irányba fejlődött a felsőoktatás, s korántsem olyan egyértelmű, hogy a Bolyaira pont úgy lenne szükség, mint amiként azt elvették tőlünk 1959-ben.

A mai Babeş–Bolyai maga is összerdélyi megaegyetemmé vált, regionális központokat hozott létre az egész tartományban, még a Székelyföldön és a Partiumban is a többi intézmény konkurenseként lép fel, arra törekszik – és ez világjelenség –, hogy minél közelebb kerüljön a diákság lakhelyéhez. A felsőoktatás eltömegesedése diktálja e tendenciát, és ezért leállíthatatlan. Javul általa a tovább tanulók esélyegyenlősége, emiatt bűn lenne elgáncsolni. A magyar tanszék hadakozása, hogy monopóliumát megőrizze, már csak ezért is meggondolkodtató.

Miként az is, hogy igazán érthető: a szülők és a diákok számtalan okból, nem utolsósorban az anyagiakból is, arra törekszenek, hogy a méregdrága Kolozsvár helyett lakhelyükhöz közelebb folytathassák tanulmányaikat. Besegít ebbe a két régió, a Székelyföld és a határ mente felértékelődése nemzetiségi szempontból, új kisebbségi kultúrközpontok kialakításának igénye a célszerűbb megkapaszkodás érdekében. Kiemelendő, hogy a két magánegyetem színvonala, pontosan a versenyképesség dolgában, korántsem lesajnálandó, a magyar állami támogatás ugyanis komoly és eredményes tanártoborzást, méltánylandó felszereltséget tett lehetővé. E tekintetben sokkal jobban állnak a romániai magánegyetemek átlagánál, ezt akkreditációjuk menete igazolja.

Ráadásul kolozsvári egyetemi képzésünk emancipációjának esélyeit fölöttébb lerontja, ami húsz éve ott történik. Nem feledhetjük a makacs ellenállás elvakultságát, melyen meghiúsult nem csak a fő cél, a Bolyai újbóli létrehozása, de még a magyar tagozat megszervezése, pár kivételtől eltekintve pedig magyar tanszékek létrehozatala is. Az ottani szinte megfoghatatlan ún. „magyar vonal” létezése ma valami olyasmit jelent, hogy elveszett magyar diákcsoportok a felduzzasztott, elanyagiasodott óriásintézmény labirintusában kóvályogva keresik, hova is ülhetnének be tanáraikkal egy szemináriumra, mert még állandó termekkel sem rendelkezik a minden önállóságából kivetkőztetett magyar oktatás.

Miben áll a „magyar vonal” befolyása? Hogy van az, hogy vezetőinek megbízatása a rektorátus általános feladatainak egyikére-másikára szól, saját struktúrák megszervezése pedig gyakorlatilag tilos számukra? Pár éve Erdély egész magyarsága lélegzet-visszafojtva figyelte a színjátékot, melyben a féktelen és szemforgató önkény kultúr- és jogállamhoz, de értelmiség irányította intézményhez is méltatlan módon bánt el a kétnyelvű feliratok kihelyezését kezdeményezőkkel. Elkeserítő volt a jogtiprók kérlelhetetlensége, de az is, ahogy a megalázott „tagozat” képtelen volt közös álláspont kialakítására az önkény tombolásával szemben.

A sorozatos kudarcok, megtetézve az országos érdekvédelem rövidzárlatos működésével kormánypozícióban is, egyre kétségesebbé teszik a kolozsvári kilátásokat. Van-e egyáltalán kibontakozásra, fejlődésre lehetőség egy ilyen városban, lesz-e valaha is Kolozsvárt a Bolyainak utóda? A közeljövőben aligha, de középtávon sem kecsegtet semmi jóval a helyzet. Kolozsvárt ugyan nem szabad feladni, az állami magyar felsőoktatás ottani önrendelkezéséről még kevésbé szabad lemondani, de ha ez idáig húsz évjárat hiába várta ezt – és már negyvenöt évesek azok, akiknek valamikor az önálló Bolyain kellett volna végezniük –, vajon hány nemzedék szükséges annak kiböjtöléséhez, hogy ott az állami magyar egyetem visszahelyeztessék jogaiba?

Ne törjünk hát oly könnyen pálcát a partiumi és Sapientia-egyetemek törekvései fölött, melyek különben saját megszilárdításuk természetes logikáját követik. Ne feledjük: egész kisebbségi önrendelkezésünk paradoxona sűrítve benne van abban, ahogy eme ún. magánegyetemek valójában a magyar állam által fenntartott felsőoktatási intézetekként jöhettek létre, és maradhatnak fenn a továbbiakban is. Úgy vélem, a vitatott szak megalapítása Váradon nem tőrdöfés a kolozsvári magyar katedra hátában, nem veszélyezteti annak létét és színvonalát, de még az erdélyi magyartanárképzés színvonalát sem. Nem riválist kellene hát látnia benne, hanem inkább közreműködnie abban, hogy a majdan alighanem hálózati alapokon létrejövő – tehát több városban működő – önálló állami magyar egyetem alapjait már ma lehessen lerakni. Valószínűsíthető különben, a romániai magyar felsőoktatás fejlődésének következő lépése alighanem az lesz, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia– EMTE kettős finanszírozásúvá válik, azaz fenntartásukba a román állam is beszáll.

Ha közben előrehaladás történne a Babeş–Bolyain egy magyar tagozatnak a megszervezésében, azt mindenképpen nyereségként könyvelhetnénk el. Az összerdélyi magyar felsőoktatást az esetben könnyebb lenne megtervezni, egységesebbé, áttekinthetőbbé és színvonalasabbá tenni – többek közt azáltal is, hogy a kiváló kolozsvári tanárok és famulusaik betaníthatnának a vidéki központok intézeteiben és tagozatain.
Jegyzetem megírása után értesültem arról, hogy ifjúsági szervezetek élőlánccal kívánnak tiltakozni az ellen, hogy a Bolyai visszaadása még nem történt meg.

Legszívesebben magam is bekapcsolódnék az élőláncba, sajnálom, hogy ma oly távol lakom szülővárosomtól. Úgy vélem, a kezdeményezés és a hozzá hasonló akciók javíthatják esélyeinket, kimozdíthatják a Bolyai ügyét arról a holtpontról, melyen évek óta vesztegel és melyet a fentiekben is vázoltam. Továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar szak beindítása másutt nem gyengíti a Bolyai visszaállításának esélyeit, és továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy az újból létrehozott Bolyainak és a két magyar magánegyetemnek egységes hálózattá kell majd összeállnia ahhoz, hogy az erdélyi magyar felsőoktatás egységesen kezelhető és irányítható legyen.

Szerző: B. Kovács András